Hozzászólás ehhez Saját mű

Tündértánc – Mit teszel?

Forrás: unsplash.com (@candychain)

Ez a részlet a korábban a blogra már felkerült Tündértánc – Hogyan c. bejegyzés előzménye. Történetükben nem függenek szorosan össze, de egymás után olvasva a kettőt szerintem sokkal jobb képetek alakul majd ki a szereplőkről. Én mindenképp azt javaslom, hogy ez után olvassátok el azt is a fenti linken.

1950. November 3.

Ilya hazafelé sétált a novemberi este hűvösében. Nem akart ott maradni az esti italozáson a tisztekkel, de hát voltak olyan dolgok, amikre még ő saját rangjában sem mondhatott nemet. Szerencsére arról legalább dönthetett, hogy meddig marad a katona bárban a többiekkel. Így tehát szigorúan négy kör után felállt az asztaltól – természetesen az egyiket illendően ő fizette, nehogy szó érje a ház elejét -, és távozott.

A kiskatonák természetesen majd összetörték magukat, ahogy ajánlgatták, hogy hazaviszik, de ő mindet elutasította.

– Jó dolog az, ha az egyszeri katona kiszellőzteti a fejét egy kissé – mondta -, nehogy a gyerek azt lássa, hogy az apja nem bírja az italt.

Hát ezért sétált most a kihalt, reszketeg lámpákkal megvilágított pesti utcákon. Csípős volt a hideg így este, bár még mindig a nyomába sem érhetett a Moszkvai novembernek. Szinte a sálat le is vehette volna, de nem volt kedve a kezében hozni, így a nyaka köré tekerve hagyta.

Ahogy megérkezett a házuk elé, felnézett az utcafronti ablakokra. Mindegyik sötét volt, a lakásban sehol sem égett lámpa. Ez azt jelentette, hogy Yuri még nem volt otthon. Az pedig csak azért lehetett, mert megint azzal a magyar kölyökkel pazarolta az idejét.

Felérve a lakásba, miután lepakolta a bakancsát és kabátját, bolyongani kezdett az üres szobák közt. Most kellemetlenül érezte az italok zsongását a fejében, és talán csak ez volt az oka, hogy ennyire felerősödött benne a magányosság érzete. Észre sem vette, hogy Yuri szobájának a küszöbén áll, hogy felkattintotta a villanyt, és belépett.

Az ágy nem volt bevetve, Yuri ruhái gyűrött kupacban hevertek a széken az íróasztal mellett. Ez a kép tökéletesen mutatta azt, hogy mennyire elhanyagolta a gyereket mostanában. Miért tartana rendet a szobájában, ha nincs senki, aki ránézzen? Az utóbbi hetekben szinte minden nap jóval azután ért haza, hogy Yuri már lefeküdt, és azelőtt elment otthonról, hogy felkelt volna. A korábbi meghitt beszélgetések köztük a konyhaasztalon hagyott üzenetekre, és hétvégenként futó szóváltásokra, esetleg Erzsi meglátogatására korlátozódtak. Nem volt könnyű egy súlyosan beteg feleség és édesanya árnyékában megszervezni a mindennapjaikat, de Ilya úgy érezte, hogy eddig jó munkát végeztek.

Ilya közelebb lépett a ruhakupachoz. A legtetején egy melegítő feküdt, amit még sosem látott. Yuri úgy vett volna ruhát, hogy nem is szólt neki? El sem tudta képzelni, hogy a gyerek hiányt szenvedett volna bármiben is. De nem, ahogy jobban szemügyre vette a melegítőt, arra a megállapításra kellett jutnia, hogy nem lehetett Yurié. Túl kicsi volt ahhoz. Akkor pedig… nem volt más magyarázat. A melegítő Karcsié volt. De miért volt Yuri szobájában?

Ilya nem akart azokra az aggodalmakra gondolni, amik mostanában gyötörték. A fiú tizennégy múlt a nyáron, és a focin meg a magyar kölyökkel lógáson kívül nem érdekelte semmi. Sosem beszélt lányokról. Amennyire Ilya a maga kamaszkorára emlékezett, őt ennyi idősen már nem hagyta nyugodni a kíváncsiság és a vágyakozás a lányok után.

Ő titokban képeket gyűjtött tiltott magazinokból, és próbált csókokat lopni azoktól a lányoktól, akiket már akkor le tudott venni a lábukról. Ő már akkor tudni akarta, milyen lehet a lányok lába között, sőt, az apját is próbálta faggatni az udvarlás mibenlétéről a maga félszeg módján.

De Yuri sosem hozott fel semmi ilyesmit az esti beszélgetéseik alatt. Ha hajlandó volt mesélni valamit a napjáról, az csak és kizárólag Karcsiról szólt. Erre a gondolatra persze szívesen arcul csapta volna magát… mert hát az utóbbi időben minden volt, csak figyelmes apa nem. Sóhajtva rogyott le Yuri ágyára.

Ekkor vette csak észre a paplan gyűrődései közt a két könyvet. Mindkettő a Kétévi vakáció volt. Az egyik franciául. A másik meg… magyarul? Nem is emlékezett rá, hogy Yuri megszerezte magyarul is. Ilya azzal tisztában volt, hogy a fia mennyire oda van a francia verzióért, de arról valahogy lemaradt, hogy már magyarul is megvan neki. Sosem látta a polcokon, nem mintha figyelte volna. És igen, szembe kellett néznie vele; Yuri sem mondta el neki.

Kézbe vette a szebb napokat is látott, szamárfüles könyvet, és felcsapta a borítót. Amennyire meg tudta állapítani, egy könyvtári kiárusításról származott a megviselt kötet. Szögletes, gyerek betűkkel valaki üzenetet is írt a borító belsejére. Ilya nem erőltette magát, hogy kibetűzze a macskakaparással odavésett szöveget, de azt meg tudta fejteni, hogy a címzett az a Karcsi nevű kölyök volt.

Ahogy elmerengve lapozgatta a könyvet, egyszer csak kinyílt ott, ahol Yuri a jelzőt hagyta. De az a könyvjelző… Nem az volt, amit az egyszeri ember megszokott a könyvekben. Egy többször meghajtott, gyűrött fénykép volt. Látszott rajta, hogy napokat, ha nem heteket töltött valaki zsebében. Ahogy az is, hogy nem egyszer hajtották ki, hogy megnézzék. A hajtások mentén betöredezett a papír, és elkezdett elszakadni.

A fotón Yuri és Karcsi volt, a két fiú focimezt viselt, egymásba kapaszkodtak, és önfeledten nevettek. Úgy festettek, mintha életük meccsét nyerték volna meg. Yuriról sugárzott a boldogság, ahogy Karcsira nézett a megkopott fotón. Ilya nem tudta volna megmondani, hogy ő mikor látta utoljára ezt a boldogságot a fián. Mert már nem a tiéd, kezdetek suttogni a fülében azok a gonosz kis hangok, az a boldogság már régen nem a tiéd. Mondd csak, Ilyhouka, mit teszel? Mit teszel, ha a te fiad más, mint a többi?

Azok az aljas hangok Vasily hangján suttogtak most, a barátén, akit Moszkvában hagyott, aki utólag mindig jobban tudta. De suttogtak Erzsi hangján is, aki azt kérte számon, hogy miért nem nevelte jobban a fiút, miért hagyta ennyire eltérni a helyes úttól? Suttogtak bárkinek a hangján, akinek bármilyen ártalmas befolyása lehetett az életükre.

– Hogy mit teszek? – Kérdezte Ilya az üres lakástól. – Fogalmam sincs, hogy mit teszek.

Visszatette a fotót a könyvbe, oda ahol megtalálta. Majd mind a két kötetet visszarejtette a paplan redői közé. A tenyerébe temette az arcát. Tényleg számot kellene vetnie ezzel? Yuri még csak tizennégy éves, az a magyar kölyök meg tíz… Bár akárkiktől hallott fajtalanságról, mindenkinek az volt a véleménye, hogy az olyanok gyerekeket rontanak meg. Ez lenne a magyarázat? Arra, ahogy Yuri Karcsira néz a fotón?

– Mit csinálsz a szobámban, apa? – Rázta fel Yuri hangja.

Ahogy Ilya felemelte a fejét a tenyeréből, tekintete a fia aggodalmas pillantásával találkozott. Ilya pislogott párat. Legszívesebben a fejét is megrázta volna, de nem akarta magát elárulni a kamasz előtt. Ezek csak gyerekek, mondta a fejében egy addig ismeretlen hang. Időbe telt, hogy rádöbbenjen, hogy a józanság hangja az. Ha ki is derül, hogy mások, akkor még mindig ráérsz eldönteni, hogy mit teszel.

– Én csak – még ő maga is meglepődött, hogy mennyire határozottan szól a hangja -, azt hiszem, hogy meglepődtem, hogy nem voltál itthon.

– És mi? – Yurinak volt képe cinkosan vigyorogni. – Gondoltad, hogy beülsz ide keseregni?

Ilya alaposabban végignézett rajta. A fiú arca kipirult a novemberi hűvöstől, edzőruhát viselt, a nadrágja térdig sáros volt. Valószínűleg elcsúszott a füves pályán, ami nem tudott felszáradni az előző heti esőzések óta. Yuri a hónalja alatt kopott focilabdát szorongatott. És Ilya abban a pillanatban döbbent rá. A fia ugyanazt a boldogságot sugározta, amit a fotón is látott. Igen, talán hagynod kéne, súgta neki a józanész.

– Nem keseregtem – rázta meg a fejét, ahogy felemelkedett az ágyról. Majd amellett döntött, hogy őszinte lesz. – Csak nem tudtam mihez kezdeni magammal.

– És mondd csak, egy vacsorával tudnál mit kezdeni? Én éhen halok. Ha gondolod, neked is csinálok pár szendvicset.

– Az nagyon jól esne – hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, Ilya gyomra azt a pillanatot választotta, hogy hangosan tiltakozni kezdjen a korábban ledöntött szeszek ellen.

– Ugye nem leszel rosszul? – Kérdezte Yuri őszinte aggodalommal a hangjában.

– Dehogy. Ez csak a jelzés volt, hogy ideje lenne ennem valamit. – És egy kissé jobban odafigyelnem magamra, de ezt már nem mondta.

Yuri ledobta az izzadt melegítőt a széken levő kupac mellé a földre, majd az ajtó felé intett, és megvárta, hogy Ilya kövesse. Elmehetett volna fürdeni vacsora előtt, de rá kellett döbbennie, hogy éhesebb volt, mint hogy várni akarjon. És amennyire elnézte, Ilyára is éppen annyira ráfért egy kiadós vacsora.

– Gyere apa, egyikünk sem akar éhen halni.

Ilya vigyorogva követte. Sosem hallgatott senkire, aki tanácsot akart neki adni arról, hogy hogyan nevelje a gyereket. Különösen azóta, hogy Erzsi magára hagyta ezzel a feladattal. Azóta még jobban ragaszkodott az elveihez, bár nem tudta volna felsorolni, hogy pontosan mik is azok. Egyben volt csak biztos: semmi más nem számít, csak a gyerek. Annyi mindent nem tud megadni neki… Annyiszor nem tud mellette lenni. Talán itt az ideje hálásnak lenni, hogy van egy barátja, aki tud és akar is vele időt tölteni.

És egyébként is kit érdekelnek a lányok? Yuri lehet, hogy csak későn érik, még megjöhet hozzájuk a kedve. És, ha nem, akkor majd mit csinálsz, Ilyhouka? Suttogta az a gonosz kis hang. Majd kitalálom akkor, határozta el.

– Apa, figyelsz te rám egyáltalán? – Rázta fel Yuri türelmetlen hangja.

– Naná, csak nem hallottam – kacsintott a kölyökre. – Mi van?

– Csak azt kérdeztem, hogy szolgálatban vagy-e holnap. Mert ha nem, akkor teszek foghagymát a pirítósodra.

Ezt a trükköt Karcsi mutatta Yurinak. És Ilyának el kellett ismernie, hogy a vajas, foghagymás pirítósnál kevés jobb dolog volt. Az pedig más lapra tartozik, hogy két napig az ember közelébe sem lehet menni a szag miatt.

– Szolgálatban vagyok – vont vállat Ilya -, de tudod mit, kölyök? Ne sajnáld róla. Ne csak nekem kelljen szagolnom a többiek söntés-szagát holnap. Szenvedjenek ők is.

Yuri felnevetett, és elkezdte a megpucolt foghagyma gerezddel bedörzsölni a pirítósokat. Ilya mellé lépett, ő pedig megvajazta és megsózta őket.

– Csak egy kis sajt van itthon hozzá – mondta Yuri szemlesütve -, de holnap bevásárlok. Megígérem. Meg a szobámat is kitakarítom, arra az esetre, ha megint be akarnál tévedni oda.

– Szavadon foglak – Vigyorgott rá Ilya.

– Attól nem tartottam.

Szerző:

Hi Everyone! I’m S.A. Locryn, bookworm, writer and a huge fan of great books.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s