Törtenelmi regények a régebb múltból

A Royal Affair duológia (A Royal Affair és Aleksey’s Kingdom) John Wiltshire-től

Általában amikor történelmi regényt választok, az első és második világháborús időszakból szoktam meríteni. Esetleg a huszadik század elejéről, vagy a tizenkilencedik végéről, de ennél korábbra nem nagyon szoktam visszamenni. Ezért is érdekes választás most részemről John Wiltshire két kötetes regénye.

Pontosan nem tudtam megfejteni, hogy mikor játszódik a történet, lévén egyetlen évszám sincs leírva a könyvekben. Azt, hogy hol játszódik a történet, jóval könnyebb megállapítani, mint a mikort, mivel ezt mindkét könyvben szinte azonnal az orrunkra kötik. Az első kötet (A Royal Affair) Hesse-Davia fantázia szülte birodalmában játszódik, és amennyire meg tudtam állapítani a jelenlegi Ukrajna/Fehér Oroszország területén helyezkedhet el. Ezt engedi sejtetni az is, hogy mennyire közel van az Orosz Birodalomhoz, amitől csak örök ellensége – a szintén kitalált – Saxefalia választja el. A második kötet pedig az események közvetlen folytatásaként az Új Világban kapott helyet.

De mikor is vagyunk pontosan? A két könyv elolvasása után a következőkre jutottam: a nyugat-európai felvilágosodás vége felé járhatunk (francia történészek ezt 1715 és 1789 közé teszik), de még az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) előtt.

És akkor a könyvek:

Az első kötetben azonnal azzal szembesülünk, hogy Hesse-Davia és Saxafalia fölött mintha csak megállt volna az idő, ugyanis legalább kétszáz évvel kullognak Nyugat-Európa mögött. Az itt élők mindennapjait átjárja a babonaság, és a (túl)vallásosság. A második kötetben viszont már Amerikában vagyunk, és azonnal érezzük a feszültséget az új világ hódítói és az életüket befolyásolni igyekvő Óvilági hatalom közt.

Mielőtt mélyebben belemerülnék a könyvek részletesebb boncolgatásába, annyit mindenképp el kell mondanom, hogy a két kötetet egymás után kell olvasni. Már csak azért is, mert a történetük annak ellenére is szorosan összefügg, hogy két év és egy óceán választja el egymástól a könyvek eseményeit. A második kötetben rengeteg visszautalás van az elsőre, és az azért kényelmetlenné tudja tenni az olvasás élményét, ha fogalmunk sincs, miről is beszél nekünk Nikolai.

Igen, mind a két kötetet Nikolai Hartmann (a későbbiekben Niko, épp mint ahogy Aleksey szólítja) meséli el, az ő emlékiratait olvassuk. Már csak ezért is ajánlott egymás után olvasni a könyveket, mert így látjuk a legteljesebben Niko karakter fejlődését. Ez kifejezetten érdekes, ezért erről később részletesebben is fogok beszélni.

Éppen ezért, ki is teszek ide egy spoiler alertet, hiszen nem tudnék anélkül írni ennek a könyvnek az igazi erősségeiről (és gyengeségeiről is), hogy ne lőjek le meglepetéseket.

Ez az én-elbeszélés azért is tetszik különösen, mert stílusában hasonlít a Frost of Cares című könyvre. Niko szintén azért veti papírra a vele és Aleksey-el történteket, hogy onnantól kezdve a papírt terhelje, és ne az ő mellkasát szorítsa. Igazából, ahogy olvassuk a történetet, az elején nem is feltétlenül tudatosul az olvasóban, hogy emlékiratokat olvas. Sokkal inkább olyan az egész, mintha Niko ott ülne velünk szemben, és nekünk mesélné a megpróbáltatásokat, amiken keresztülmentek.

Kifejezetten tetszett, ahogy eleinte Niko kommentálja az eseményeket, mindenhez hozzáteszi a véleményét, kiszól a hallgatóságnak, vagyis az olvasóinak. És higgyétek el, amikor ezt teszi, az mindig fergeteges. Nagyon karakán véleménye van a világ helyzetéről és a politikai/ társadalmi problémákról, de emellett azzal tisztában van, hogy a kiváltságos helyzete ellenére is (hiszen orvos), mikor érdemes a hallgatás erényét gyakorolnia.

Ami érdekes, hogy megfigyelhetünk egy ívet ezekben a kiszólásokban, amik szerintem szorosan összefüggenek azzal a karakterfejlődéssel, amin keresztülmegy a két kötet során. Eleinte sok ilyen kiszólása van, mivel úgy érzi, hogy ő látja helyesen a világot, majd a történések hatására minden meginog körülötte, a hite és a világnézete is újrarendeződik a második kötet végére – igaz, ez a folyamat már az első könyv vége felé elkezdődik.

A történet közepén szinte teljesen eltűnnek a kiszólások, elvétve akad csak egy-egy, illetve a második kötet elején van több, hogy segítsen felvenni az olvasóknak a fonalat. Aztán a vége felé sűrűsödnek inkább jobban, mikorra végül elfogadja azokat a változásokat, amiken keresztülment a gondolkodása, világnézete és hitvilága.

A kedvenc kiszólásom tőle – és szerintem a legütősebb az összes közül az, mikor Niko próbálja feltárni, hogy kik és milyen módon mérgezhetik Aleksey apját. A herceggel beszél, de még csak nem is igyekszik puhatolózva tudakolni, hogy kinek lehet hozzáférése az öreg királyhoz.

Valami motoszkált a tudatom legmélyén, de még nem tudtam előrángatni azt a zavaró akármicsodát.

-Kinek van bejárása a királyhoz, mikor imádkozik?

-Senkinek, kivéve Istent, de én nem gondolnám, hogy Isten igyekszik megmérgezni az apámat.

Ugyan miért nem? Gondoltam. Hiszen majdnem mindenkit megmérgezett, akivel csak kapcsolatba került.

De ne kerülgessük tovább ezt a témát, nézzük is, milyen fejlődésen megy keresztül Niko a két könyv alatt. És akkor a fenti idézet is egy kissé több értelmet fog nyerni.

Niko már csak azért is különösen érdekes személyiség, mert indiánok közt nőtt fel, miután azok elpusztították a kolóniát, ahol 4-5 éves koráig a szüleivel élt. Azalatt a pár év alatt szigorú keresztény neveltetésben részesült, majd a Powponi indiánok közt teljesen másféle spiritualitás vette körül. Mégis, mire felnő, és orvos lesz belőle, teljesen ateista nézeteket tesz magáévá. Olyannyira, hogy mindent igyekszik logikusan, mindennemű természetfelettitől mentesen magyarázni.

Jó példa erre, mikor Aleksey apját próbálja meggyógyítani. Az öreg király hat hét alatt teljesen – már amennyire az lehetséges – felgyógyul a mérgezésből, majd pár órával azután, hogy visszatérnek a palotába, majdnem meghal az ima fülkéjében. Mikor Niko bemegy érte, hogy kihozza, akkor találkozik az élénkzöld dekorációval.

Azonnal ezer tapasztalat jut eszébe. Hölgyek, akik meghaltak az élénkzöld brokát ruhakölteményeikben, férfiak akik összeestek a szép kabátjaikat viselve. Azonnal tudja, hogy a zöld okozza a király betegségét. Arra viszont nincs magyarázata hogy miért, de egészen biztos benne, hogy kell rá lennie logikus indoknak, nemcsak az egyházi “a zöld Isten színe, halandó azt öntelten nem viselheti”.

A magyarázat kifejezetten egyszerű egyébként. Azt a speciális zöldet arzén használatával állították elő. Ma már tudjuk, hogy ez mennyire mérgező, és természetesen azt is, hogy nemcsak az öltözékek viselőit károsította, hanem sokkal jobban mérgezte a zöld textilek előállítóit. Viszont Niko korában még nem tudták, csak látták a tüneteket. Ha tehát innen nézzük, igaza volt a királlyal és a zöld dekorációval kapcsolatban (abban tévedett csak, hogy nem szándékosan törtek szerencsétlen öreg életére). Vagyis volt logikus magyarázat.

Az első kötet végére viszont ez a minden természetfelettit elutasító ateizmus speciális hitbe fordul. Igaz, Niko nem a keresztény Istenben kezd újra hinni, sokkal inkább valami olyan természetközeli szellemben, mint amiben az indiánok is hisznek. A második kötetben már nem feltétlenül keres mindenre logikus magyarázatot, vannak dolgok, amiket elfogad természetfeletti beavatkozásnak. Vagy egyszerűen annyiban hagyja az adott eseményt.

Ilyen eset például, mikor a második kötet vége felé rájön, hogy megmérgezik. Akármennyit agyal rajta, nem tudja megfejteni, hogyan teszik. Aztán észreveszi, hogy a velük utazó öt éves fiú egy róla mintázott babával játszik. Mikor kézbe veszi a babát, azt látja, hogy a karja megégett – ahogy korábban az övé is -, hogy a fejébe és egyéb más tájaira töviseket szúrtak. Ahogy kihúzkodja a töviseket, egyből enyhül a nyomás a fejében, ismét tud rendesen gondolkodni, az ereje is visszatér.

Ezt a jelenséget meg sem próbálja megérteni, elég neki az, hogy jobban lett. Mi persze magyarázhatnánk placebo hatással, de kérdés, hogy érdemes-e. Én elfogadtam éppen úgy, ahogy Niko is.

Amit a két könyvről számba venni érdemes:

Nők helyzete

Ha női egyenjogúságra, azonos mértékű reprezentáltságra vágyunk, hát nem ez a könyv az, amiben megtaláljuk. Említésre méltó női szereplő is összesen kettő van könyvekben, az egyik Anastasia az első kötetben, a másik pedig Mary a másodikban. Az előbbi Aleksey jegyese – és alibije, hiszen Niko és a herceg kénytelen az ő háta mögé rejtőzni -, az utóbbi pedig a második kötet egyik főgonosza a rettenetesen irritáló, öt éves David anyja. Nevezzük annak…

Mivel a korban a nők abszolút alárendelt helyzetben voltak, Niko és Aleksey ezért nem egyszer kifejezetten lenézően és lekezelően viselkedik velük, vagy beszél róluk. Niko az első kötetben még nem is annyira, mert rá kifejezetten nagy hatást gyakorolt az indián nők majdnem egyenlő helyzete a törzsön belül. Például az egyik tanára, akitől a mérgekről tanult, a törzs orvosa volt, és nő. Ezért az első kötetben Niko többször fellép Aleksey lenéző megnyilvánulásaival szemben, próbálva meggyőzni a herceget, hogy a nők igen is képesek ugyanarra, mint a férfiak.

Később ez is változik, ahogy egyre több időt tölt Aleksey-el, valamennyit szükségszerűen átvesz a herceg gondolkodásmódjából. Kifejezetten tetszett az, hogy emiatt mind a ketten lenézik Mary-t, és így a fiatal pap-feleség szinte a történet legvégéig előttük jár, és az orruknál fogva vezeti őket. Mikor pedig rájönnek, hogy mi áll a dolgok hátterében, már majdnem túl késő.

Férfiak helyzete

Na, hát ha valamiben nincs szűkében ez a két regény, azok a férfi szereplők. Ami érdekes, és mindkét kötetben rendszeresen visszatérő motívum, az a férfi szerepek betöltése és a megfelelő viselkedés. Ez Niko és Aleksey esetében hatványozottan fontos, hiszen nem bukhatnak le.

Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy megvannak a különböző viselkedésminták, amik nőies vagy férfias viselkedésnek számítanak. Természetesen a sírás egyértelműen női gyengeségnek van elkönyvelve, még úgy is, Niko és Aleksey is többször sírnak az őket ért borzalmak és traumák hatása alatt.

Ami viszont érdekes, hogy a sírást Niko “unmanning-nek” (mint elférfiatlanodás) hívja. Ha valami miatt közösen fakadnak sírva, az “common unmanning” (közös/kölcsönös). Mégis bár eleinte mindent megtesznek, hogy a másikat megkíméljék a könnyeiktől, addig a könyvek vége felé már sokkal könnyebben engednek az érzéseiknek – annak ellenére is, hogy nem egyszer titkolni próbálják.

De egymás közt nincs miért szégyenkezniük, hiszen kölcsönösen tudják, hogy mennyire erős a másik, ezért az unmanning azért bír többlet jelentéssel, mert a világ szemében történő elférfiatlanodástól való rettegést is kifejezi. A világ szemében nem tűnhetnek gyengének, sem másnak, ezért tartom különösen jónak Niko szóhasználatát.

A férfi szerepeken belül egyébként Nikonak valamivel nagyobb mozgástere van, mint az átlagos alattvalóknak Gregor király, majd később Aleksey udvarában. Mivel ő orvos, és a módszerei sikeresnek bizonyulnak, neki elnéznek olyan érintéseket, megnyilvánulásokat, amikért másoknak nagyon súlyos büntetést adnának.

A legjobb példa erre, mikor Niko visszahozza a halálból az öreg királyt. Levegőt fúj a tüdejébe, amíg újra magától lélegezni nem kezd. Az udvartartás egyik fele természetesen boszorkányságnak tartja, és azt követelik, hogy Nikot égessék meg máglyán, mint ahogy az minden boszorkánymesternek kijár. A másik oldal viszont isteni csodát lát az élet csókjában, és nem tartja bűnnek. Szerencsére Gregor király szava szent, és ő bűntelennek nyilvánítja Nikot.

Ami kifejezetten tetszett

Helyenként hektikus fogalmazás

A fogalmazás azért tetszett nagyon, mert abszolút jól nyomon lehet követni Niko hangulat változásait. Sok én-regényben ez egy kifejezetten nagy hiányosság szerintem. Az elbeszélés sokszor monoton, statikus, és bár a főszereplő “hangján” halljuk a történéseket, semmi más nincs benne az egyes szám első személyen kívül, ami a számunkra élővé tenné az elbeszélést.

Niko esetében ez abszolút nincs így. Tökéletesen kiérezhető a szövegből, hogy mikor zaklatja fel magát egy-egy emlék hatására, ahogy azt is pontosan tudjuk, hogy mikor nem emlékszik pontosan a történésekre – és nem feltétlenül abból, hogy elmondja, hogy itt vagy ott zavarosak az emlékei. A fogalmazásán érződik ez az egész, ahogy keresgéli a szavakat, vagy többször nekifut egy-egy esemény elmesélésének.

Nem egyszer kommentálja is ezeket a történéseket, hogy tisztábban kellett volna látnia, össze kellett volna tennie a képet hamarabb. Azt sem szégyelli bevallani, hogy mikor kellett volna másképp cselekednie. Tetszett, hogy beismeri a hibáit. A könyvek legeleje óta csak a vak nem látja, hogy Niko messze nem tökéletes, sőt sokszor talán még csak jó embernek sem nevezhető, de ahogy képes a beismerésre, az mindenképp hitelessé teszi.

Eszmefuttatás arról, hogy mitől/hogyan lesz valaki meleg

Ez az intim beszélgetés természetesen mindennemű tudományos alapot nélkülöz, és nem is egyetemes igazságok feltárása a célja. Arról van itt szó, hogy Niko elsuttogja a legnagyobb félelmeit és kétségeit Aleksey-nek, aki a legjobb tudása alapján felel meg neki. Niko arról fejti ki a véleményét, okozhatja-e elszenvedett borzalom azt, hogy egy férfi nem vonzódik a nőkhöz.

Elmeséli Aleksey-nek, hogy gyerekként végignézte, ahogy megölik a szüleit az indiánok. Elmeséli azt is, hogy miket tettek az anyjával, mielőtt végeztek volna vele. Saját bevallása szerint Niko egészen addig nem látott még nőt úgy lecsupaszítva és közszemlére téve, úgy használva, ahogy azt az anyjával tették. Aleksey-nek szegezi a költői kérdést, hogy ez a trauma okozhatta-e azt, hogy képtelen volt vonzalmat érezni nők iránt.

Aleksey természetesen nem tud válaszolni neki, mégis annyit mondd, nem hiszi, hogy így működnek a dolgok. Hiszen a herceget sosem érték Nikohoz hasonlóan traumák, ő mégis ugyanúgy férfiak iránt érez vonzalmat, mint Niko. Az ő teóriája inkább az, hogy lehetnek olyan férfiak, akiknek “asszony lelkük” van, ezért vágynak férfiakra. Ezt az elméletet viszont Niko vétózza meg, hiszen a saját kapcsolatukban mind a ketten férfiak, attól pedig egyikük sem lett asszony, hogy felváltva vetik alá magukat a másiknak.

Érzéseik kifejezése egymás iránt

Tetszett, hogy sokszor nem szavakkal fejezik ki azt, amit a másik iránt éreznek, hanem tettekkel, vagy azzal, hogy valami láthatólag teljesen másról beszélnek. A két könyv alatt nem is vagyok biztos benne, hogy elhangzik-e köztük az a bizonyos “I love you”, annak ellenére, hogy Niko az elbeszélés során többször papírra veti, amiről Aleksey természetesen értesül, hiszen Niko hagyja neki, hogy elolvassa a kéziratot.

Kicsit távolabb húzódott tőlem, és a kezébe fogta az arcomat.

-Olyan ez, mintha zuhannék, tudod? Néha, mikor rád nézek, úgy érzem, hogy minden levegő kiszorul a tüdőmből – és bár tudom, hogy nem mondom el neked elég gyakran, mivel már így is elég hiú vagy -, aztán van az a rándulás, mintha hirtelen becsapódnék, amikor rádöbbenek, hogy az enyém vagy. Hogy tényleg eljöttél Hessa-Daviába, és én tényleg találkoztam veled. Nem hiszem, hogy lenne valaha is még számomra bárki, te vagy az egyetlen férfi a világon, akivel együtt akarok lenni.

Ami viszont kifejezetten nem tetszett

… és sajnos mind a két kötetben bőven jelen van: a HISZTI. Mert az csak egy dolog, hogy mind Niko, mind Aleksey meglehetősen lobbanékony, szangvinikus jellemek, de az a féltékenység, ami néha kitör Nikoból, nem egyszer kritikán aluli. Olyannyira, hogy bármelyik elfuserált tv-drámának a becsületére válna. Engem nem egyszer irritált, hogy megingathatatlan hitről beszél, arról hogy Aleksey körül forog még a nap is, és hogy mindennél fontosabb neki, mindennél jobban bízik benne.

Aztán tessék. Volt nincs a határozott, elszánt, önbizalommal teli Niko, ellenben vagy egy sértett óvodás a helyén, majd oldalakon át a teljesen felesleges sirámok, mert Aleksey minden egyes alkalommal bebizonyítja neki, hogy felesleges hülyeségeken pörög. És még Niko csúfolja “bébinek, értetlen gyereknek” a herceget.

Pedig nem egyszer versenyre kelhetne vele, és nem lennénk meggyőződve arról, hogy valóban Aleksey nyerné a “ki a gyerekesebb” mérkőzést. Annak ellenére sem, hogy Aleksey-ből tényleg jó sokszor kibújik az elkényeztetett kölyök, de ez még mindig kevésbé irritáló, mint Niko hisztitől csapongó gondolatai.

Utószó

Azért azt leszögezném, hogy a hiszti nem annyira problémás, hogy igazán el tudja rontani a könyvekről kialakult összképet. Összességében két nagyon jó regényt találtam ezzel a duológiával, és egyáltalán nem bántam meg, hogy az elolvasásuk mellett döntöttem. Bátran ajánlom nektek is, a necces (hisztis) részeket pedig mindig át lehet ugrani, ha nagyon zavaróak lennének. 🤣

A szememre vethetitek, hogy ebben a kritikában kevés szó esett Aleksey-ről, és igazatok is van, hiszen egyértelműen Nikora koncentráltam. Bevallom őszintén, hogy minden hisztije ellenére is őt kedveltem jobban. Az az egyik oka annak, hogy ő az abszolút főszereplője ennek a bejegyzésnek. A másik viszont az, hogy Aleksey-ről sokkal kevesebbet tudunk meg, mint Nikoról.

A második kötet abszolút abból építkezik, amennyi információt az első kötetből szereztünk a hercegről. Ezt is fel lehet hozni negatívumnak, hogy annak ellenére is, hogy Nikonak minden gondolata, a teljes világa Aleksey körül forog, ennyire korlátozott az, amit megtudunk róla. Ez persze nem jelenti azt, hogy Niko ne tudna többet imádott hercegéről, csupán annyit, hogy a mi orrunkra köt csak ennyit belőle.

Az hiszem, ennyiben is hagynám ezt a kérdés-kört és ezt a bejegyzést is. Remélem, felkeltette az érdeklődéseteket annyira, hogy elolvassátok.

Jegyzet: