Hozzászólás ehhez Saját mű

Időutazó – 4.

Source: unsplash.com (@doommesia)

Ez a bejegyzés az időutazó című történetem negyedik fejezete. Az összes fejezet szoros kapcsolatban áll az őket megelőzőkkel és azt utánuk következőkkel, ezért javaslom, hogy mielőtt elolvasnád ezt a szakaszt, kezd a korábbi fejezetekkel. Ezen a linken megtalálhatod a többi eddig elérhető hosszabb írásom között.

Abszolút egybefolytak a napok azóta a borzalmas dolog óta az indítóteremben. Louis egy kezén meg tudta számolni, hányszor hagyta el a kabinját azóta, hogy Kim… Nem. Gondolni sem tudott erre. Már az is fizikai fájdalmat okozott, ha csak az a név felrémlett ködös gondolatai között. Napok óta mást sem csinált, csak feküdt a priccsén Kim óráját magához szorítva, és várta, hogy elmúljon a fájdalom. Ami természetesen legkisebb jelét sem adta, hogy múlni tervezne.

Louis elképzelni sem tudta, hogy és hova férhet el annyi bánat és könny egy emberben, de úgy érezte, hogy már réges-régen ki kellett volna száradnia. Mégis, a legkószább gondolatok is képesek voltak újra megindítani azt a végtelen folyamot. Azt sem hozott semmi megkönnyebbülést, ha végre sikerült álomba sírnia magát, mert ilyenkor nyugtalan álmait mindig Kim töltötte ki.

Azt sem tudta volna megmondani, mikor evett utoljára, de nem érezte az éhséget sem. Néha Rem könyörgésére végül hagyott magába imádkozni pár falatot. De legtöbb esetben gondolni sem tudott ételre.

– Gyerünk Louis, tudod, hogy nem akarná, hogy ennyire elhagyd magad – próbálkozott egyik alkalommal Rem.

Louis pedig magára sem ismert, mikor indulatosan nekiesett a lánynak.

– Már nem akar semmit! Akkor miért nem mindegy nektek, hogy mit csinálok, vagy mit nem?

Rem nem vette magára a kirohanást, ugyanolyan végtelen nyugalommal győzködte Louis-t, hogy egyen valamit, mint addig bármikor. Végül Louis beadta a derekát, de csak azért, mert szabadulni akart. Evett pár falatot a szendvicsből – nem akart arra gondolni, hogy ez a mogyorókrémes, banános és pillecukros borzalom az egyik első dolog volt, amit Kim megszerettetett vele. Tartott tőle, hogy ha ebbe mélyebben belegondolna, képtelen lenne lent tartani az ételt.

Azóta nem látta Remet. Talán mégis a szívére vette az indulatokat? Louis tudta, hogy éreznie kellett volna emiatt valamit. Mármint a megkönnyebbülést leszámítva, hogy végre mindenki békén hagyja. Így volt a legjobb. Könnyebb volt úgy, hogy mindenki megfeledkezett róla. Talán ha elég sokáig fekszik ezen az idegen priccsen, akkor minden elmúlik. A fájdalom. És ő is.

Merengett azon is, hogy talán az lett volna a legjobb, ha Kim sosem menti meg. Akkor a legnagyobb fájdalom, amit valaha ismert volna, az az őt elemésztő tűz lett volna csak. De így? Az, amit akkor érzett, ezerszer rosszabb volt, mint elhamvadni egy máglyán.

Ahogy egyre mélyebbre süllyedt ezekben a gondolatokban, éles sípolás hasított a kabin csendjébe. Louis rögtön az érkezése után megtanulta, hogy ez itt a kopogás megfelelője, ami azt jelezi, hogy valaki szeretne bebocsátást nyerni hozzá. Hiába telt el nem kevés idő, azóta, hogy az állomáson élt, ez a hang nem lett semmivel sem kellemesebb, mint amikor legelőször hallotta.

A második viszont, amit a hanggal kapcsolatban megtanult, az az volt, hogy nem kötelező ajtót nyitnia, és beengedni azt, aki bebocsátást kér. Illetve, ha tudni akarta, hogy ki az, bekapcsolhatott valami furcsa szerkezetet, amin át anélkül szólni tudott a kint várakozóhoz, hogy beengedte volna. Most is erre szánta el magát, mikor a sípolás csak nem akart abbamaradni.

Magasságos Egek! Milyen sokáig csönget valaki, mire elunja? Louis már rég tudomásul vette volna, hogy itt most éppen nem látják szívesen, és elhordta volna magát. Szomorúsága izzó haragba fordult az erőszakosság miatt, míg az ajtó mellé lépett, és rátenyerelt a mikrofon gombra.

– Nem érdekel, ki vagy, hagyj békén – mordulta maga elé.

– Ne bomolj már, Louis, engedj be – szólt a hangszóróból Rem kissé torzított hangja.

– Nem – felelte Louis, és homlokát elkeseredetten a hideg kabinajtónak támasztotta.

Sem kedve sem ereje nem volt magyarázkodni. Hátat fordított az ajtónak, és megindult, hogy hogy visszavonszolja magát az ágyába.

– Louis! – Louis megtorpant, átkozódott. Elfelejtette kikapcsolni a hangszórót. – Két óra múlva lesz a megemlékezés róla… Csak… gondoltam, szeretnél ott lenni. Azok után… hogy milyen jóban voltatok…

Louis alól abban a pillanatban kicsúszott a lába, és még a gonosz padló is kifordult alóla. Mire feleszmélt, már a hideg padlón ült, és ahogy felnézett a kabinajtóra, legyőzhetetlennek tűnt az a távolság, ami elválasztotta tőle. De a csengő csak nem hallgatott el, Rem aznap kifejezetten makacsnak bizonyult.

Végül is Louis emberfeletti erőfeszítéssel talpra ráncigálta saját magát, és bizonytalan mozdulatokkal, szinte bukdácsolva vergődött vissza az ajtóhoz. Rátenyerelt a panelre, hogy kinyíljon, majd a falnak támaszkodva állt arrébb, hogy Rem bejöhessen. Ahogy a lány belépett késlekedés nélkül zárta be az ajtót maga mögött, majd Louis-hoz fordult.

Ahogy Louis felnézett a lányra, megdöbbent. Sejtette, hogy Rem haja valamilyen módon a hangulatát is tükrözi, de ilyen mély zöld – szinte fekete – még sosem volt. Mintha csak azt akarná kifejezésre juttatni ezt a szín, hogy Rem is mennyire rosszul van ettől az egésztől, hogy ő is majdhogynem bele nem betegszik Kim hiányába.

Jobban szemügyre véve, a lány is rettentő pocsékul festett. Vörös, kisírt szemei körül hámlott a bőr – kétség kívül a rengeteg dörzsölés miatt. Igaz, sminkkel minden bizonnyal elfedhette volna, de az is világosan látszott rajta, hogy éppen annyira nem volt kedve ezzel bajlódni, mint Louis-nak. Egyiküknek sem volt erre azzal küszködni, hogy legalább minimálisan összeszedettnek tűnjön.

Ahogy Rem egy lépést közelebb lépett hozzá, Louis képtelen volt parancsolni magának, úgy hiányzott neki Kim, hogy üvölteni tudott volna tőle. Úgy érezte, abban a pillanatban bármilyen apró érintés enyhíteni tudna azon a fájdalmon. Mire megálljt parancsolhatott volna magának, már Rem nyakába is vetette magát. Rem pedig ugyanazzal a hevességgel viszonozta Louis ölelését, mint amivel a férfi karjai köré fonódtak.

Pár percig csak úgy álltak ott a másikat átfogva, egymás nyakába szipogva. Louis érezte, ahogy Rem könnyei végigfolynak a bőrén, és sejtette, hogy az övéi is ugyanúgy potyognak.

– Úgy sajnálom – szólalt meg hosszú percek után Louis. – Látnom kellett volna, hogy neked is mennyire hiányzik.

– Igen, hiányzik – szipogta Rem is -, a legjobb barátom volt. Ő tanított meg beilleszkedni a sok múltból származó közé…

– Sosem mondta – vett egy nagy levegőt Louis -, ha ezt tudom, nem sajátítottam volna ki annyira…

– Ne légy nevetséges – kissé eltolta magától Louis-t, hogy az láthassa könnyekkel küszködő mosolyát. Minden bánat ellenére, boldog és hálás volt az a mosoly, Rem hálás volt azért, hogy Kim megtalálta azt, amit mindig is keresett. – Jövőt akart veled építeni, Louis… Olyan korokat keresett, amikbe a teljes hátralevő életetekre vissza tudott volna vonulni azután, hogy teljesítette a szerződését.

Louis-val fordult egyet a világ. Kim soha nem említette ezt neki… Igazság szerint azt sem, hogy bármi hosszútávút is tervezett volna kettejükkel. Vagy talán azért nem mondta, mert még nem lehetett elég biztos Louis elszántsága felől? Egek, ha Kim most itt lenne, Louis ugyanúgy a nyakába vetné magát, mint ahogy Remébe vetette. Elmondana neki mindent, amire már soha sem fog módja nyílni. Bárhová követné Kimet, ahova csak menni szeretne.

– Tudom, hogy sosem mondta – suttogott tovább Rem -, de nem akarta, hogy úgy érezed, bele akar kényszeríteni bármibe. A megfelelő pillanatot várta, hogy elmondja neked, mit tervez.

– Biztos csodálatos időket talált – Louis-nak magára kellett parancsolnia, hogy ne „helyeket” mondjon.

Rem csak bólintott. Egyikük sem igazán tudott erről igazán többet beszélni. Még egy pár pillanatig úgy maradtak, vigaszt merítve a másik közelségéből. Aztán Rem erőt vett magán, és eltolta Louis-t magától.

– Készülnöd kell, különben nem fogunk odaérni a megemlékezésre.

Rem puha tenyerébe fogta Louis arcát, és ő tudta, minden erejére szüksége van, hogy tegyen megjegyzést a többnapos borostára, amit lassan már akár szakállnak is lehetett volna nevezni. Louis fényes barna haja is ezer felé állt, látszott, hogy az utóbbi időben köszönő viszonyba sem került semmi fésűvel, de talán még vízzel és samponnal sem.

– Nem vagyok benne biztos, hogy oda tudok menni, Rem – sóhajtott egy nagyot. – Egyébként is, mit gondolnának rólam, mit keresek ott?

– Mindenki azt gondolná, hogy minden jogod megvan ott lenni. Hidd el, Louis… mindneki tudta, hogy te és Kim… Csak senki sem tette szóvá, mert senki sem akart téged kellemetlen helyzetbe hozni. Mindenki tisztában volt vele, hogy mennyire nehéz lehet neked nyíltan…

– Ha tehetném, másképp csinálnám – törölte meg a szemét ismét Louis, azok a makacs könnyek… egy pillanat nyugtot sem hagytak neki. – Kim sokkal többet érdemelt volna annál, hogy egy titok legyen.

– Hidd el, ha valaki, hát ő értette. Neki is éppen annyira volt nehéz eleinte, mint neked. De biztos mesélt erről.

Ellépett Rem mellől, és a pillantása az ágyára tévedt. Az ágyneműkre igencsak ráfért volna már egy csere, más körülmények között nem hanyagolta volna el ennyire a kabinját, de hát utóbbi időben semmire nem volt ereje. Akkor viszont észrevette Kim óráját a takaró redői között. Szerencsére Rem nem látta meg, mert akkor már az ő kezében lett volna. Amennyire Louis követte az eseményeket, az órát még mindig keresték…

Louis viszont egészen biztos volt benne, hogy semmi pénzért sem hajlandó lemondani az egyetlen kézzel fogható dologról, ami Kimből megmaradt neki. Odalépett az ágy mellé, és egy észrevételen mozdulattal felkapta az órát, és a zsebébe csúsztatta, miközben kissé eligazgatta az ágyon a takarót.

-Azt hiszem, jobb lesz, ha én most elmegyek fürdeni – fordult vissza Rem felé, miután végzett –, szerintem mindennel el tudok készülni legfeljebb egy óra múlva.

-Rendben – bólintott a lány -, akkor visszajövök, és mehetünk együtt.

Azzal kilépett az ajtón.

-Rem… – szólt még utána Louis, és a lány ugyanazzal a rendületlen nyugalommal fordult vissza felé, amivel mindig is Louis gondját viselte.

– Tessék?

– Nem tudom, hogy fogom viselni… El tudunk majd bújni valahol hátul, ahol nem nagyon láthatnak minket?

– Valamit kitalálunk – mosolygott rá Rem, majd magára hagyta.

A megemlékezés nagyon szép és szívszorító volt. Már amennyit Louis fel tudott idézni a saját könnyei és szipogása közepette. Még úgy is megtisztelő volt a részvétel rajta, hogy Louis egészen biztosan tudta, Kim gyűlölné ezt a felhajtást. A barátai és azok, akikkel korábban küldetésekre ment különböző időkbe, csodálatos beszédeket mondtak.

Ennek ellenére Louis hálás volt, hogy őt senki sem kérte fel ilyesmire. Nem érezte úgy, hogy meg tudna szólalni. Több esetben abban sem volt biztos, hogy a gombóc a torkában nem fogja záros határidőn belül megfojtani.

Egy dolgot viszont észrevett a megemlékezésen. Remet leszámítva mindenki levegőnek nézte. Nem szóltak hozzá, sok esetben nem is köszöntek neki. Csak elmentek mellette. Sőt egyik alkalommal Kim egyik barátja szabályosan nekiment vállal, majdnem fel is lökte. Igaz miután Rem felháborodottan helyre tette, a férfi elnézést kért, ennek ellenére csak a vak nem látta, hogy mindez szándékos volt.

Ahogy elhaladtak az időutazók tömött sorfala mellett, Louis többször is hallott fojtott hangú suttogást. Azt súgták egymásnak, hogy Kim elvesztése Louis hibája, az ő hálátlansága miatt volt képtelen jobban koncentrálni. Pedig ha Kim a legjobb formáját hozta volna, senki emberfia nem tudta volna legyőzni.

Louis az összes felé suttogott indulatos szót úgy fogadta, minta kövekkel és késekkel dobálták volna a testét. Mindegyik a húsába és a lelkébe vágott. Egy pillanatra megtorpantak, mikor Rem szembe fordult az időutazókkal, és Louis nevében kikérte magának az összes sértést és vádat. Bár Louis hálás volt érte, hogy így kiállt mellette, mégis azt kívánta, bárcsak elnyelte volna a föld.

Ez után az incidens után Rem visszakísérte a kabinjába, és mivel Louis egyáltalán nem invitálta, végül annyival hagyta magára:

– Ha szükséged van valamire, bármikor megtalálsz. Nem kell egyedül viselned…

Louis nem bírta tovább, ajkait vékony vonalakká préselve merev nyakkal bólintott csak, majd egy hirtelen mozdulattal bezárta az ajtót kirekesztve Remet. Csak ezután hagyta átszakadni a gátat.

Később nem emlékezett rá, hogy mennyi időt töltött el a gyűrött, egyre jobban szagló ágyneműk közt fekve, de nem is igazán számított. Annyi volt csak fontos, hogy az óra még mindig ott volt vele, az egyetlen kézzel fogható emléke Kimből.

Talán napok telhettek el a megemlékezés óta, és ő egyszer sem hagyta el a kabint. Sem enni, sem azért, hogy találkozzon bárkivel is. A megemlékezés estéjén ugyanis furcsa felfedezést tett, és azóta minden éber gondolatát az töltötte ki. Ha az óraszámlapra meredt, a körök forogni kezdtek rajta, zajokat hallott, amik mintha a világ túlsó feléről érkeztek volna egy fal mögül vagy víz alól, mégis egyértelműen az órából. Ha igazán figyelt, még Kimet is ki tudta venni az egyre növekő, forgó körökben.

Elmerengett rajta, hogy vajon megőrült-e. De végül arra jutott, hogy nem számít. Csak az, hogy akár az őrület, akár valami más csoda miatt, de módot talált, hogy láthassa Kimet.

Aznap – nem tudta hány nappal a megemlékezés után, vagy hogy milyen napszakban – ismét Kimet figyelte. Az eltelt időben rájött, hogy hogyan tudja előhívni ezeket a képeket, és egyre tisztábban látni őket. Akkor épp valami elborzasztó háború sűrűjében látta, amit már nem is emberek vívtak emberekkel, hanem emberek gépszörnyek ellen, és a gépszörnyek bármi ellen, amit csak el lehetett pusztítani.

És akkor megint csengetés zavarta meg. Kim épp letáborozott Louis számára ismeretlen, zöld egyenruhákat viselő férfiak társaságában. Kim egy pillanatra egyenesen a szemébe nézett – többször előfordult már ilyen, mintha érezné, hogy figyelik. Ilyenkor Louis mindig elmondta neki, hogy mennyire hiányzik neki, hogy mennyire szörnyű az, hogy nincs vele. Mintha csak hallhatná.

A csöngő újra felvisított, de Louis nem válaszolt a csengetésre. Azt akarta, hogy Kim továbbra is őt nézze. Azt akarta, hogy lássa, és tudjon róla, hogy Louis minden mozdulatát figyeli.

– Louis – érkezett Rem hangja a mikrofonból -, engedj be, kérlek. – Továbbra sem válaszolt. – Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni. De mind aggódunk érted. Kérlek, nyisd ki az ajtót.

Louis továbbra sem felelt. Mert abban a pillanatban végre akkorára nőttek a körök, hogy akár át is tudott volna lépni rajta. Csak meredt a háborgó, fénylő örvényekre, és bár a túloldali csatatéren nem látta Kimet, mégis azon gondolkozott, hogy miért ne mehetne át. Talán odaát nyílna még egyszer utoljára módja találkozni vele. Talán lenne még ideje elmondani, amit korábban nem mert. Talán meghalhatnának együtt.

Ugyan mi oka lenne itt maradni? Úgy érezte, az utóbbi időben csak púp az itteniek hátán. Nem csodálkozott volna, ha egyszer csak útnak indítják a vakvilágba, hogy menjen, amerre tud. Kimtől tudta, hogy mindenkinek adnia kell valamit az állomáson tartózkodásért cserébe. Sőt, egyenesen azt mondta neki, hogy nem mentették volna meg őt sem a saját országából, ha nem volt hasznára az ittenieknek. Az időutazással. Azért küldték a küldetéseire, mert nagyon volt abban, amit csinált, és nem viselték meg az utazások annyira, mint másokat.

De Louis ugyan mi hasznot hajthatna bárkinek? Kis termetű volt és gyenge. Bizonyosan nem bírná az ugrásokat. Azután is beteg volt, hogy Kim áthozta. Ha pedig nem tud semmit felmutatni, ugyan miért tartanák?

A csengő ismét belesivalkodott a gondolataiba, majd azt az éles sípolást Rem könyörgése követte. Louis egy pillanatra az ajtó felé fordult, csakhogy pillantása megbabonázva térjen vissza a kavargó körökre. Már a füstöt is érezte, ami a túlsó oldalról szivárgott át.

– Louis kérlek! Tudnunk kell, hogy jól vagy-e… Ha nem nyitod ki, kénytelenek leszünk az engedélyed nélkül bemenni.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy határozzon. Felpattant az ágyról, kissé szédült, és bizonytalanul állt a lábán. Most kezdte érezni a napok óta tartó éhezést. Odalépett a pokoli látkép elé. Nem értette, mire vár még, hiszen már határozott.

Épp átemelni készült a lábát, ahogy átlépjen a körökön, mikor egy hangos gépi sikollyal feltárult a kabinja ajtaja, és Rem nyomult be pár, Louis számára teljesen ismeretlen személy kíséretében. Azt még látta a szeme sarkából, hogy mindannyian visszahőkölnek attól, ami a kabinban fogadta őket.

Louis nem késlekedett tovább, nem hagyhatta, hogy megállítsák. Kim óráját a mellkasához szorítva szinte átrepült a kapun, mit nyitott. Az utolsó dolog, ami még utolérte a kabinból, az egyik férfi döbbenten zengő hangja volt.

– Hát rájött…

Majd bezárultak mögötte a körök, és Louis úgy érezte, hogy átborult a világ tengelyén, mégis szilárdan a lábára érkezett a korábban zajló csata kellős közepébe. Alig volt ideje fedezékbe menekülni valami leomlott téglafal mögé, mikor szinte minden felrobbant körülötte. A gépek és lövegek méteres földnyelveket köptek a levegőbe, míg füst nyelte el a világot. Louis sosem látott és hallott még ilyen borzalmakat, a félelemtől megbénulva, reszketve kuporodott össze a romok tövében.

Pedig ő csak meg akarta találni Kimet…

Szerző:

Hi Everyone! I’m S.A. Locryn, bookworm, writer and a huge fan of great books.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s