Hozzászólás ehhez Magyar

Eltévedt karácsonyi hangulat: A Frost of Cares

Forrás: unsplash.com (@thebeardbe)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem augusztus végén – szeptember elején általában elkap valami furcsa, megtévedt karácsonyi hangulat. Halkan azért megjegyezném, hogy nagyon szeretem a karácsonyt, szóval nem szoktam bánni. És szerencsére ez a fajta állapot viszonylag könnyen gyógyítható. Általában egy félig végighallgatott karácsonyi playlisttel és egy jól megválasztott karácsonyi regénnyel. A mostani alkalommal ‘A Frost of Cares’ című regényt olvastam el Amy Rea Durresontól.

Ez a történet több szempontból is érdekes választás, ugyanis ha a hagyományos, csillámporos karácsonyi csodára számítunk, nem azt fogjuk kapni, megközelítőleg sem. Legalábbis nem abban a köntösben, amiben a karácsonyi történeteket megszoktuk. Luke Alcott elbeszélése december 27-ével, vagy a Boxing day nevű nappal indul.

A Boxing day a briteknél december 26-t jelenti, ez nálunk karácsony másnapja. Angliában annyi érdekessége van még ennek a napnak, hogy általában követi még egy-két munkaszüneti nap (Bank Holiday). Pédálul ha a Boxing day szombatra esik, akkor a következő hétfő is munkaszüneti nap, ha pedig vasnárnapra, akkor a következő kedd is. Végül is, ha úgy vesszük, nincs nagy eltérés hozzánk képest, mert nálunk december 26 mindenképp ünnepnap, az utána következő napokat pedig sok helyen kiadják szünnapnak.

Ez után a rövid kultúrális kitérő után (azért előre bocsátanám, hogy még lesz egy pár), térjünk vissza Luke-ra. Az imént azt mondtam, hogy az ő elbeszélése a történet. Viszont egy egyáltalán nem szokványos elbeszélést kapunk ebben az amúgy viszonylag rövid könyvben. Maga a regény összesen 153 oldal, szóval egy nap alatt kényelmesen ki lehet végezni, ha hagyják az embert begubózni az olvasó foteljébe.

Egyébként viszonylag ritkán olvasok én-elbeszéléseket, mert sokszor nem érzem elég természetesnek azt, hogy a főszereplő fejébe vagyunk bekényszerítve. Erről ebben a bejegyzésben fejtettem ki a véleményem részletesebben. Ennek ellenére vannak olyan én-elbeszélések, amiket nagyon szeretek, és szentül hiszem, hogy szegényebb lenne az életem, ha nem olvastam volna őket. Ilyen például számomra az örök klasszikus, a Skybound. De ebben a bejegyzésben is hoztam példát szerintem jó és rossz én-elbeszélésekre (ez az utóbbi angolul íródott).

Mielőtt részletesebben szemügyre vennénk a történetet, azért előrebocsátanám, hogy bár próbálok spoiler-mentesen írni, nem garantálok semmit. Lesznek olyan dolgok, amiket a regény jellegzetes felépítése miatt nem fogok tudni kikerüli.

Miért is olyan különleges “A Frost of Cares”?

Forrás: Goodreads

Először is a címválasztás. Egy bizonyos Chidiock Tichborne egyik elégiájának kezdő sorából származik, vagyis a “My prime of youth is but a frost of cares” kezdetűből. Elég sokat kerestem az interneten, mivel nem bízom a saját műfordítói képességeimben, és bíztam benne, hogy nálam sokkal tehetségesebb emberek lefordították már ezt a verset. És szerencsére nem is tévedtem, találtam ugyanis egy angoltólógiát Faludy György fordításaival (Test és Lélek, A világlíra 1400 gyöngyszeme, Faludy György műfordításai).

Elégia a Tower börtönében

Jegyzet: Tichborne lelkes katolikus volt az Erzsébet-kori katolikusüldözés idején. 1583-ban hosszú kihallgatásoknak vetették alá, amiért „engedély nélkül külföldön tartózkodott” és „pápista ereklyéket” hozott magával. Három évvel később Tichborne részt vett a Babington-féle összeesküvésben, amiért halálra ítélték és 1586. szeptember 20-án felakasztották. Fenti versét állítólag utolsó éjszakáján írta a Tower börtönében.”

A fagy elverte ifjúságomat,/öröm helyett kínt tálaltak elém,/kertemben dudva meg bogáncs fakadt,/minden javam egy mérő vak remény,/rám alkonyult, bár nem láttam napot,/nem éltem még, s reggelre meghalok.

Összehasonlításlépp álljon itt az első strófa az eredeti angol nyelvű műből is.

My prime of youth is but a frost of cares,/My feast of joy is but a dish of pain,/My crop of corn is but a field of tares,/And all my good is but vain hope of gain;/The day is past, and yet I saw no sun,/And now I live, and now my life is done.

Ha innen nézzük kifejezetten hátborzongató már maga a címválasztás is. Kérlek nézzétek el neke, hogy nem fordítottam le címet, mert bár Faludy György fordítása szívbemarkolóan szép, de nem adja vissza Luke érezéseit az eseményékről. Higgyétek el, amint elkezditek olvasni, valamennyire rögtön értelmet nyer majd a számotokra is. Ugyanis ez a történet egy terápiás jellegű írás. Luke azért áll neki megírni a 2014-15 fordulóján történteket, hogy fel tudja dolgozni, és el tudja engedni a multat.

Ebből kifolyólag a regény tényleg nem egy szokványos én-elbeszélés. Luke sokszor csapong, és kiszól a történet folyamból, akár nekünk olvasóknak, akár a barátainak vagy a férjének, Jay-nek (aki még egyáltalán nem a férje az elbeszélés alatt, hiszen csak akkor ismerik meg egymást). Ilyen például a következő jelenet is:

Igen, valóban egy szentimális szamár vagyok. De te mégis szeretsz érte.

Ó, sajnálom. Most éppen zavarba hozlak? Kifejezetten szeretem azt, ahogy szavakba öntöm ezeket a dolgokat, hogy szilárd formát adjak nekik. Mondjak még többet? Szeretem, ahogy mindig úgy teszel, mintha nem tartanád viccesnek a vicceimet, mégis nehezen tudod csak elrejteni a mosolyodat. Szeretem azt a megelégedést, amit az okoz neked, hogy kihúzhatsz másokat a bajból, még úgy is, hogy a söfőrök felét idiótának tartod. Szeretem, hogy sosem csinálsz úgy magadnak egy csésze teát, hogy ne csinálnál nekem is, és azt is, ahogy visszalopod a paplant rögtön azután, hogy én megszereztem, csakhogy közel húzhass vele engem is, és szeretem a reggeli morgásodat is. Szeretem a vállaiadat, azt amilyen erősek, és ahogy hozzáidomulnak a kezemhez, mikor szorosan átölellek.

Ezen a ponton egyébként még nem tudjuk, hogy Jay automentéssel foglalkozik, szóval a mások megmentésére irányuló kijelentés is csak később nyer értelmet számunkra. Jay-en kívül Luke kiszól még a barátjának Marknak és a feleségének, Ciarának is, illetve kiszól nekünk, olvasóknak is. Erre általában akkor kerül sor, mikor úgy goldolja, hogy valamiben nem értenénk egyet vele, vagy éppen ítélkezénk felette.

Én nem egyszer kaptam magam azon, hogy elmerengtem azon, hogy most vajon tényleg olyan sztereotípen reagálnék-e, mint ahogy ő azt feltételezi rólam. Szerencsére az esetek többségében elfogadó volt a hozzáállásom, de azért lett volna egy-két eset, amikor magyarázkodhattam volna, vagy amivel egyáltalán nem értek egyet, hogy miért úgy cselekedett.

Ezekkel a kiszólásokkal Luke viszonylag korán említést tesz későbbi eseményekről, vagy utal olyasmikre, amiket még nem érthetünk első olvasóként. Így például már rögtön az első pár oldalon találhatunk utalást a szellemlányra, Ginevra Treggio-ra, csak akkor még nem tudjuk, hogy a kiszólásban elrejtett “her” az ő, ez később derül csak ki.

Ginevra története a Mistletoe Bride (Fagyöngy menyasszony) legendáján alapul. Ez arról szól, hogy egy fiatal lányt, aki talán tizenhat lehetett akkor, férjhez adtak egy nemeshez. Az esküvőre karácsony napján került sor, és a szertartás után a násznép bújócskázni kezdett. A menyasszony pedig mivel meg akarta nyerni a játékot, felment a padlásra, ahol egy tölgyfaládában bújt el, aminek rá záródott a fedele, és nem tudott kijutni onnan. Többféle befejezése is van a történetnek – de sajnos egyik sem vidám. Van olyan, ami szerint a férj találta meg a menyasszonyt ötven évvel később. Van olyan, ami szerint az apja, mikor évekkel később Ginevra anyja elhunyt, és a feleség holmijait szortírozta. De vab olyan változat is, ami szerint csak 150 évvel később bukkantak rá a holttestre.

A regénybeli törtenet szerint Ginevrát 1641-ben adták férjhez Anthony Tichborne-hoz. Ő a fent említett Chidiock Tichborne leszármazottja – Anthony egyébként nem létezett, ahogy Ginevra Treggióról sem tudni semmi biztosat, csak annyit, hogy már a legendák és versek is Ginevra néven emlegetik. Viszont ez egy kiváló írói megoldás arra, hogy a valós eseményeket összekösse a történet fantázia alkotta részeivel.

Próbáltam egy olyan képet keresni Ginevráról, ami jól visszaadja azt, ahogy az a könyvben le van írva: a menyasszinyi ruháját viseli, a kezében egy fagyöngy csokrot tart. Ahogy pedig halad a történet, Luke egyre torzabbnak és gonoszabbnak látja a lány arcát a festményen. Mivel nem találtam igazán jó képet, kölcsönvettem egyet egy másik irodalmi blogról.

Forrás: Kimberlyevemusins blog

A regényben egyébként Ginevra sosem került elő, sőt a férje, Anthony, annyira összetörik a felesége etűnése után, hogy két évvel később részt vesz az Altoni csatában. És bár lenne módja megmenekülni, inkább úgy dönt, hogy a végőkig harcol, mert már nincs miért élnie.

Az Altoni csatáról röviden a Wikipedia cikke alapján (saját fordítás az angol szócikk alapján):

Az Altoni csata (másnéven az Altoni vihar) az első brit polgárháború egyik csatája, amire 1643. december 13-án került sor az Alton nevű településen (Hampshire). A parlamenti erők Sir William Waller vezetésével sikeresen meglepetés-támadást hajtottak végre a királypárti lovasság ellen, amit Crawford earl-je vezetett. Ez a csata meghatározó vereség volt a királypárti erőknek, akik már korábban is hiányt szenvdetek erőforrsokban. Bár a királypárti sereg jobban felszerelt volt, jobb fegyelemmel bírt, mint azt ellenük vonuló túlerő, a meglepetés ellen mégsem voltak eléggé felkészültek.

És hogy hogyan kapcsolódik Luke története ide? Hát úgy, hogy Ginevra véletlenül épp Eelmoor Hallt kísérti, ahol Luke-nak a katonai irattárban szortíroznia kell a mindenféle katonai feljegyzéseket. Itt megjegyezném, hogy Eelmoor Hall sem létezik, ez is a szerző kitalálmánya. Ennek ellenére a számomra tökéletesen működött. Olyannyira, hogy én az ódon Eelmoor Hallt úgy képzeltem el, mint amilyen Fort Augustus a Lock Ness partján. Végül is, ha nem létezik, hadd képzelje el az ember úgy, ahogy szeretné. Azért segítségképp álljon itt egy fotó róla.

Fort Augustus, saját fotó

Tehát a történet szerint Ginevra kiválasztja magának Luke-ot. Már az első perctől kezdve követi a levéltár épületén belül, illetve beférkőzik az álmaiba. Behúzza Luke-ot a ládába, amibe ő azóta is be van zárva, és ott tartja a férfit egészen addig, amíg fel nem kel a nap. Vagy amíg Jay ki nem szabadítja a rémálmok közül. Luke pedig minél inkább igyekszik nem tudomást venni Ginevráról, a kísértet annál inkább agresszívabb lesz.

Olyannyira elege van már a több száz éves magányból, hogy Ginevrának ezen a ponton az sem számít, hogy valaki megtalálja-e a tölgyfaládában, vagy csatlakozik hozzá. És amilyen eszántsággal igyekszik megölni Luke-ot, sejthető, hogy jóval inkább társaságra vágyik, mint feloldozásra, vagy továbblépésre. Ha Jay nem lenne Luke mellett, Ginevra sikerrel is járna, de szerencsére Jay McBride, az afgán háborús veterán mindig épp időben érkezik, hogy kimentse a Luke-ot a dühös szellem-lány karjai közül. Természetesen nem egyszer eléggé hajszálon függ csak az, hogy sikerrel jár.

-Hetvenegy.

Jay egész teste megfeszült.

-Luke?

-Mmm? – A szemeim ismét próbáltak lecsukódni.

-Mit csinál most?

-Visszaszámol – feleltem. Nem volt ez egyértelmű? Az álom megint kezdett körülfolyni.

-Mi történik, ha eléri a nullát?

A szavai keresztül hatoltak a ködön a fejemben, és ismét kinyitottam a szemem. Kissé elvarázsoltan mosolyogtam rá.

-Természetesen eljön értem, akár bújtam, akár nem.

-Hát persze. Mi más? A francba… Luke! Kicsim, kérlek, maradj ébren a kedvemért, oké?

Eddigre már megint kezdtem átcsúszni félálomba, de az a becézés annyira szokatlanul hangzott tőle, hogy felébredtem, és rámosolyogtam.

-Ez kedves. Édes… mármint a “Kicsim.”

Jay karaktere már csak amiatt is kifejezetten érdekes, mert éppen úgy ahogy Luke szenved egy korábbi rosszul elsült párkapcsolat miatt, őt is gyötri a katonai szolgálat alatt szerzett PTSD. Egyik szereplő sem képes kigyógyulni a maga nyomorából, amíg nem találkoznak. Luke számára Jay egy olyan személy lesz, aki feltétel és kölönleges elvárások nélkül fogadja el annak, aki. Ebből a szempontból Luke-nak könnyebb útja van a gyógyulás felé, hiszen Jay hite benne és az elszántsága, hogy megvédje mindentől, megingathatatlan.

Jay az kettejük közül, akinek nehezebb utat kell bejárnia. Viszont Luke-kal ellentétben ő még sem indult rajta, mire Luke már egy elég szép távot megtett, és neki tulajdonképpen csak azt utolsó szakasz van hátra a könyv kezdetekor. Jay viszont még mindig küzd azt önelfogadással, a civilizációba való visszatéréssel. Luke pedig érdekes módon egyszerre lesz a gyógyulás eszköze és a cél az egész folyamat végén.

Ez így elsőre meglehetősen furán hangozhat, pedig a mgyarázat kifejezetten egyszerű. Azzal, hogy Jay a szárnyai alá veszi Luke-ot, össze kell szednie magát érte. Le kell küzdenie a félelmeit, és neki kell erősnek lennie, mikor Luke a történések miatt nem képes erre. Azzal, hogy mindent megtesz Luke megmentése érdekében, és meg is nyílik neki, lassan elenged olyan borzalmakat, amiket korábban képtelen volt. Még szerencse, hogy Luke is ösztönösen támogatóan lép fel a szükséges helyzetekben. Az egész gyógyulási folyamat végén pedig Luke várja, és egy olyan kapcsolat, amire mind a kettejüknek szüksége van.

Még mindig a konyhában voltunk, mikor Jay az órára pillantott, és azt mondta:

-Ha látni szeretnéd a tüzijátékot, lassan indulnunk kéne.

Annyira nem voltam oda az ötletért, mikor az alternatíva az volt, hogy válthatnánk morzsás, ketchup ízű csókokat helyette, de mivel már kétszer hozta fel eddigre, hátra dőltem, és azt válaszoltam:

-Te szeretnél menni.

-Tavaly lecsúsztam róla – és még annyit tett hozzá, mielőtt bármi másra rávezethettem volna. – Akkor még nem voltam jóban a zajokkal.

-De most már jobb?

-Igen.

-Akkor legyen. Hozom a kabátom.

Kicsit hosszabbra nyúlt ez a bejegyzés, mint ahogy azt eredetileg terveztem, de mivel annyi réteg van ebben a rövid történetben, képtelen voltam ennél kevesebbet mondani róla. És ezzel még mindig csak a felszínét kapírgálom a mélységeinek. Lezárásképp pedig visszautalnék arra, amit már az elején is mondtam, hogy ha a megszokott karácsonyi hangulatot keressük, akkor nem ez a könyv a nekünk való.

Az atmoszféra az esetek nagyrészében kifejezetten félelmetes és hátborzongató. Viszont ennek ellenére is mindenképp megéri elolvasni. Végezetül Luke szavaival búcsúznék, miszerint ez nem egy kísértet historia, hanem egy szerelmi történet, hiszen arról szól, hogy hogyan találtak egymásra Jay-el.

Szerző:

Hi Everyone! I’m S.A. Locryn, bookworm, writer and a huge fan of great books.

Eltévedt karácsonyi hangulat: A Frost of Cares” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s