Világnyelv – VI.

A Világnyelv legújabb fejezete eléggé rendhagyóra sikerült, olyannyira, hogy szeretném előre bocsátani, hogy nem hasonlít egyetlen korábbi írásomra sem. Viszont, mivel jó kísérletnek tartottam, ezért szerettem volna kipróbáltni magam ebben is. Ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog nektek.

És ahogy a címben is látszik, ez a fejezet már a történet hatodik része, ezért ha a korábbiakat még nem olvastad, ezen a linken könyv formában megtalálhatod az eddig elkészült fejezeteket.

– Nézd má’ ez nem az kölyök?

Melyik? Azok közt, akik most gyüttek be?

– Dehogy! Ottan, a tv-ben! Nem ő vót a… mondjad má’… A hármas kóhó szereldéjében az a műszakvezető?

Minnyá’ nézem. Hé! Még két sört és egy két kevertet! Most hogy mondod, lehet, hogy ő az. De ugyam hogy kerül olyan magasra valaki mink közülünk?

Az bizony tényleg az. Nekem nem kértetek semmit? Hogyan lesz akkó’ ebbő’ diskurzus?

– Hé! Akkó’ még ennek is itten egyet-egyet!

Fizetel?

– Ha jókat mondol, igen. Van pár tablettám, becserélem arra. Feleljé’, osztán te honnan tudod, hogy a kölyök az a tv-ben? Lassan már az orrodig se’ látol.

Én aztán biztos felismerem. A váltás műszakjukban vótam. Vagyis mindég ottan vagyok. Ő nincsen má’ abban.

Akkó’ mondjad má’ mi történt vele?

Hát, eccőcsak nem gyütt többet dolgozni. Aszittük megő’te magát. Nem ő lett vóna az első. De ezek szerint fő’mászott. Tudja a bánat, hogyan csinálta. Az biztos csak, hogy idehaza nem várja vissza senki.

– Aszt meg mié’ nem?

Dógokat lopott. Sokat. A műszakja majdnem egy heti fejadagot bukott miatta. Senki nem értette, hogy minek köllött annyi vas meg acél nekije, ha úgyis valamelyik olvaszóba vetette magát.

– És te hunnan tudod, hogy lopott?

A sógor mondotta. Majdnem éhen döglött ő is, az asszon’ meg a gyerek is. Nehezen bírták úgy, hogy a puja még kehes is vót.

Biztosan móresre tanítanák, ha visszatóná a képit. Nem tűrhessük az ilyeneket. És arról tudtok-e valamit, hogy mivé lettek a dógok, amiket ellopott? Minek köllött az neki, ha felmászott? És hogyan jutott át a kapukon? A miféléknek azok nem nyílanak…

– Nézzétek má’ mit parádézik ottan azzal a furcsa leánnyal? Ti tudjátok olvasni, hogy miket modanak?

Á, túl messze vagyunk…

– Meg mink nem érünk annyit nekik, hogy ezeket a dógokat jelekkel is elmondják. Csak olyanokat jelelnek el, amik minköt is értintenek. Hogy hogyan élünk rosszabbul ezentúl.

Tudol róla mást is?

Ne csapdossá’ hé! De ha már így kérdezed, há’ éppen tudok. Aszonta a sógor, hogy az anyja tanár vót. Nem is a bányában múlt ki, hanem aszt beszé’ték, hogy kehesség vitte el.

– Ismerem a fajtájukat. Azok mindég aszt hiszik, jobbak minknél. És még beszélni is máshogy beszélnek. Aszt a fenti, uras nyelvet. Eszt hallottam a kölyökről is. Mindég mon’ták róla, hogy nem mindég érteni.

Meg osztán nehezen is süketült meg. A beosztók mindég símongatva bántak vele. Azé’ is lett műszakvezető. Mert ugyan mi rendes munkát bízól reája, ha minden bántja a fülét?

Az biztos. Ha rajtam múllott volna, megsüketült vóna, mint minden rendes embör. Ha én osztom bé, nem hagytam vóna módot néki, hogy kerülje a munkát.

– Én ittam vele, mikor megsüketült, pont akkor végzett az én műszakom is. De az még csak ünnepelni sem ünnepelt tisztességesen. Nem fizetett még egy kört, mikor még mindenki mulatni akart. Osztán ott hagyott minket, hogy fizessünk mink.

Aszontátok nem végzett tisztességes munkát, mert nem vót idejében süket. Biztos nem vót semmije, amit becserélhetett volna.

– Hitelt kérhetett volna. Én is kértem má’.

Osztán még mindig asztat nyögöd.

– Ippen ezé’ az oszt nyöghette volna, mint minden munkás embör.

Talán vót valamije, amit elcserélhetett. A sógor aszt is monta, hogy nem nagyon evett azelőtt, hogy elűnt. Próbálták ellopni az adagját, hogy ne menjen kárba, ha ő már nem eszi meg. Aszitték beteg, oszt azé’ nem akaródzik enni néki. De mindig a törépre bízta az adagját. A törpétől meg senki nem veszen el semmit. Senki sem akar rosszat magára hozni. Aszt meg mindannyian tudjuk, hogy ételt mi portékákra lehet cserélni.

Hogy cserélhette vóna el? Valamibül neki is élnie kellett. Szerintem… soha nem volt beteg. Szökni akart. Azé’ tartogatta az ételt. Valahogy lehetett módja kijutni talán. Mi van akkor ha fentül jött le érte valaki?

Beszész bolondokat. Ugyan ki gyünne le miértünk fentrül? Mink ilyenekről sosem hallottunk. Meg kinek köllene az a kölyök?

De gondoljátok végig! Egy fentinek oda is meg vissza járhatnak. Furcsa nekem, hogy így eltűnt innét. Nyom nélkül. Most meg ottan virul a tv-ben.

– Mond valamit a fiú.

De hogyan jöttek le érte úgy, hogy senki sem látta ezeket a fenti patkányokat besurranni?

Én osztán nem tudom.

– Én sem. De tudnunk köllene róla. A betolakodókat a magunk szabályai szerint rendezzük. Nem hagyunk nyomokat.

Ha viszont valaki betolakodott közénk, arról tudnia kellett valakiknek. Senki sem marad észrevétlenül.

– Bizony így van. Ez viszont azt kell jelentse, hogy a kölyök, elárult minket.

És ez miért a mi ügyünk? Soha többet nem jön vissza.

De ha mégis, megfelelően fogadjuk majd. Árulóknak, és fentieknek sose’ marad nyomuk.

És ha elég jól csináljuk, még annak is meglelhetjük a módját, hogy mi jussunk fel.

– Azt osztán hogyan?

Nem hajítjuk az összeset a kohókba. Egyet megtartunk. És rávesszük, hogy nyissa ki nekünk az ajtókat. Csak így juthatott fel a fiú is. Minékünk csak résen kell lenni. Mind tudjátok, tévednek azért ide kiváncsiskodók.