Advent harmadik vasárnapja

Floyd sietősen lépett be a kávézóba. Annak ellenére, hogy vasárnap volt, az üzlet tömve volt emberekkel. A nagyrészük bizonyára csak a karácsony előtti vásárlásban akart megpihenni, de voltak olyan kevésbé szerencsések is, mint ő, akik dolgozni mentek. Floyd ápoló volt egy öregek otthonában, és bár imádta a gondjára bízott öregeket, azért a karácsony előtti vasárnapokat örömmel elcserélte volna olyan napokra, amikor kedvére lustálkodhat.

A sorban állva kiszabadította a karóráját a kabátja ujja alól, hogy megnézhesse mennyi az idő. Szerencsére még volt egy fél órája elkésni. Lil’ ma azt mondta neki, hogy elég, ha csak dél körülre megy, mert pa Davie sosem kel fel reggel kilenc előtt, meg valami olyasmit is mondtak neki, hogy vendégeket várnak. Egy másik idős párt, Henry-t és Markot, akikkel talán a világ kezdete óta ismerik egymást. És akik nem mellesleg Jase – a barátja – fogadott nagyszülei voltak. És ha már Jase, azt mondta, mikor utoljára váltottak üzenetet, hogy ha el tud szabadulni a kórházból, ő is benéz az idősekhez.

Jase a közeli kórház traumatológiáján volt orvos, és az ünnep előtti hajrában, amikor többször jutott rá harminchat órás műszak, mint ahogy az kényelmes volt, sokszor levegőt venni sem maradt ideje. Ilyenkor nemcsak Floydra tudott minimális időt és energiát fordítani, de a fogadott nagyszüleire is, akik megmentették az utcáról, mikor a saját családja kivetette magából.

Jase imádta Henry-t és Markot, mindig a nagyszüleiként beszélt róluk. És sokkal inkább voltak a családja, mint a sajátja valaha. Floyd eredetileg az ő gondozójuk volt, akkor találkozott először Jase-el, mikor segített az öregeknek beköltözni az otthon egyik apartmanjába. Floyd nagyon kedvelte őket, de mikor évekkel ezelőtt igazán komolyra fordultak a dolgok közte és Jase között, az otthon szabályainak értelmében nem gondozhatta tovább az idős párt. Henry akkor ajánlotta be őt Lil’ ma és pa Davie szolgálatába.

Mint kiderült, Henry és Mark legalább hatvan éve a legmélyebb barátságot ápolta a Lilly-vel és a férjével. Jase fogadott nagyszülei ezer hihetetlen történetet meséltek arról, hogy Lil’ ma és pa Davie hogyan fedezték őket, hogyan szolgáltattak alibit a szerelmükhöz éveken át. Floyd imádta ezeket a regényes történeteket hallgatni, de azért titokban hálás is volt azért, hogy ő és Jase már annyival szabadabbak lehettek. Ahogy azon merengett, hogy mennyivel könnyebb élet jutott nekik, lassan sorra is került.

– Hello, a szokásosat, Floyd? – Kérdezte Paul a pult mögül mosolyogva.

– Igen, Paul, köszönöm, a szokásos tökéletes lesz – amíg Paul beütötte a rendelését a pénztárgépbe (gigantikus kávé sok mogyoró tejjel és háromféle ízesített sziruppal), Floyd tovább beszélt. – Hallottam, hogy sikeresen megkérted Pete kezét, és hogy igent mondott. Gratulálok.

Floyd figyelte, ahogy Paul arca felderült, sőt még egy kis pír is kiült rá. Közelebb hajolt, hogy úgy tudjon beszélni vele, mintha valami titkot akarna megosztani.

– Igen! – Mesélte lelkendezve. – Minden csodálatos volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni. Azok után, hogy Pete mennyire csalódott volt, hogy nem tudta elintézni a múlt vasárnapot.

– Örülök, hogy minden a tervek szerint ment. Sajnálom, hogy nem lehettem ott.

– Ha van egy kis időd, pár perc múlva oda tudok menni, és mutathatok pár fotót – vigyorgott rá boldogan Paul.

– Sajnos rohannom kell, ma dolgozom – rázta meg a fejét lemondóan Floyd. – De mindenképp látni akarom majd a képeket. Talán jobb is, hogy nem ma, mert így legalább nem gyötör majd a féltékenység.

Kedélyesen felnevetett, majd mikor meghallotta, hogy valaki a sorban türelmetlenül megköszörüli a torkát mögötte, tett egy lépést a pult vége felé. De Paul még utána szólt, szerencsére épp elég halkan ahhoz, hogy a kávézó alapzaja elnyelje és illetéktelenek ne hallhassák:

– Előbb utóbb Jase is összeszedi majd a bátorságát. Szerintem elég, ha annyit mondasz neki, hogy ötletért nyugodtan forduljon Pete-hez vagy hozzám.

– Mindenképp átadom neki ezt a fontos infót. És köszi – majd egy cinkos kacsintás kíséretében a pult végéhez vonult, és megvárta a kávéját.

Miután megkapta a pultnál, köszönt Paulnak és többieknek a pult mögött, majd megindult a metró felé. Pár megállót kell mennie, onnan pedig egy jó negyed órát sétálnia. Szóval kényelmesen lesz ideje meginni a kávéját. Télen annyira nem volt kellemes élmény ez a hosszú séta, de olyan szép hóesésben, mint ami aznap délelőtt befedte a várost, azért jóval több kedve volt hozzá az egyszeri ápolónak, mint a latyakhoz. És még ott volt a kávé is, hogy melegen tartsa ezen a hosszú úton.

Mire odaért az otthonhoz, azért már kezdett kellemetlenül átfagyni a metsző szélben és az egyre erősödő hófúvásban. Kifejezetten hálás volt, hogy az öregek otthonában még az előteret is fűtötték valamennyire. Az ajtó előtt még amennyire tudta, leszórta magáról a havat, a bakancsát is ott hagyta a cipőváltó szekrényben, és benti papucsban ment tovább.

Az otthon kisebb-nagyobb apartmanokból állt, mindegyikez tartozott erkély, hogy az idősek jó időben tudjanak hol üldögélni, ha nincs kedvük a közös helyiségekhez, vagy a tágas kerthez. Az apartmanok egytől egyig az őket összekötő folyosókra nyíltak, az ápolók pedig rendelkeztek mesterkulccsal, hogy szükség esetén be tudjanak jutni, hogy akkor is elláthassák az időseket, ha a saját ápolójuk épp nem ért rá, vagy nem boldogult volna a helyzettel egyedül.

Floyd felszaladt a harmadikra – azért a pár emeletért nem látta értelmét használni a liftet. Ahogy benyitott a lakásba, már a szűkös előtérből hallotta a vidám csevely és kedélyes kacagás hangjait. Lerúgta a papucsot, letette a kabátját, és zokniban ment tovább a nappali felé.

– Lil’ ma, Davie, megjöttem – kiáltott előre, hogy jelezze mindenkinek az érkezését.

A következő pillanatban hurrikánként megérkezett Jase, és szinte lesöpörte Floydot a lábáról. Felkapta és megpörgette a tágas nappaliban a férfit, ami nem volt kis teljesítmény tőle, lévén Floyd jópár centivel magasabb volt Jase-nél. Ez persze egyiküket sem tartotta vissza, hogy szinte kifulladásig nevessenek egymáson, és a helyzet abszurditásán. Arról nem is beszélve, hogy remek szórakozást szolgáltattak két idős párnak.

– Látod, Henry – súgta oda az idős úrnak Mark, akinek a karjába kapaszkodott – valamikor mi is voltunk ilyen fiatalok.

– Ilyen fiatalok talán voltunk valamikor – csóválta a fejét Henry -, de ennyire bátrak szerintem sosem.

– Azért én még emlékszem dolgokra – emelkedett fel kényelmes foteljéből Davie, és botjára támaszkodva megindult, hogy ő is üdvözölhesse Floydot. Ő pedig, miután látta a Mark arcán szétterülő vörösséget, és azt, hogy hogy Henry tiltakozva a másik öregúr vállába temette az arcát, úgy döntött, nem akarja tudni.

– Jaj, Floyd, drága, ne is törődj velük – gurult oda elé Lil’ ma személyre szabott kerekesszékével. Már évek óta nem voltak elég erősek a lábai ahhoz, hogy hosszú távon használni tudja őket, de ez soha egy pillanatra nem szegte kedvét, amíg a családja változatlan lelkesedéssel ott tudott lenni körülötte. Ez a család Davie-t, Henry-t, Markot és Jase-t jelentette, és persze az utóbbi időben már őt magát is. – Inkább gyere, és segíts összekészülni a konyhában az ebédhez.

– Ebédhez? – Kérdezte csodálkozva Floyd, de azért engedelmesen a irányba állította a széket, és gurítani kezdte. – Milyen ebéd, mami?

– Ó, nem is mondták neked? Ejnye… – Bár Lil’ ma morcos képet vágott, de bárki sejthette, hogy egyáltalán nem haragszik. – Szerettem volna karácsonyi vacsorát, de Henry azt mondta, úgy tudja Jase-től, hogy elutaztok.

– Jajj, tényleg, jövő hét közepétől már szabadságon leszünk – sietett a magyarázattal Floyd. – Már rég nem találkoztunk a szüleimmel, és a nővéremmel, és ezért úgy döntöttünk, hogy karácsonyra elrepülünk hozzájuk.

– Na, látod, ezért van most a karácsonyi ebéd. – Nevetett rá Lil’ ma, majd az arca elkomorodott. – De mondd csak, a te szüleid jobban bánnak veled, mint Jase-é?

– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy elsőre nem volt sokk számukra – vont vállat Floyd -, de mérlegre tették a dolgokat, és arra jutottak, hogy én és az, hogy hogyan vagyok boldog fontosabb nekik, mint az, hogy valaki ostobák szerint utálni kell a fajtámat. És azóta minden rendben. Jase felé is csak annyi elvárásuk volt, amennyi a lányok felé is lett volna, hogy szeressük egymást, és bánjunk egymással tisztelettel. És hogy semmi nyilvános smúzolás.

– Bölcs emberek – veregette meg Floyd kezét a válla mögött Lilly, bár az utolsó megjegyzésre megint csak grimaszolt.

A konyhába érve Floyd Lilly utasításait követve elkezdett megteríteni. Az ételeket valami neves étteremtől rendelték, és az volt a gyanúja, hogy Jase segített ebben nekik. Miközben tettek vettek, arra a könyvre terelődött a szó, ami az idősek életéből készült.

– Tényleg, hogy áll a kézirat? – Kérdezte Floyd, hiszen ő is alig várta, hogy megkaparinthassa.

– Halad – felelte mosolyogva az idős hölgy. – De mivel Henrynek és Marknak is rengeteg mesélni valója van, annyira nem egyszerű.

– Biztos nagyon érdekes lesz. Mit lehet róla tudni?

– A címét – felelte sejtelmesen Lil’ ma. – Ennél többet nem árulok el róla.

– És mi lesz a címe? Ne gyötörj, mami, megöl a kíváncsiság! – A protestálás hallatán Lilly kedélyesen felnevetett.

– Hasonlótlanságok – felelte titokzatosan. És Floyd látta rajta, hogy ennél többet képtelenség lesz kiszedni belőle.

– Nem szép dolog elrabolni másnak a párját – lépett a konyhába Jase is, majd hátulról átkarolta Floyd derekát, hogy garantáltan útban legyen mindenkinek. – Különben is, mit fog szólni Davie?

– Ugyan mit szólna? – Vont vállat arcán ördögien tündéri mosollyal Lilly. – Most legalább módja lesz magára is alkalmazni azt, mit nekem mondott mindig. Hogy hűséget fogadott, nem vakságot.

– Az a baj, hogy én vak is vagyok, mami – vigyorgott Floyd, és kissé félrebillentette a fejét, hogy Jase megcsókolhassa a nyakát. – Bármennyire is vagy főnyeremény, sajnos.

– Ugyan már! – legyintett Lilly. – Ki hisz neked, te bajkeverő?

– Én! – jelentette ki tiltakozva Jase, mielőtt Floyd megfordulva a karjai közt csókot lehelt az ajkaira is.

– De nemcsak vak vagy, hanem süket is, fiam – mosolygott rá Lilly -, ha nem hallod, hogy udvarol nekem mindig.

– Ugyan, én már elfogadtam, hogy csak a második lehetek utánad, mami.

Lilly nevetve megrázta a fejét, majd megindult vissza a nappali felé. A konyhaajtóban még megtorpant, és mielőtt tovább gurult volna, annyit mondott a két férfinak:

– Öreg vagyok én már ehhez a bazsalygáshoz. De ha már itt vagytok mind a ketten, fejezzétek be a terítést, és az éltelek előkészítését, én meg egy negyed óra múlva beterelem ide azokat a vén harcosokat.

Azzal magukra hagyta őket. Miután becsukódott utána az ajtó, Floyd nekinyomta a konyhapultnak Jase-t, egész testével hozzásimult, hogy a másik minden porcikáját érezhesse, és megrohamozta az ajkait.

– Szóval akkor jól értem, hogy van legalább tíz zavartalan percünk? – Kérdezte félig kifulladva, csókok között.

– Talán több is, ha Henry-n és Markon múlik, ők is voltak fiatalok, tudják, mikor nem kell rányitni valakikre.

Floyd még szorosabban simult hozzá Jase-hez, érezte a másik ajkán a mosolyt, ahogy csókolta. Kevesen voltak olyan szerencsések a balszerencsében, mint Jase a fogadott nagyszüleivel. Floydnak nem voltak kétségei afelől, hogy kevesen csináltak olyan jó cserét egy gyűlölködő családról egy szeretőre, mint Jase az idős párral.

Henry és Mark az elsők közt voltak, akik éltek a házasodás lehetőségével pár éve. Floyd szíve a mai a napig belesajdult, mikor a szertartásról készült fényképeket nézte a két öregúr nappalijában. Órákig tudott volna meredni a reménytől ragyogó tekintetű Jase-re, aki vágyakozva, és kissé talán irigyen is nézett fel választott nagyszüleire.

– Most már engedj el! – Próbálta eltolni magától Jase, a hangja tompa volt a csókok miatt. – Lehet, hogy türelmesek, de nem fognak ránk órákat várni. És egyébként is le kell higgadnom.

Floyd nevetve engedte el. Lenézett a sátorra a saját nadrágjában, és észrevette, hogy Jase is követi a tekintetét. Hát igen, nem Jase volt az egyetlen, akinek le kellett higgadnia. Floyd megpróbálta eligazgatni magát a nadrágjában, lelkes szerve szinte fájdalmasan feszült belülről a farmer cipzárjának. Jase kaján vigyorral az arcán közelebb lépett egy lépést, bezárva az imént nyílt távolságot köztük. Ellökte Floyd kezét a nadrágjáról.

– Majd én – súgta a fülébe.

– Ugye, tudod, hogy ez nem segít? – Kérdezte ál-felháborodással a hangjában Floyd.

– Nem-e? – Jase még mindig vigyorgott, annak ellenére is, hogy amit Floyd-dal művelt, nála is ugyanazt a hatást érte el.

Másodjára Floyd volt az, aki erőt vett magán, lefogta Jase kezét, és letolta magától a másikat. Már az majdnem fájdalmas volt, hogy Jase azt a kellemes testhőt is magával vitte, ami mindig sugárzott belőle.

– Most már tényleg be kellene fejeznünk a terítést – emelte le a díszes ünnepi tányérokat tüntetően az egyik polcról Floyd. – Közben elmesélheted, hogy hogy lehetsz most itt. Azt hittem, estefelé jár majd csak a le a harminchat órád.

– Eredetileg úgy volt – felelte Jase, miközben eligazgatta magát a szűkös farmerben, az egészet természetesen úgy intézve, hogy Floyd mindent tökéletesen láthasson. Tisztában volt vele, hogy a másiktól mekkora önerőt igényel majd (amivel nem rendelkezik), hogy ne nézze végig. – De a HR észrevette, hogy már túlléptem az órakeretemet a hónapban. És mivel a kórház nem szeretne büntetést bezsebelni ezért, így találtak valakit, aki le tudott váltani. Így pedig ide tudtam érni az elő-karácsonyi ebédre.

– Érdekes – dörzsölgette az állát Floyd elmerengve -, nekem nem is szólt senki, hogy ilyen nagycsaládi összejövetel lesz.

– Mert eredetileg nem volt az. Mikor felhívtam Henry-éket reggel nyolc körül, már itt voltak Lilly mamáéknál. A mami ötlete volt, hogy legyen akkor most az ebéd, ha már téged is iderendeltek délre. El tudod egyébként képzelni, mekkora kihívás volt találni egy éttermet, akik vállalták, hogy déli tizenkettőre teljesítik a mami minden óhaját?

– De úgy látom, megoldottad – simított végig buszkén Jase rezes szőke haján, majd átsandított a válla felett a díszes éttermi logóval ellátott dobozokra.

– Meg, még útban idefelé. Azt nem tudom, hogy sikerült értelmesen kommunikálnom bárkivel, mert már nagyon a cérnám végénél voltam. Azután, hogy ideértem, arccal beborultam a kanapéra. De szerencsére hagytak aludni.

– Tényleg fáradt lehettél, ha nem ébredtél fel a ricsajra, ahogy kártyáztak a fejed felett – idézte fel a nappali dohányzóasztalon kiterített franciakártyák látványát.

– Szerintem akár egy csatát is meghívhattak volna a nappaliban, arra sem ébredtem volna fel.

Floyd eddigre már nekilátott a kihűlt ételek megmelegítésének, lassan már minden készen állt ahhoz, hogy az öregeket is behívják, és megkezdődhessen az ebéd. Aztán pár perc múlva már nem is kellett senkit sem behívni, mert az egész társaság betolult magától. Lilly-t szokás szerint az asztalfőre ültették, mert ott fért el a legkényelmesebben a tolószékével, vele szemközt ült Davie, és így a másik két pár tagjai, Jase és Floyd, valamint Mark és Henry is egymás mellé kerültek az asztal két oldalán.

Az ebéd remek jó, boldog hangulatban telt. Ha őszinte akart lenni magához, nem is volt benne biztos, hogy a saját családjával volt része ilyenben. Velük mindig minden annyira kötött volt és feszes, nem volt helye hibázásnak, nem volt helye tökéletlenségnek.

De itt, minden a maga hibáival együtt volt tökéletes. Senkit sem zavart, hogy csorba volt az egyik tányér, mégis kikerülhetett az asztalra. Senki nem emelt szót az ellen, hogy nem voltak eléggé behűtve az italok, ahogy az sem zavart senkit, hogy tálalás közben kifolyt a töltelék a húsból, vagy hogy a krumpli kicsit odakozmált, mikor melegítés közben valaki miatt elterelődött Floyd figyelme.

Őszinte volt a nevetés és az öröm, sőt mikor a beszélgetés és az egymásnak mesélt történetek a rég – háborúban elvesztett – barátokra terelődött, őszinték voltak a könnyek is. Floydot minden alkalommal újra és újra meglepte, hogy itt senkinek sem kellett álarcot viselnie.

A szülei és a családja bár elfogadták őt és Jase-t, még azt is lenyelték, hogy egy pár voltak, de velük mindig megvoltak a fenttartások. Minden érzelemnyilvánításra ferde szemmel néztek, ha a kezük összeért, mindig volt valaki, aki nem felejtett el figyelmeztetően köhinteni. És aznap ebédkor Flyod ismét rádöbbent – már többedjére -, hogy nem az az igazi elfogadás, amit a családja annak gondolt, az inkább csak megtűrés volt.

De az, ami ezek közt az idősek közt és Jase mellett körülvette, annak nem volt párja a világon. Floyd nagyon szerette a szüleit és a testvérét, és hálás volt azért, hogy minden beállítottságuk ellenére a maguk szűkös keretei közt igenis elfogadóak voltak, de az ilyen családi ebédek után kedve támadt volna térden állva könyörögni Lilly-nek és Davie-nek, hogy fogadják őt is épp úgy örökbe, mint ahogy Henry és Mark örökbe fogadta Jase-t.

Ő csak annyit akart, hogy a nagyszüleinek szólíthassa őket, nem várt volna el olyan hatalmas csodát, mint amit a két öreg megtett Jase-ért, hogy otthont és ételt adnak neki, hogy lehetővé tették neki a középiskolát, és később kifizették az egyetemét is, hogy orvos lehessen. Floyd tisztában volt vele, hogy ilyen csoda mennyire ritkán terem, sosem irigyelte volna el Jase-től, aki annyi szenvedés után igazán megérdemelte. Talán senki sem volt, aki annyira megérdemelte volna.

Jase minden évben elhatározta, hogy felkeresi a családját, hogy megmutassa magát nekik, hogy elmondja, mi lett belőle. Nélkülük. És a karácsony minden évben eljött, de Jase soha egyszer sem hívta fel őket. Floyd úgy gondolta, hogy azért, mert minden alkalommal, mikor az őszinte szeretetet látta a nevelő-nagyszülei arcán, minden alkalommal rádöbbent, hogy Henry-n és Markon kívül nincs kiknek bizonyítania.

Az ebéd után Floyd és Jase kávét főztek Lilly utasítására, majd behordták a kényelmes kávézás minden kellékét a nappaliba az aprósüteményekkel együtt, amiket Floyd még előző nap szerzett szintén Lilly kérésére. Miután megkávéztak – a jó hangulatú beszélgetés mellett észre sem vették, hogy mennyire elrepült az idő -, már sötétedni kezdett.

Davie a maga reumás, kimért mozgásával odalépdelt a feldíszített fához, és felkapcsolta rajta a fényeket. Azonnal millió fényben kezdett úszni a szoba, és hogy még jobban ráerősítsenek a karácsonyi hangulatra, Jase bekapcsolta a karácsonyi rádiót a telefonján. A fények és a régi, jól ismert melódiák szinte meseszerűvé varázsolták a félhomályos szobát és a kinti esti szürkületet.

– Azt hiszem, itt az ideje kibontani az ajándékokat – vezényelt mindenkit a fa alá Lilly.

Floyd és Jase döbbenten néztek össze.

– Mi nem készültünk semmivel – préselte ki magából kissé szégyenkezve Floyd.

– Miért kellett volna készülnötök bármivel? – Nézett rájuk szemöldök felvonva Davie. – Nem tudhattátok, mi hogy mi mire készülünk.

Mindenesetre sem ő, sem Lilly nem tűrték a tiltakozást, hanem mindenkit a fa alá parancsoltak, és kötelezően mindenkinek ki kellett bontania a saját nevével ellátott ajándékait. Henry és Mark karácsonyi frottír pizsamát kaptak, hogy ne panaszkodhassanak a hidegre, Floyd és Jase egy-egy zenélős, világítós mikulás sapkával lettek gazdagabbak, amit azonnal fel is vettek, és be is kapcsoltak. Így pedig a telefonból szóló zenével már a sapkák egy hangsávos prüntyögése elegyedni tudott. Illetve Jase kapott még egy utazós kávésbörgét is annak a helyére, amit pár hete ott felejtett valahol.

– Köszönjünk.

Floyd figyelte, ahogy Henry hálásan Lilly nyakába borul, és szinte látta abban a szoros ölelésben azt a ki tudja hány közös évtizedet, amin keresztülmentek együtt. Aztán tovább lépett Davie-hez, aki éppen úgy tárt karokkal fogadta, mint Lilly. Henry-t Mark követte az ölelésekkel, aztán Floyd és Mark sorra is kerültek.

– Valamikor nekünk is át kell adnunk az ajándékainkat, mami – súgta neki Floyd, miközben átölelve tartotta az idős asszonyt.

– Ahogy nekünk is – szólt közbe Henry, amin Jase kedélyesen fel is nevetett, hiszen az idős úr kezdett nagyot hallani, és sokszor meg sem hallotta, amikor hozzá szóltak.

– Szervezhetünk valamit a két ünnep között – villantott rájuk egy boldog mosolyt Lilly, majd a két fiatal férfira emelte tekintetét -, vagy ha akkor még nem vagytok itthon, akkor az újév után tartunk egy utókarácsonyt.

– Nem akarjuk mindkét ünnepet a családommal tölteni – nevetett fel Floyd -, szeretem őket, de azért jóból is megárt a sok. Úgy terveztük, hogy 29-én már itthon leszünk.

– Remek – csapott le rá Henry -, akkor harmincadikán karácsonyi ebéd nálunk.

– De addig is, még nem fejeztük be az ünneplést.

Társasjátékok kerültek elő, és néhány üveg ital Davie egyik szekrényének legmélyéről. Floyd elképzelni sem tudta, hogy ki és hogyan csempészhette be, mert az otthon elég szigorúan kezelte az italokat. Általában csak felügyelet mellett engedték. De Floyd úgy volt vele, hogy nála jobb felügyeletre nincs szükség. Ő majd mindent megfelelően kézben tart. Abban is biztos volt, hogy Jase is a cinkosa lesz majd, és nem hagyják az öregeket túl messzire menni.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (NeONBRAND)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s