Advent második vasárnapja

Peter végigfutatta pillantását ez éttermen. Teltház volt, és nemcsak aznap este, de egész nap. A székeknek nem volt ideje kihűlni, olyan sebességgel váltották egymást a vendégek. Egész napra tele voltak foglalásokkal, és a le nem foglalt asztalaiknál is folyamatosan követték egymást az étkezni vágyók. Este hét volt, de Peter már úgy érezte, hogy leszakadnak a lábai, annyit járkált reggel tizenegy óta, hogy bejött a délutáni és estés műszakra. Nem volt kedve rápillantani az óráján a lépésszámlálóra sem, anélkül is tudta, hogy teljesítette a napi célját legalább kétszer.

Felsegítette a távozni készülő pár hölgy tagjára a kabátot, majd illedelmesen elköszönt tőlük. Még nem volt módja a bejárati ajtó felé fordulni, mikor már látta a szeme sarkából az új érkezőket. Feléjük fordult, hogy az étterem előírásainak megfelelően illően köszönthesse őket. Aztán egy pillanatra el is bizonytalanodott, hogy hogyan is kellene köszöntenie őket.

A páros egyik fele – Robert – szinte törzsvendégnek számított az étteremben. Hiszen rengeteg céges rendezvényen, vagy ünnepségen volt főszervező. Ez tette még furcsábbá a helyzetet. Sosem jött az étterembe magán céllal. De most a másik úriemberen végigpillantva Peter egyértelműen biztos volt afelől, hogy ez nem üzleti jellegű megbeszélés. Nem, ez most teljességgel magán jellegű volt. És aki kísérte Robertet… Ha őt nem varázsolta volna el Paul aznap két éve, most teljes féltékenységgel figyelte volna a másik két férfit.

– Jó estét – köszönt előre Robert, még azelőtt, hogy Peternek módja nyílt volna megszólalni. – Két főre foglaltam asztalt. A negyvenhatost.

Peter elmosolyodott. Ha ez nem randi, akkor fogalma sem volt, hogy mi. A negyvenhatos asztal volt a legjobb az étteremben. Éppen ezért nem ültettek oda akárkit. Ahhoz pedig kifejezetten megbecsült vendégnek kellett lenni, hogy a negyvenhatos asztalt engedjék foglalni. De mindenképp megérte. Az asztal melletti ablak a parkra nézett, ami az év ebben a szakában különösen lélegzetelállítóan festett a karácsonyi dekorációval, és a karácsonyi vásár színes forgatagával.

– Kövessetek, mutatom az utat – indult meg a negyvenhatos asztal felé Peter, majd mosolyogva azt kérdezte Roberttől. – Hogy van Magick?

– Ne is kérdezd – hallatott egy ál-tragikus sóhajtást Robert -, múlt héten megmérgezte magát. És Kyle – itt határozottan a mellette lépdelő férfi felé intett – mentette meg.

– Igazából az egy másik orvos volt – szólt közbe most a Kyle nevű -, én csak befejeztem a kezelést.

– Aztán reggel átjött viztitre, hogy meggyőződjön róla, hogy minden rendben Magickkel. És elhívott randira.

Peter vetett rájuk egy büszke pillantást. Azok alatt az évek alatt, amíg különböző rendezvények keretein belül együtt dolgoztak, Robert minding rettenetesen magányosnak tűnt neki. Abszolút úgy volt vele, hogy ha valaki, hát ő megérdemli a boldogságot. Szóval, ha rajta múlik, ez az estéjük tökéletes lesz.

Miután leültette őket, és a kiosztotta a menüket, magára hagyta a két férfit, hogy kényelmesen meg tudják vitatni a rendelésüket. Úgyis volt még bőven asztal az étteremben, amikre rá kellett néznie. Az egyiknél fizetni akartak, a másiknál desszertet, a harmadiknál italokat kértek. Közben le is kellett pakolni egy felszabadult asztalt, majd odavezetni az újonnan érkezett vendégeket.

Szóval nem volt módja unatkozni. Este tizenegykor úgy érezte, hogy szinte még csak nem is pislogott, de máris eltelt a műszak. Eddigre szinte teljesen kiürült az étterem, csak a kései érkezők maradtak már. Peter épp az utoljára felszabadult asztalokat pakolta le, és készítette elő záráshoz – az étterem éjfélig tartott nyitva -, mikor valaki mellé lépett.

– Szia – köszöntötte az újonnan érkező -, gondoltam fáradt leszel, ezért hoztam neked egy mézeskalács lattét.

– Szia! – Peter nem tudott parancsolni a boldog vigyornak, ami szétterült az arcán, mikor meghallotta Pault.

Eligazgatta a széket, kisimította a terítőt, majd a másikhoz fordult. Előbb egy gyors csókot lehelt az ajkaira – az étterem ezen félreeső részén senki sem láthatta őket -, majd hálásan kivette Paul kezéből a papírpoharat, amiben a frissen készült kávé gőzölgött. Belekortyolt az illatos italba, és leplezni sem próbálta a pillantást, amivel alaposan szemügyre vette Pault.

A férfi szabályosan ragyogott, a szeme vidáman csillogott, barna bőrű arcában, fogai gyöngysorként ragyogtak, ahogy Peterre mosolygott. A zöld dzseki, amit viselt, csak még jobban kihangsúlyozta bőre árnyalatát. A sapka, amit alaposan a fülére húzott, és ami alól tiltakozva bukkantak elő sötétbarna kunkori hajtincsei, jellegzetes keretet adott férfias, kissé borostás arcának. A sapkán és kabáton olvadó hópelyhek ragyogtak, egyértelműen látszott, hogy Paul a tomboló hóviharból rontott be az étterembe.

– Gondoltam, életmentő lesz egy bögre kávé – vigyorgott Peterre, majd kissé közelebb lépett, hogy kisöpörhessen egy rakoncátlan szőke tincset a másik homlokából. Peter hálásan nézett fel rá, szürke szemei huncutul csillogtak.

– Elképzelni sem tudod, mennyire. Már azon gondolkodtam, hogy melyik sarokban essek össze.

– Mennyi idő, mire végzel? – Kérdezte Paul, és kissé közelebb húzódott, hogy olvadó hótól nedves és hideg orrát Peter nyakába fúrhassa, borzongásra késztetve.

Peter kilesett az étterem főtermére, szerencséjére még azelőtt, hogy Paul sikeresen végrehajtotta volna ellene a merényletet. Nem lett volna túl jó mindenkire szívbajt hozni azzal, hogy a hideg miatt felsikolt. Ráadásul az sem hiányzott egyiküknek sem, hogy magukra vonják a még ott maradt vendégek figyelmét.

– Remélem, most már nem tart sokáig. Addig menjünk ki a konyhába, nézzük meg, milyen kaják maradtak. Valamit csomagolhatnál vacsorára, míg én mindent befejezek.

Paul levette a fejéről a vizes sapkát, és szétnyitotta a kabátja cipzárját. A kabát ujjával megtörölte hideg orrát.

– Oké, de egyedül is el tudom intézni, te pedig addig is tudsz haladni a dolgaiddal.

– Nem gond, legalább én is meglesem, hogy mik maradtak – erősködött Peter.

– Ti meg hova igyekeztek? – Kiáltott utánuk az egyik pincérlány, Maya, mikor már majdnem elérték a konyhába vezető ajtót. Nem hagyott módot Peternek és Paulnak, hogy bármit válaszoljanak, azonnal tovább beszélt. – Cook eléggé morcos, biztos hozzátok vágja az öntöttvas serpenyőt, ha most rányittok. De tudod mit? – Angyali mosollyal odafordult Peterhez, és belekarolt Paulba. – Te menj, és fejezd be a rendrakást, én addig vigyázok a lovagodra, nehogy bármi baja essen.

– Mi baja esne? – Nézett rájuk hitetlenkedve Peter. – Ez egy étterem, nem egy vadászmező…

– Jaj, ne légy már ünneprontó! – Fintorgott Maya. – Hát hogy szedem ki belőle a legszaftosabb hálószoba kalandjaitokat, ha ott lihegsz a nyakában?

– Nem mernéd! Paul nem mondana semmit! – El sem hitte, hogy ez a kijelentés elhangzott.

– Naná, hogy nem – intett a kiürült asztalok felé Maya, Peter észre sem vette, hogy időközben mindenki elszállingózott az étteremből. – De én már lepakoltam az asztalok felét. És gondoltam, csevegek egy kicsit a legjobb barátom barátjával, míg befejezi a munkát.

Peter lemondóan sóhajtott. Úgy látszik aznap estére mindenkinek elment már a kedve a rendrakástól, és akár tetszik, akár nem, testületileg ráhagyományozták az asztalok maradékát. Sóhajtva indult meg a főterem irányába. De még visszakiáltott Paulnak az egyik asztal mellől.

– Ha nem bírod tovább, csak sikíts, és megmentelek a házisárkánytól.

Figyelte, ahogy Paul ragyogó tekintettel felnevet, és hagyja, hogy Maya elvezesse. Mivel pedig jobbat úgysem tehetett, nekiállt összepakolni az asztalokat. Talán kettővel ha végzett, mikor odalépett mellé Joseph. Ő is pincér volt az étteremben, és Petert meg is lepte, hogy ott találta, hiszen Joseph mindig amint tudott, letette a műszakot, hogy még emberi időben haza tudjon jutni a családjához.

– Hogyhogy te még itt? – Kérdezte Peter, mikor észrevette maga mellett. – Ilyenkor már rég otthon szoktál lenni, nem?

– De igen, de Linda és Carley – a felesége és a kislánya – meglátogatták a nagyszülőket így az ünnepek előtt. Linda telefonált, hogy ottragadtak a hó miatt. Szóval most van időm. Figyi, oda tudnál menni a negyvenhatoshoz? Én meg befejezek itt.

– Mi van a negyvenhatossal? – Peter rosszat sejtett. Bár fogalma sem volt, mi történhetett, mert amikor Robert és Kyle távoztak, tökéletes állapotokat hagytak maguk után.

– Azt hiszem, jobb ha te nézed meg – felelte Joseph, mást nem mondott, hanem inkább nekiállt megküzdeni az asztalok maradékával.

Peter sóhajtva indult meg a negyvenhatos asztal felé. Más sem hiányzott, mint valami kivitelezetlennek tűnő kármentés az étterem leghíresebb sarkában.

Viszont mikor odaért, még a szava is elakadt. A negyvenhatos asztal körül halvány romantikus gyertyafény fogadta, a lámpák erejét hozzáigazították a gyertyákéhoz. Paul ott ült az asztalnál, és amikor Peter elég közel ért, felpattant, és kihúzta neki a széket. Peter szóhoz sem jutott a döbbenettől, mikor leült. De mielőtt bármit kérdezhetett volna, Maya jelent meg asztal mellett, két tányér levest egyensúlyozva. Peter az illatából rögtön tudta, hogy a ház specialitása az, vagyis a gyömbéres-mézes sütőtök leves.

– Sajnálom, hogy nem hagytunk választást – mosolygott rá bűnbánóan Maya, mikor letette elé az egyik tányért. – De nem akartuk sokáig feltartani Cookot, ezért Paul választotta ki a menüt. Szóval, ha bármi problémát találsz, tudod kinek kell reklamálnod.

Azzal egy kacsintás kíséretében magukra hagyta őket. Peter továbbra sem tudta, hogy mit mondjon. Először csak értetlenül meredt Maya után, aztán figyelme Paul felé fordult, aki ugyanazokkal a mély érzelmekkel a tekintetében nézett vissza rá, amiket Peter maga is érzett.

– Nem látsz neki? – Kérdezte Paul mosolyogva, aztán mikor Peter kanalazni kezdte a levest, annyit mondott még. – Nem hagyott nyugodni az, hogy mennyire elkeseredtél amiatt, hogy nem tudtad szabaddá tenni magadat az évfordulónkra. Ezért gondoltam, hogy segítséget kérek a többiektől. Maya és Joseph kifejezetten lelkesek voltak. Sőt néhány gyilkos pillantás után Cook is beleegyezett.

Peter érezte, hogy a meghatottság könnyei szúrják a szemét. Soha nem gondolta volna, hogy valaha módja nyílik majd a negyvenhatos asztal mellett egy ilyen romantikus vacsorára. De ez az egész este csodálatos volt. Kint a hóesés, a karácsonyi fények, bent az asztalnál Paul, és a barátai, akik mind azért sürgölődtek, hogy minden tökéletes legyen körülöttük.

És minden az is volt. A főfogás; a kacsasült párolt káposztával, és vajon párolt burgonyával, sült gesztenyével. A teríték – Maya azt használta, amit szigorúan csak a legimpozánsabb vendégeik részére lehetett. A bor, amit kétség kívül Joseph választott az éltelek mellé. És persze a zsémbes szakács, aki élemedett kora ellenére azért vállalta a fizetetlen túlórát, hogy igazán varázslatos fogások kerüljenek eléjük. Peter el is határozta, hogy hálából többet nem talál ki szóvicceket Cook nevével és foglalkozásával.

Aztán Maya megérkezett a desszerttel. Csodálatos sós-karamellahabos sütemény költemény volt. A süteményeket egy díszes csokoládéhíd kötötte össze, a híd közepén gondosan egymásra helyezve két vörösarany gyűrű ragyogott. Mikor Maya letette közéjük a tányért és a két süteményes villát, Peter érezte, hogy nem tudja tovább visszatartani a meghatottság könnyeit.

Mikor Paul kinyúlt a kisebb gyűrűért, és felé tartotta, Peter kénytelen volt egyik kezével eltakarni a száját, hogy ne hagyja kiszökni azt a kínos szipogást. Egyébként is, hogy lehet ennyire ostoba… Sírással elrontani egy ilyen csodálatos eseményt?

– Tudod, már hónapok óta terveztem ezt az estét – Paul megfogta a bal kezét, és maga felé húzta. Megcsókolta Peter kézfejét. – Csak sokáig fogalmam sem volt róla, hogy szerzem meg neked a negyvenhatos asztalt. De annyit meséltél róla, hogy tudtam, hogy ennél nem adhatom alább, semmi kevésbé tökéletes nem tette volna meg. És most itt vagyunk. Peter Winters, hozzám jössz?

Peter még jobban előre nyújtotta a kezét, és elszántan bólintott. Arcán lefutottak a boldogság könnyei. Ez az este minden álmát valóra váltotta.

– Pete… hallanom kell – Paul érzelmekkel teli tekintettel figyelte.

– Igen. Persze… Persze, hogy igen – aztán megemberelte magát, és parancsolt a hangja remegésének. – Igen. Hozzád megyek Paul Hestion.

Paul hatalmas mosollyal az arcán húzta fel Peter ujjára a gyűrűt, majd megcsókolta az arany karikát. Ezután engedte csak el a kezét, hogy a sajátját odatarthassa Peter elé.

– Akkor, megtennéd, hogy te is? – Nézett boldogsággal ragyogó, fényes barna szemekkel a másikra.

– Természetesen.

Peter felvette a gyűrűt a csokoládé hídról, de nem hajolt át a sütemény műremek felett. Inkább odalépett Paul elé, térdre ereszkedett előtte, és úgy húzta fel az ujjára a gyűrűt. Paul ezután lehajolt, hogy megcsókolhassa. A jelenet tökéletes szertartásosságát a hátuk mögött kirobbanó lelkes éljenzés zavarta csak meg. Ahogy Peter felemelkedett a térdelésből, Maya máris a karjai közé vetette magát.

– Gratulálok! Úgy féltem, hogy nem lesz tökéletes…

– Hogy le lett volna az? Gondoskodtatok róla – Peter cuppanós csókot nyomott a kistermetű, fekete hajú lány sápadt arcára. Majd hagyta, hogy Maya kifejtse magát az ölelésből, és Pault is ugyanúgy megrohamozza.

Közben Cook lépett Peter mellé, hogy érdes kezével alaposan megveregesse a vállát, majd a gratuláció után széles mellkasára vonva ő is megölelhesse. Ez annyira nem bizonyult könnyű feladatnak, ugyanis termetes pocakja útban volt, de azért csak megoldották valahogy. Ahogy Cook továbblépett Paul elé, Peter nadrágzsebében megrezzent a telefonja. Üzenete érkezett.

– Csak én voltam – tette zsebre a saját telefonját Joseph -, felvettem videóra az egészet, azt küldtem el.

– Köszönöm. Mindannyiótoknak – mondta Peter hálásan, miközben Joseph is bezsebelte az ölelését.

– Hé, emberek! – Kiáltott fel Maya vidáman. – Addig nincs még vége az estének, amíg nem készülnek csoportképek is!

– Meg amíg meg nem ették a süteményt – emlékeztette őket Joseph.

– Meg amíg rend nincs a konyhában – morgolódott Cook.

– Abban én segítek majd – ajánlkozott Joseph, majd karon ragadta Mayát -, és persze Maya is önként jelentkezik.

– Na jó, a fotók ráérnek – adta be a derekát a lány.

Peter és Paul pedig boldogan vigyorogva ültek vissza, hogy Cook nekik megálmodott sütemény költeményét is elpusztítsák. Persze, mielőtt nekiestek volna, Peter gondosan lefényképezte. Egy kép erejéig még a gyűrűket is visszatették a csokoládéhídra, csakhogy utána ismét felhúzhassák egymás ujjára.

Jegyzet:
Borítókép forrása: unsplash.com (Welcome Home)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s