Harper Foxtól már korábban is mutattam be könyvet, ez pedig a Seven Summer Nights (Hét nyári éjszaka) volt. Most a Halloween közeledtével úgy döntöttem, hogy megint tőle választok olvasmányt, csakhogy ezúttal nem egy könyvet, hanem rögtön egy egész sorozatot. Ez pedig, ahogy a címben is látható, Tyack és Frayne misztériumok.
Ennek a sorozatnak eddig 9 kötete jelent meg, és itt előre szeretném bocsátani, hogy bár elrettentőnek tűnhet ez a szám, senki ne hagyja magát eltántorítani a könyvektől, ugyanis a kötetek meglehetősen rövidek. Harper Fox eleve inkább a könnyedén, egy ültő helyünkben elolvasható könyvekre specializálódik – van persze néhány kivétel ez alól, hiszen a fent említett Hét nyári éjszaka is ilyen. Ebből kifolyólag a regényei is általában 150 oldal körüli hosszúságúak.
Nem kivétel ez alól a Tyack és Frayne sorozat sem, a leghosszabb kötet ugyanis 200 oldal, a legrövidebb viszont csak 50 pár. Éppen emiatt az események nagyon pörgősek benne, és minden olyan szorosan összefügg, hogy igazából a kötetekre bontásra sem lenne szükség. Lehetne akár egyetlen 5-600 oldalas kötet is.
A szóban forgó kötetek pedig a következők:
- Once Upon a Haunted Moor (Egyszer volt egy elátkozott mocsár)
- Tinsel Fish (Hal dísz – ezzel a címfordítással meg szenvedtem… ha nem értenétek miért, nézzetek meg pár képet arról, hogy mi is az a tinsel XD)
- Don’t Let Go (Ne engedj el)
- Kitto (Kitto az egyik karakter neve)
- Guardians of the Haunted Moor (Az elátkozott mocsár őrizői)
- Third Solstice (Harmadik napforduló)
- Preacher, Prophet, Beast (Pap, próféta, szörnyeteg)
- Underhill: A Halloween story (Underhill: egy halloweeni történet)
- Once Upon a Western Shore (Egyszer volt egy nyugati part)
A történetek főszereplői egyébként a címadó Lee Tyack (látnok) és a kisvárosi rendőr Gideon Frayne. A két főszereplő egy gyermekrablási ügyön dolgozva találkozik az első kötetben, mikor is Gideon főnökei kétségbeesésükben úgy döntenek, hogy nem szokványos helyről kérnek segítséget. És bár Lee és Gideon kapcsolata nem indul a legfényesebben, mégis elválaszthatatlanokká válnak rögtön az első könyv végére.
Az érdekessége ezeknek a könyveknek, hogy mindegyik egy-egy kelta/pogány ünnepkor játszódik. A pogány ünnepek köré azért is kiváló ötlet a regények felfűzése, mert ez ad egy körkörösséget és egy tempót az eseményeknek. Hiszen még úgy is, hogy esetleg akár fél év, vagy még hosszabb idő is eltelhet a kötetek közt, az ünnepek miatt azonnal vissza tudjuk helyezni magunkat az eseményekbe. Ezt a körforgást pedig leginkább a kelta ünnepeken alapuló évkerékkel lehetne érzékeltetni.
Mivel én különösen sokat olvastam ebben a témában, és kifejezetten érdekelnek a kelta ünnepek, tartok tőle, hogy mindenkit halálra untatnék, ha igazán részletesen belemennék. Egy viszonylag jó gyorstalpalót itt találhattok magyarul, illetve itt elolvashatjátok a wikipedia ide vonatkozó angol szócikkét is.
Ahogy mondtam, Harper Foxra jellemző az is, hogy párhuzamba állítja a régi hitvilágokat az aktuálisan uralkodóval. Szándékosan nem a “szembehelyezi” kifejezést használtam, ugyanis ezekben a könyvekben is, éppen ahogy a Hét nyári éjszakában is, nincs szó semmiféle hitek közti rivalizálásról. Legalábbis Harper Fox szerint nem kellene lennie, a Tyack és Frayne-ben is többször kifejezésre juttatja, hogy a gyűlölködés a beszűkült, rettegő elmék betegsége, ami kifejezetten káros tud lenni, ha még hatalommal is párosul.
Ez azért kiemelten fontos, mert így itt is hasonló konfliktusokat tud létrehozni, mint ahogy a Hét nyári éjszakában is. (Mivel többször fogok még erre a regényre és a hozzá kapcsolódó bejegyzésre hivatkozni, ha még nem olvastátok volna a posztot róla, megtehetitek itt.) Arról nem is beszélve, hogy abszolút odacsapós társadalom kritikát fogalmaz meg ezekkel az egyszerű eszközökkel.
A különböző hitvilágok, és világnézetek ütköztetésére Harper Fox ezekben a könyvekben is dedikált szereplőket használ, mint ahogy a már többször említett másik regényében is. És bár eleinte vannak köztük súrlódások, lassanként rájönnek a karakterei, hogy ugyanannak az egésznek a részei mindannyian, csak más irányból közelítik meg az univerzumot. Ezek után pedig azt is belátják, hogy nem egymás ellen kell dolgozniuk, hanem egymásért.
Négy szereplőt szeretnék pár szóban kiemelni.
Mielőtt továbblépnénk az évkerékre, így ugyanis könnyebb lesz megérteni az esetleges viszonyokat.
Gideon Frayne: az egyik főszereplő – ahogy fent pár szóban már írtam is -, egy metodista lelkész kisebbik fia, akire nem sok minden ragadt az apja hitéből. Sőt a szigorú, sok esetben merev keretek közé záró vallásos nevelés ellenére Gideon a legnagyobb jóindulattal is egy rettentően realista férfivé nőtte ki magát. Nem hivő semmilyen téren sem, ezt az elutasító racionalizmust csak és kizárólag Lee miatt vetkőzi le részlegesen. Lee képességeiben mindig feltétlenül hisz, még úgy is, hogy önmagát – és a saját képességeit, amikkel nem egyszer a másik segítségére siet – továbbra is korábbi, töretlen racionalitásával figyeli.
Lee Tyack: Lee kifejezetten ellentmondásos személyiség. A képességei és a megtapasztalt természetfeletti ellenére is váltig állítja, hogy nem hisz a szellemekben, vagy abban, hogy a lelkek visszajárnának. Az a véleménye, hogy amiket ő látni képes, az csak mások lenyomata rajtunk, amit hátrahagynak, mikor menniük kell. Természetesen Gideon segítségével később képes lesz majd elfogadni a képességei valós mibenlétét.
Ezekiel Frayne: Gideon bátyja, aki nem csupán a köztük levő korkülönbség miatt hidegült el az öccsétől. Ezekiel egy az egyben az apja nyomdokaiba lépett, olyannyira, hogy a parókiát is átvette tőle, miután az öreg lelkész megromlott egészségi és szellemi állapota miatt nem tudta tovább ellátni a kötelességeit. Ezekiel eleinte kifejezetten elutasító Gideonnal (és a melegekkel) illetve Lee-vel (és mindenkivel, akinek fogalma sincs arról, hogy honnan ered a hatalma, mégis hit nélkül használja). De aztán egy baleset összehozza a testvéreket, ahogy a legjobb barátokká is kovácsolja Lee-t és Zeke-et. A kontraszt közte és Gideon között kifejezetten tetszett, ahogy az összes könyvön végighúzódik az, hogy mennyire mindenben ellentétei egymásnak. Viszont ennek ellenére rádöbbennek arra is, hogy nem kell ellenségeknek lenniük, hiába nevelték erre őket.
Ma Frayne: Gideon és Zeke anyja. Ő az az öreg hölgy, aki szinte a teljes életét mások, főleg a férje árnyékában élte le, és kényszerűen hallgatott arról, amiről nem egyezett a véleménye az “urával”. Miután megözvegyül, szinte kivirul, és új életre kel. Ő az a karakter, aki azután kezd el valóban élni, hogy már túlhaladta az élete jó részét. Mégis szívmelengető látni, ahogy szinte a nulláról építi fel a kapcsolatot ismét a fiaival.
És akkor nézzük végre a történet ívét az évkerékre felfűzve
Samhain (Halloween)
Két kötet eseményei történnek ebben az időszakban. Rögtön az első, vagyis az “Egyszer volt egy elátkozott mocsár” azonnal ezzel kezdőik. Véleményem szerint remek nyitás volt Harper Fox részéről, hiszen a már Halloweenként ismert ünnep a kelta új év volt, és ezért ezt akaratlanul is összekapcsolja az ember valaminek a kezdetével, jelen esetben a történetével. Az már csak hab a tortán, hogy a régi hiedelmek szerint ekkor a legvékonyabb az élők és a holtak világát elválasztó fátyol, és ilyenkor a legkönnyebb kommunikálni a két oldal között. És ebben a kötetben bukkan fel először a Bodmin szörnyetege is, hiszen ha már Halloween, miért épp a szörnyek maradnának távol?
A másik kötet a nyolcas, az Underhill, ami inkább tekinthető egy bónusz történetnek, hiszen nem nagyon illeszkedik a többi kötet folyamába. Ebből inkább Gideon és Zeke kapcsolatának az elmélyülését ismerhetjük meg, ahogy csapatmunkára kényszeríti őket Lee eltűnése.
Yule (Karácsony)
Két kötet is játszódik karácsonykor, hasonlóan Halloweenhez. Az egyik, a “Hal dísz”, és bár ennek bizonyos aspektusai egy kísértet ház miatt kifejezetten félelmetesek, szerintem nagyon jól működött a szimbolika, hogy Gideon és Lee addigi kapcsolatából és elszórt találkozásaikból megszületik egy közös élet.
A másik, pedig Ma Frayne igazi feltámadásáról szóló hatodik kötet; a “Harmadik napforduló”. Itt is remekül működik a párhuzam, vagyis a korábban említett feltámadás, ami azután következik be, hogy letelt a gyászév.
Imbolc (Gyertyaszentelő)
Imbolc eredetileg a tavasz kezdetét jelentette, és ennek a pogány ünnepnek a “keresztényesített megfelelője” a kevésbé ismert katolikus ünnep, vagyis a Gyertyaszentelő lett, amit a katolikus egyház február 2-án tart. Az angolok Candlemas-nak hívják, a katolikus közösségek ekkor ünneplik a gyermek Jézus bemutatását. Eredetileg Szűz mária megtisztulását is ünnepelték ekkor – ha esetleg ez részletesebben érdekel titeket, itt találhattok egy Wikipédia cikket -, és szerintem a könyv szimbolikája is ezzel működik jobban. Hiszen Lee ebben a kötetben tisztul meg az őt gyötrő múlttól.
Beltane (Május 1)
Itt egy kicsit megborul a könyvek sorrendje, ugyanis a kilences kötet játszódik ekkor az ünnepkor. Eddigre már vagy öt év eltelt az első kötet óta. Ez a kötet tovább viszi a korábbi kötetekben felbukkanó kérdéseket, problémákat, és egészen új szintre emeli a feszültséget. A misztérium szál, amit Lee-nek és Gideonnak fel kell tárnia, szívbemarkolóan szomorú, nekem őszintén sírni lett volna kedvem azokon a tragikus sorsokon, amikről szól. Személy szerint ez a második kedvenc kötetem a sorozatból, még úgy is, hogy erre vagyok a legmérgesebb is.
Golowan (Litha – nyári napforduló)
Ez alá az ünnep alá is két kötet tartozik. A negyedik, vagyis a “Kitto” című, amiben kifejezetten tetszett az, ahogy Gideon és Lee szembesülnek vele, hogy ők nemcsak egyszerűen egymásnak lettek teremtve, hanem az ő kapcsolatuk éppen azért működik, mert a világ egyensúlyát fenttartó két ellenpólust képviselik. Ez így kissé zavarosan hangozhat, de máris kifejtem.
Penzance-ban a Golowan fesztiválon a tömeg minden évben az ünnepségre érkezett jelenlévők közül választ egy Tölgy és Magyal királyt (Oak and Holly King). A nyári napfordulókor a Tölgy király van ereje teljében és legyőzi a Magyal királyt. Onnantól kezdve bár a Tölgy király fokozatosan gyengül, mégis ő uralkodik Yule-ig (tél közepéig). A téli napfordulókor a két király egyformán erős, de onnantól a Magyal király már erősebb, mint a Tölgy. A téli napfordulókor pedig, aznap mikor a legrövidebb a nappal, legyőzi a Tölgy királyt, és bár onnantól ő gyengül egyre inkább, ő uralkodik a következő nyár közép éjszakáig. Ebben az esetben is a tavaszi napéjegyenlőségtől kezdve már a Tölgy király az erősebb.
Ennek az örök körforgásnak egy aprócska lépésébe választják meg Gideont Tölgy és Lee-t Magyal királynak. Bár a valóságban a két főszereplő nem rivalizál egymással, de ez az egész nyári fesztivál jól szimbolizálja azt, hogy a kettejük szimbiózisa nélkül sem Gideon realitás érzéke, sem Lee látomásai nem működnének megfelelően. Hiszen kell a másik, hogy kontextusba helyezze, és hogy erősebb legyen, mikor az egyik meggyengül.
A másik pedig a hetedik kötet. Nekem személy szerint ez az első számú kedvencem a sorozat részei közül. Már csak azért is, mert Gideon és Lee kapcsolata nem kevés megpróbáltatás után de tovább mélyül, illetve ebben a könyvben tudjuk meg a legtöbbet Bodmin szörnyének és Gideonnak a kapcsolatáról. Persze ez a kapcsolat csak az eddig megjelent utolsó kötetben kerül rendesen kifejtésre, ami azért zavaró lehet, de nekem csak jobban felkeltette a kíváncsiságomat, hogy tovább akarjak olvasni.
A hetes könyv egyébként a leghosszabb is, illetve ebben világlik ki legjobban Harper Fox véleménye a brit aktuál politikáról, illetve a Brexit-tsunamit kísérő gyűlölet hullámról, ami jelenleg is át-átcsap az országon. Kő kemény és kíméletlen társadalom kritikát kapunk ebben a kötetben, és az is tökéletesen lepereg a szemünk előtt, ahogy a fanatizálás szomszédokat, barátokat is egymás ellen fordít.
Elég sok negatív kritikát kapott a “Pap, Próféta, Szörnyeteg” azzal az indoklással, hogy az emberek nem akarnak politikát a kikapcsolódásukba beszivárogni. Ebben még igazuk is lehet, viszont valakinek ki kell mondania a mások számára kényelmetlen igazságokat. Emiatt is jó választás Golowan, hiszen a dolgoknak a régi, hagyományos rend szerint jobbra kellene fordulnia. Ezt jelképezi a Tölgy király uralma és a nyár. Ennek ellenére a világ nem előre, hanem hátra lépett egyet. És sajnos nemcsak a briteknél…
Lammas (aratás, új kenyér ünnepe)
Akik érzékenyek a spolierekre, a lenti pár mondatot ne olvassák el, bár azt hiszem, nem fogok semmi olyat írni, ami ne lenne kitalálható az eddigiek alapján.
“Az elátkozott mocsár őrizői” című könyvben ismét felbukkan Bodmin szörnyetege, illetve megtudjuk azt is, hogy Gideon a bodmini mocsár és környékének egyik védelmezője, bár pontos válaszokat még nem kapunk.
Fentebb ugye említettem, hogy mérges vagyok a kilences kötetre. Ennek nemes egyszerűséggel az az oka, hogy az összes többi könyvnek úgy van vége, hogy ott akár véget is érhetne a történet, de ez az utolsó kötet függővéget kapott. Nem is akármekkorát… de akkorát, mint a Marianna-árok!
És akkor mindezt megkoronázandó, láttam Harper Fox twitterén egy pár napja, hogy lesz tizedik kötet, ami fejezetenként kerül majd ki patreonra, amik megnyithatók lesznek, darabja 3 (!) dollárért. Majd miután elkészült a teljes könyv, még félévig patreon exkluzív marad. Nem szeretnék részletesen belemenni, hogy ez miért háborít fel, és miért érzem magam hűséges olvasóként elárulva… annak ellenére is, hogy megértem, sehol sem könnyű teljes állású íróként megélni az alkotásból…
De az én saját sértett érzéseimet félretéve, ez a sorozat is egy a kiváló Harper Fox alkotások közül, úgyhogy a bosszantó függővég ellenére is bátran merem ajánlani mindenkinek. Ha esetleg nem szeretnétek ősz hajszálakat, vagy kóros hajhullást az “Egyszer volt egy nyugati part” befejezése után, nyugodtan megállhattok a hetedik könyv befejezésével, mert ott egy tökéletes egészet és csodálatos happy endet kaptok majd. A nyolcas kötet meg úgyis csak desszert. 😀
Hundred Moors 
4 Comments