Kyle már éppen kikapcsolta a számítógépet, elpakolta az eszközöket, felakasztotta a köpenyét a többi mellé, és épp indult volna a kabátjáért, mikor megcsörrent a telefon az asztalon. Kissé átkozódva fordult vissza, szeretett volna már elindulni haza. Fárasztóak voltak ezek a hétvégi ügyeletek. És mivel neki nem volt senkije, általában őt osztották be ezekre az ünnepek előtt.
Mi lenne, ha nem venné fel a telefont? Sosem derülne ki, hogy nem válaszolt a hívásra. Egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét. Felnézett az órára, még öt perc hátra volt az ügyeleti időből. És egyébként… még ha le is járt volna… nem véletlenül szokták őket hívni. Kevés állatorvosi rendelő volt olyan késő éjszakába nyúlóan nyitva, mint az övék. Szóval győzött a kötelességtudat.
– Tessék, állatorvosi rende…
Végig sem tudta mondani, mert azonnal a szavába vágtak. A vonal túlvégéről szinte pánikban kiabáltak a fülébe. Olyan gyorsan hadarta el a mondandóját a másik, hogy Kyle még a nevét sem értette, csak annyit, hogy valami Roberttel beszél. Ez a valamilyen Robert aztán azt is eldarálta, hogy a macskája megrágott valamilyen mérgező növényt, és egy másik orvostól kapott injekciót, amitől hányt, de azóta mintha rosszabbul lenne.
– Szóval, azért ide telefonáltam, mert nem találtam más rendelőt, ami még nyitva lett volna.
Mi is két perce zárva vagyunk gondolta Kyle, de nem mondta ki. Nem érezte úgy, hogy ezzel bármit segíthetne a hiperventillálás határán egyensúlyozó gazdin.
– Honnan jönnének? – Kérdezte inkább.
– Nem túl messziről, kocsival legfeljebb tíz perc – felelte neki Robert.
– Rendben, megvárom. Hozza a cicát nyugodtan.
– Tényleg? Nagyon köszönöm! Akkor már indulunk is.
Kyle sóhajtva tette le a telefont. Felnézett a falon unottan ketyegő órára. Elmúlt éjjel fél tizenegy. Remek. Ma sem ér haza éjfél előtt. Visszaült hát az asztalhoz, és ismét bekapcsolta a gépet, várta, hogy betöltsön az operációs rendszer, hogy újból el tudja indítani az állatorvosi programot is. Legalább addig tegye magát hasznossá, amíg várakozik.
Szerencsére nem kellett sokat várnia, mert Fenesetudjamilyen Robert megérkezett, ahogy ígérte tíz percen belül. Az egyik kezében egy macska szállítódoboz lógott, a másik válláról pedig épp lecsúszni készült a hátizsák. Kyle amint meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó – azt a magas hangon csilingelő vackot nem lehetett nem hallani, a főnökének sikerült egyenesen a pokolból kiválasztani azt a csengőt -, azonnal be is hívta Akármilyen Robertet, hogy meggyorsítsa a folyamatot.
A férfi szinte berontott a rendelőbe, és feltette a dobozt a vizsgálóasztalra. Megtámaszkodott rajta, hogy össze tudja szedni magát, de úgy lihegett, hogy Kyle azt sem értette, hogy nem ájul el az oxigénhiánytól. Valószínüleg egészen idáig rohant a kocsijától. Kyle is odalépett a vizsgálóasztal mellé, és miközben elkezdte leszedni a doboz tetejét, annyit mondott Robertnek a rendelő végébe mutatva:
– Oda nyugodtan le tud ülni, én meg addig nekiállok.
– Nem – rázta meg a fejét Robert, és fényes barna, hullámos tincsei ide-oda repültek az arca mellett, Kyle-nak magára kellett parancsolnia, hogy ne bámulja, annyira lélegzetelállító volt a látvány -, tudni akarom, hogy mi van vele.
Kyle Robert segítségével leemelte a hordozódoboz tetejét, amiben egy hatalmas, hófehér, félhosszú szőrű macska feküdt kiterülve. Az az állat ránézésre is lehetett vagy tíz kiló, és Kyle meg nem mondta volna, hogy milyen fajta. Leginkább valami nagyon kreatív keveréknek saccolta.
A macska tágrafeszült szemekkel meredt… nos… leginkább semerre sem. Amikor lekerült róla a doboz, megpróbált felkelni, de nem igazán tudta maga alá parancsolni a mancsait. Kyle intett Robertnek, hogy emelje ki a macskát az asztalra. Amíg nem ismerte ki egy kicsit jobban, nem akart hozzányúlni. Elég volt neki gyakornok korában, mikor egy oltástól megvadult macska megharapta, és el is fertőződött a csúnya harapás.
Robert engedelmesen kiemelte az állatot az asztalra, de nem lépett hátrébb, hanem szinte már atyai szeretettel simogatta azt a tömött bundáját. Kyle nem szólt rá, hogy ne tegye. Először csak fogott egy lámpát, és a macska szemébe világított, hogy ellenőrizze a pupilla reflexeket. Ezzel a vizsgálattal két dolgot állapított meg. Azt egyik: a macskának döbbenetes felemás szemei voltak, az egyik kék a másik zöld. Elmondhatatlanul szépek voltak. A másik pedig az, hogy a macska pupillái viszonylag lassan reagáltak. Emellett pedig iszonyatosan nyáladzott.
– Mi történt vele pontosan? – Kérdezte Kyle, miközben az állat hasa alá nyúlt, hogy meg tudja tapogatni. A macska légzése stabilnak tűnt, a hasa nem volt kemény, és Kyle arra tippelt, hogy a szívhangjai is rendben lesznek.
Robert ráemelte gesztenyeszín tekintetét, de továbbra sem hagyta abba a macska simogatását. Miközben arra várt, hogy a kétségbeesett gazdi válaszoljon neki, a nyakában lógó sztetoszkóppal ellenőrizte a macska szívhangjait is. Rendben volt, éppen ahogy sejtette. Az állat mégsem tett rá olyan benyomást, hogy teljes egészében rendben lett volna.
– Mivel ma sokáig dolgoztam, ezért a szomszéd boszorkány vigyázott rá. Ezerszer megmondtam már annak a satrafának, hogy ha ott van Magick, csukja be az azt a szobaajtót, ahol a növényeit tartja. Nem is értem, minek tart valaki mérgező növényeket dísznövényként?
Kyle kezdett rosszat sejteni. Robertnek végig sem kellett mondania, hogy tudja, a macska – Magic – megrágta valamelyik növényt. Hogy elejét vegye a kétségbeesett magyarázkodásnak, feltartotta a kezét, és elsorolta a legfontosabb kérdéseket, amikre szüksége volt ahhoz, hogy jól elláthassa az állatot.
– Először is, milyen növényt evett?
– Nem tudom a nevét, de lefotóztam – Robert a zsebébe nyúlt, előhúzta a telefonját, feloldotta az ujjlenyomatával, kikereste a képet, és odamutatta az orvosnak.
Kyle egyetlen pillantást vetett rá, és már tudta is, hogy mi az a sötétzöld alapon világos zöld foltos levelű, indás futónövény. Epipremnum, vagy hétköznapi nevén szobai futóka. Valóban szinte mindenki tartott otthon olyat, és bár kiválóan tisztította a szobák levegőjét, valóban nagyon mérgező volt. Kyle sóhajtott. Egyet értett Roberttel. Mi a bánatért tartanak az emberek mérgező növényt? Ami még csak virágozni sem tud? Magára parancsolt, hogy koncentrálnia kell. A következő kérdésre adott válaszon múlik, hogy mit tehet az állatért.
– Mikor történt, és milyen ellátást kapott?
– Reggel, kilenc óra körül. A boszorkány elvitte egy másik orvoshoz, aki meghánytatta. Szerinte már jobban kellene lennie, de én úgy látom, hogy nem javul…
– Csak hánytatni nem elég – felelte nyugodtan Kyle.
Nem volt épp rózsás a helyzet, de olyan rossz sem, mint ahogy várta. De a másik orvos legalább annyit elért, hogy alaposan lelassította a folyamatot. Kyle odalépett a gyógyszeres szekrény elé, fecskendőket és mindenfelé üvegcséket kezdett el kipakolni belőle. Majd egyik injekciót a másik után készítette az asztalra. Magán érezte Robert nyugtalan tekintetét, aki az ötödik fecskendő után bizalmatlanul szólalt meg ismét.
– Mi történik most? – Szegezte Kyle-nak a kérdést.
– Először is semlegesítenem kell a mérget ezzel – emelte fel az egyik vékonyabb fecskendőt. Majd a többivel is ugyanígy járt el. – Ez semlegesíti a hánytatót, tehát nem fog tovább nyáladzani. Ez B vitamin, ezzel a veséjét védjük. Ez altató, mert nem ment el az eszem, hogy ezeket úgy szúrjam bele, hogy ébren van. Ez pedig – emelte fel az utolsó, legkisebb fecskendőt – azért kell, hogy felébresszem, ha minden megvan.
Robert még mindig bizalmatlanul méregette, de legalább beleegyezően bólintott.
– Akkor most arra kérem – magyarázta teljes nyugalommal Kyle -, hogy fordítsa nekem háttal az állatot, fogja marokra a tarkóján a bőrt, mintha az anyja lenne. Igen, úgy.
Magick gyanakodva mocorogni kezdett, de mielőtt kiszabadulhatott volna Robert szorításából, Kyle már be is szúrta neki a nyugtatót. A macska felüvöltött, és kiugrott Robert karjából. A férfi utána lendült, és nem sokkal azután, hogy megfogta, Magicket már ki is ütötte a gyógyszer. Kyle kérésére visszafektette a macskát az asztalra, és figyelte, ahogy stabil kézzel, gyakorlott mozdulatokkal egyik injekciót a másik után adja be neki.
– Készen is vagyunk – tette félre az utolsó tűt és fecskendőt Kyle. – Egy tíz perc, negyed óra kell hozzá, hogy magához térjen. Ma este, és éjszaka még eléggé maga alatt lesz, enni ne kapjon legalább holnap reggelig. – Ezek után Kyle még elsorolta, hogy mikre kell Robertnek figyelnie az éjszaka és másnap folyamán. – A legjobb az lenne, ha otthon tudna maradni vele holnap.
– Ez nem is volt kérdés.
– Kiváló. Ha bármi jelentkezne azok közül, amiket elsoroltam – Kyle felvett egy névjegykártyát az asztalról, és átnyújtotta Robertnek – hívjon nyugodtan bármikor. De hívjon azonnal, amint valami rossz irányú változás van.
Ezután segített Robertnek visszapakolni a macskát a hordozóba, majd miután a férfi kifizetette a macska ellátását, Kyle a rendelőajtóig kísérte. Ahogy elhaladtak a fogas mellett, Robert pillantása megakadt Kyle bomber dzsekijén, egészen pontosan az LGBTQ+ kitűzőn a gallérján. Meredt rá pár kínos másodpercig, majd visszafordult Kyle felé, aki felvont szemöldökkel figyelte. Robert dadogott valamit, hogy mennyire hálás azért, hogy ilyen késő este is fogadta, majd szinte kiviharzott a rendelőből kezében a macska hordozójával.
Kyle döbbenten nézett utána. Hogy sikerül neki mindig ilyen homofób kreténekkel összefutnia? Ez a Robert is… még jó hogy orrba nem vágta hálából azért, hogy ellátta a macskáját. Úgy látszik bizonyos esetekben bocsánatos bűn az, hogy Kyle az, ami.
💉🧪💉💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉
Robert végig átkozta magát a hazafelé úton. Ha nem kellett volna a vezetésre koncentrálnia, biztos, hogy csapkodni és kiabálni kezd, annyira dühös volt magára. Ez az ő formája. Mikor meglátta a dokit, még a lélegzete is elakadt tőle. A hangjától elgyengültek alatta a térdei, és az a kedvesség, ahogy Magickkel bánt… Már ezzel levette a lábáról.
De persze sosem gondolta volna, hogy az orvos állhat azon az oldalon, amin ő. És erre Robert mit csinál? Úgy viselkedett, mint egy totális idióta. Az a kérdő tekintet, amivel Kyle meredt rá szinte beleégett az agyába. Ő pedig nem mondott semmit, csak faképnél hagyta az orvost, hogy gondoljon azt a helyzetről, amit akar. És persze nem voltak kétségei a felől, hogy milyen gondolatokkal hagyta magára.
Nem értette magát, hogy miért nem magyarázta meg akkor és ott, hogy csak meglepődött. Igazából azt sem tudta, hogy mit akar. Mármint dehogynem. Tisztázni a dolgokat Kyle-al, csak arról nem volt fogalma, hogy hogyan kellene megtennie. Többször elővette a névjegykártyát, amíg Magick mellett virrasztott. Annyiszor, hogy már tudta kívülről Kyle számát. De minden alkalommal meggyőzte magát, hogy ne hívja fel. Magick nem produkálta azokat a tüneteket, amikre Kyle figyelmeztette, így pedig illetlenségnek érezte volna felverni az orvost az éjszaka közepén, vagy hajnalban.
A fordulat reggel hatkor érkezett el. Kyle azt mondta, hogy ilyenkorra a macskának már meg kellene jönnie az étvágyának. De ha annak nem is, legalább innia kellene, a veséjére kapott gyógyszerek miatt. Csakhogy Magick nemhogy enni nem kért, de vizet sem volt hajlandó elfogadni Roberttől. És ha ez még nem lett volna elég, még mindig nagyon bizonytalanul mozgott, mintha szédülne. A pofája folyamatosan nyitva volt, és nagyon nyugtalanítóan, hörögve vett levegőt. Robert addig figyelte Magick minden rezdülését, hogy végül pánikolni kezdett.
Így végül úgy döntött, hogy felhívja Kyle-t. Talán még az előtt el tudja magyarázni, hogy a macska miatt telefonál, hogy az orvos elküldené a fenébe.
💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪💉🧪
Kyle legszívesebben kihajította volna a mobilját a csukott ablakon, mikor hajnali hatkor megcsörrent a feje mellett. Volt egy tippje, hogy az előző napi homofób Robert hívja, hiszen ő volt az egyetlen, akitől akkor éppen hívás érkezhetett. Akár a sors iróniájának is tarthatta volna, hogy arra legalább jó, hogy egy szuicid macskát ellásson. Felhorkant miközben a hátára fordult, és a telefont a feje mellé ejtette. Két tenyerébe temette az arcát, és próbálta magát meggyőzni arról, hogy nincs miért felvennie a telefont.
Ami persze kitartóan csöngött tovább. Végül, mielőtt a hívás hangpostára futhatott volna, a telefon után kapott, és megnyomta a hívás fogadása gombot. Minden igyekezete ellenére is kissé kelletlenül szólt bele, pedig azt hitte, sikerült magát meggyőznie arról, hogy ezt az egészet csak a macska miatt teszi.
– Kyle? Itt Robert.
Ugyan ki lett volna más? Kyle-nak minden erejére szüksége volt, hogy ne tegyen csípős megjegyzést. Ehelyett inkább végighallgatta Robert mondandóját arról, hogy hogy van a macska. Nem mondta, de azon azért kissé meglepődött, hogy a másik teljesen kultúráltan beszélt vele, nem tett semminemű megjegyzést, még csak a hangján sem hallatszott különösebb távolságtartás. Úgy látszik, nagyon fontos neki az a macska, gondolta keserűen.
– Rendben, értem – felelte neki tárgyilagosan -, szeretném azért megvizsgálni. Ha tud mondani egy címet, a távolságtól függően fél és egy óra között ott tudok lenni.
Mint kiderült, Robert nem lakott messze. Olyannyira nem, hogy Kyle még egy gyors zuhanyzást is be tudott iktatni indulás elé. És ahogy ígérte, negyven perc múlva már be is csengetett Roberthez. A férfi pizsamában és a macskával a karjában nyitott ajtót. Az arcán félszeg mosollyal invitálta be Kyle-t, amit ő természetesen nem tudott hova tenni, mert ha ellenséges viselkedésre nem is, de irritáltságra és távolságtartásra minimum számított.
Miután Robert átadta neki Magicket, Kyle azon is meglepődött, hogy a macska mennyire barátságos vele. Ez az előző nap éjszaka tükrében kifejezetten meglepő volt. Olyannyira belemerült a macska vizsgálatába, hogy észre sem vette, hogy szinte beszélgetésbe elegyedett az állattal. Ahogy azt sem, hogy Robert az ajtófélfának támaszkodva figyeli. Kyle még egyszer megvakarta Magick füle tövét, mielőtt letette volna, hogy odatipeghessen a gazdájához, ha akar.
– Szerintem nincs semmi baja – erőltetett mosolyt az arcára Kyle, miközben summázta a vizsgálat eredményét -, csak kicsit lassabban ment ki a szervezetéből a nyugtatató. Emiatt szédül, és emiatt hányingere is van. Nem csoda, hogy nem akar enni. Viszont ha továbbra sem iszik, azt javaslom, hogy mikor száraz eledelt ad neki, öntsön rá egy kis vizet, és akkor észre sem veszi majd, hogy megitta.
Robert bólintott. Majd ellépett az ajtófélfa mellől, odasétált Magick mellé, leguggolt hozzá, hogy megsimogathassa. Közben végig Kyle-t nézte, aki feszélyezve érezte magát attól a vizslató tekintettől.
– A tegnappal kapcsolatban – próbálkozott ügyetlenül Robert.
– Nem várom el, hogy bármit is mondjon – legyintette el magyarázkodást Kyle, semmi szüksége nem volt még egy kellemetlenségre. – A macska miatt jöttem – azt direkt nem említette, hogy a másik hívta ide hajnalok hajnalán -, egyébként pedig nem szokásom senkit megtéríteni, megfertőzni, vagy bármi egyebet, amit gondol rólam.
– Nem… én nem… félreérted! – Bukott ki Roberből. – Én csak meglepődtem… Nem vagyok hozzászokva, hogy azok akik tetszenek…
Robert gesztenyebarna szemei elkerekedtek a rettenettől, és hogy több kínos szó ne futhasson ki az ajkai közül, két kezét szája elé kapta. Kyle is döbbenten meredt vissza a másik férfira, majd ahogy eljutott a tudatáig, amit mondott a másik, mosoly ült ki az arcára. Szóval homofób Robert nem is homofób, csak esetlen. De az az esetlenség olyan bájos volt, hogy Kyle nem talált rá szavakat.
Robert továbbra sem mert rá nézni, sőt a macskát is felkapta, hogy legalább addig elfoglalja magát valamivel, és elterelje a figyelmet erről a kínos jelenetről. De Kyle nem hagyta annyiban. Ha már így alakult, hogy Robert így elszólta magát, hát akkor élni fog a lehetőséggel.
– Én sem vagyok hozzászokva, hogy ilyen gondos gazdikkal legyen módom megismerkedni – mondta végül sokkal lágyabb hangon, mint ahogy addig beszélt Roberttel. Remélte, hogy ez a kedvesség megnyugtatja valamennyire.
– Nincs senki másom Magicken kívül – felelte csendesen Robert, de még mindig nem nézett Kyle-ra -, csak mi vagyunk egymásnak. Mondjuk úgy, hogy a családomat nem zavarta, hogy őt magammal hoztam, mikor utoljára beszéltem velük.
Kyle-nak ezt hallva összeszorult a szíve. Szégyellte magát. Nem kellett volna azt feltételeznie Robertről, hogy homofób lenne. Látnia kellett volna, hogy valami egészen más van a nyugtalan, stresszes személyisége mögött. Szerette volna jobban megismerni. És ha Robert korábbi elszólásából jól sejtette, ő is ezt szerette volna.
– Értem – felelte, és bizonytalan lépésekkel a másik mellé lépett, és azzal az ürüggyel, hogy megdögönyözhesse a macska fejét még egy kicsit közelebb húzódott. Magick lelkesen tolta a tenyerébe a képét, és hagyta, hogy Kyle az orrán és az alatt simogassa. Eközben az orvos nem nézett a macskára, csak Robertet figyelte. – Mit szólnál akkor hozzá, ha egy vacsora mellett részletesebben elbeszélgetnénk arról, hogy mihez nem vagyunk még hozzászokva?
Kyle figyelte, ahogy Robert arca felderül, és ajka mosolyra húzódik. Mindent megtett volna, hogy láthassa még azt a mosolyt a másik arcán.
– Nagyon örülnék neki – felelte csillogó szemmel Robert. – De holnaptól minden nap túlóráznom kell a ma miatt. Valószínüleg csak advent vasárnapra szabadulok fel.
– Az nekem tökéletes – bólintott Kyle -, minden nap későig ügyelek. De el tudom intézni a vasárnapot. Megvan a telefonszámom, majd hívj fel, és a többit megbeszéljük.
Mielőtt ismét tisztes távolságba lépett volna, még előre hajolt, és egy gyors csókot lehelt Robert ajkaira. Érezte, hogy mennyire meglepte ezzel a másikat, de abban is egészen biztos volt, hogy Robert számára nem volt kellemetlen, vagy nemkívánatos. Egyszerűen csak nem számított rá. Hiszen nem telt bele egy pillanatba sem, a másik azonnal viszonozta is csókot. Talán még hevesebbre is fordult volna a helyzet, ha nincs ott köztük Magick. A macskának ugyanis nem tetszett az, hogy két mellkas közé beszorítva találta magát.
– Ez csak egy kis bíztatás volt – húzódott el végül Kyle -, hogy mindenképp felhívj.
– Semmiért ki nem hagynám – felelte neki Robert elvarázsolva.
Hundred Moors 
1 Comment