Három lépés – Kívülállók

I.

Ha Aadennek három lépésben kellett volna összefoglalnia Kirikkel való kapcsolatát, meglepően könnyű dolga lett volna. Mert bármennyire is furcsa az ő párosuk, mégis mintha az egész univerzum minden történésével egymás gravitációjába taszította volna őket.

Egy orvos, egy olyan világban, ahol a gyógyítás kizárólag a mágusok privilégiuma volt, és minden nem mágikus beavatkozás barbárságnak minősült. Mert ugyan ki hallott olyat, hogy csontokat kézzel összeilleszteni, sebeket összevarrni, a testből oda nem illő dolgokat kivágni? És még sok egyéb hallatlan dolgot fel lehetett volna sorolni. Ha innen néztük, Aaden bűnlajstroma szinte végtelen volt. Mindent, amit csak lehetett mágia nélkül gyógyítani, ő gyógyította már, vagy legalábbis megpróbálkozott vele.

És igen, büszkén vállalta – a kényszerű titkolózás ellenére is -, hogy orvos volt. És varázstalan. Ő volt az egyetlen varázstalan orvos az egész világon. Még a Birodalom – a Világ Felbomlása kezdetén – egy mágus tanította meg mindenre. A mágust az inkvizíciós üldözés sem rettentette el az elhatározásától. Jót akart a varázstalanoknak – hogy miért azt már soha senki nem tudja meg – ezért tanított meg mindent Aadennek, amit csak lehetett. Aztán a mágus eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, Aaden pedig egyedül maradt a felbomló Birodalom vérengzései közepette.

Az inkvizíció és a mágusok haragja elől a föld alatti birodalomba, a Mélybe menekült, ahol orvosként gyorsan az egyik legfontosabb ember lett belőle. Olyannyira, hogy még egy testőrt is kapott: Kiriket. A fenti világ egyik mesterségesen növesztett katonáját, aki amiatt menekült a Mélybe, mert állítólag hibás volt. A “módosítottak” – így hívták őket -, eltéríthetetlenül hűségesek voltak a gazdáikhoz. Legalábbis annak kellett volna lenniük, Kirikben viszont nem úgy működött ez hűség. Egészen addig, míg nem találkozott Aadennel a Mélyben.

Kirik a régi gazdái elől menekült ide, a “javítás” elől, ami a fenti világban várt volna rá. A Mélyben a hűségéért és szolgálataiért cserébe a Mély Parancsnokától biztonságot, és nyugalmas életet kért. A Parancsnok jobb feladat híján, és azért, hogy a hibás módosítottat kellőképp közel, de mégis eléggé távol tarthassa, kirendelte Aaden mellé. Az utasítása úgy szólt, hogy akár a huzattól is óvja meg az orvost, hiszen a lázadás óta a Mélynek nem voltak mágusai.

Ez volt az első lépés, mikor Aaden még nem volt más Kiriknek, mint egy kellemetlen feladat, amivel azt hivatott bizonyítani a Parancsnoknak, hogy érdemes a bizalomra. Ez az időszak pár hónapig tartott, aztán a kelletlen, mindig szigorú katona lassan közvetlenebbé, néha szinte szerethetővé vált a magányos orvos számára. Aaden még magának sem vallotta be, de ő már ekkor teljesen beleszeretett a morózus férfiba. Kirik természetesen teljsen vak volt az érzéseire, amiket Aaden maga előtt is rejtegetni próbált.

A második lépés jóval hosszabbnak bizonyult, talán egy egész éve tartott már. Miután a mágusok és a fenti birodalom kémei megbizonyosodtak arról, hogy a varázstalan orvos, a métely, a Mélyben talált menedékre, egyre több ostrom indult a föld alatti városok ellen. Minden itt lakó tudta, hogy bármennyire ássanak is mélyre, nem fognak tudni örökké ellenállni a támadásoknak ellátmányok és utánpótlás nélkül. Ha maga a túlerő nem is lett volna olyan embertelenül óriási, már a készleteteik kiapádása önmagában veszélyeztette a Mély lakóinak létét.

– Nem maradhatok tovább itt, Kirik – jelentette ki a módosítottnak egyik este Aaden, mikor az orvos kirendelt ágyán ülltek egymás mellett az óvóhelyen, a bombázásokat hallgatva -, mindenki tisztában vele, mekkora veszélyt jelentek mindenkire, mégsem mondja ki senki… Nincs itt helyem tovább.

– Baromság, Aaden – tiltakozott Kirik. – Abba belegondoltál, hogy ki menti meg őket, ha te nem vagy?

– Azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha kiírtanak minket, senkinek sem lesz szüksége orvosra.

– És akkor mit tervezel tenni ez ellen? – Tudakolta a katona.

– Elmegyek innen. És a kémek követni fognak. Senki másnak nem esik baja miattam.

Kirik abban a pillanatban találta meg magában az addig nem működő hűséget, mikor az a kijelentés elhangzott. Aaden sosem látta még azt a kifejezést az addig rendíthetetlen katona arcán. Néha tényleg komolyan elmerengett azon, hogy van-e bármi, ami kibillenheti Kiriket az örök fagyos nyugalomból, amivel mindent viselt. Akkor nyilvánvalóvá vált, hogy van. Aaden volt maga az.

– Akkor veled megyek. Az a feladatom, hogy mindentől megvédjelek.

– Nem kényszeríthetlek erre. Azért jöttél ide, hogy biztonságban légy éppen tőlük.

– Nem érted a dolgokat, Aaden. Ha nélkülem mész, akkor is utánad küldenek majd. Azt parancsolják majd, hogy hozzalak vissza, mint egy árulót. Azt parancsolnák, hogy ártsak neked, én viszont képtelen vagyok erre. Érted már, hogy miért nem hagysz más választást nekem?

Aaden értette. Mégsem merte remélni, hogy az érzései viszonzottak lehetnek. De amióta úton voltak, menekülve mind a Mély, mind a régi birodalom gyilkosai elől, Aaden elkezdte jobban érteni Kiriket. Ez alatt a pár hét alatt talán jobban megismerte a módosítottat, mint amennyire a kemény katona ismerte magát.

Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a tengerparti barlang kőpadlóján feküdt, a táborüztükbe meredve. A szemhéjai egyre inkább elnehezedtek a fáradtságtól, de azt még érezte, hogy Kirik a hátához simul, hogy jobban melegen tudják tartani egymást a hideg, tengeri só illatú barlangban.

Ahogy az álom Kirik karjaival körülölelte, még eszébe ötlött a gondolat, hogy most érkeztek el a harmadik lépéshez. Most vannak az utolsó lépést megelőző pillanatban. De ezt már együtt kell megtenniük.

II.

Kirik mocorgásra ébredt. Már egy ideje hallotta a motozást, de annyira kimerült volt, hogy egyetlen tagja sem volt hajlandó engedelmeskedni neki. Pedig máskor ennél kevesebbért is azonnal talpra ugrott, de most minden porcikája könyörgött még egy kis pihenésért. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, elnézett a barlang bejárata felé. Nem onnan jött a hang. És még alig derengett.

Viszont fázott. Aaden nem volt a karjai között, ahogy távol tartsa tőle a hideget. Visszafordult a tűz felé, már majdnem leégett. Aadent látta ott, tőle jött a hang is, próbálta ismét felszítani. Miután megnyugodott, hogy minden rendben van, az orvos nem tűnt el, nem hagyta magára, a szemei visszacsukódtak, és érezte, hogy visszacsúszik a korábbi félálomba. Lassan melegebb lett, és Aaden is visszatelepedett mellé.

Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig lebegett így félálomban, de végül arra ébredt, hogy figyelik. Riadtan kipattant a szeme, de azonnal megnyugodott, mikor látta, hogy csak Aaden ül mellette. Nem értette, miért nézi úgy, de azért magára erőltetett egy halvány mosolyt.

Felült, a lábait felhúzta törökülésbe, és borostyán szín szemeit Aadenre emelte. Az orvos mélyen a szemeibe nézett. Szerette az élénk színű szempárt. Szerette Kirik rőt tincseit, amik az arcát keretezték. Mostanában már jóval hosszabbra nőttek, és ezer fele álltak, de Aaden ezt is szerette. Még a borostát is a katona arcán. Mindig, mikor hosszabban időzött a pillantása Kiriken, arra gondolt, hogy talán szúrhat is. Sosem mert beszélni ezekről a gondolatairól, meg az összes többiről sem, ami ezeket követte.

– Mi van, Aaden? – Kérdezte Kirik álmos hangon. – Miért nézel rám így?

– Mert… én csak… – Esetlenül szólt a hangja még a saját fülében is, nem csodálkozott volna azon, ha Kirik jót derült volna rajta.

Ezért inkább elhallgatott. Lesütötte a szemét. Úgy tett, mintha valami nagyon érdekeset talált volna a barlangpadló kövein. Aztán mintha elszánta volna magát valamire, határozottan Kirikre nézett. Őt meglepte az a komoly kifejezés Aaden arcán. Felkönyökölt, és épp rá akart kérdezni, hogy mi zavarja, mikor az orvos óvatosan, kimért mozdulattal közel hajolt hozzá és váratlanul megcsókolta. Rövid és bizonytalan csók volt, és Kiriket annyira felkészületlenül érte, hogy a szeme is elkerekedett döbbenetében, és minden izma megfeszült.

Aaden pedig elutasításnak értelmezte, és szinte azonnal elhúzódott tőle. Kirik értetlenül nézte, nem tudta, hogyan reagáljon erre az egészre. Mikor megszólalt, tökéletesen hallatszott a szavain, hogy mennyire nincs a helyzet magaslatán.

– Mi a fene volt ez?

– Én… én sajnálom – dadogott Aaden -, én csak… azt hittem…

Elhallgatott, és Kirik sem mondott semmit. Nem tudott semmit. Épp a sokkot próbálta feldolgozni, hogy mennyire kalapálni kezdett Aaden közelségétől a szíve.

– Azt hiszem, nem zavart… – szólalt meg ismét, most ő nézett félre zavarában, sosem szokott ennyire suta lenni.

Akkor Aaden meresztett hatalmas szemeket, erre számított a legkevésbé. Figyelte, ahogy Kirik felült, és visszafordult felé, két keze az ölében pihent. Most egyetlen izma sem feszült meg, nyugodtabbnak tűnt. Aaden térden közelebb csúszott hozzá, oda hajolt egészen közel, tenyereivel megtámaszkodott Kirik két térdén, és ismét megcsókolta. Akkor hevesebben, bátrabban és jóval hosszabban. Legnagyobb döbbenetére Kirik viszonozta a csókot.

Sőt, a karjai, amik addig az ölében pihentek, ösztönösen Aaden köré záródtak, szorosan magához húzta az orvost. Döbbenetes érzés volt számára, sosem tapasztalt még ilyet, azt a kellemes borzongást, azt a bizsergést a tagjaiban. Fogalma sem volt, mi történik vele, azt tudta csak, hogy többet akar, de fogalma sem volt, hogyan kell. Erre a gondolatra ismét megfeszültek az izmai, elfordult Aadentől.

– Valami baj van? – Kérdezte tőle az orvos, amint ismét levegőhöz jutott.

– Nem… azt hiszem nem… – Gyűlölte ennyire zavarban érezni magát. – Csak… én sosem voltam kiválasztva szaporodásra.

– Romantikus vagy, mint mindig – jelentette Aaden ki ironikusan, karjait szorosabban fonta Kirik vállai köré, hogy ellensúlyozza az iménti iróniát. Mélyen a másik szemébe nézett, miután megértette, mit is mondott neki. – Szóval ez azt jelenti, hogy te még soha, senkivel?

– Úgy neveltek, és úgy tréningeltek, hogy ne érdekeljenek az ilyenek…

– És tényleg nem érdekel?

– De igen… azt hiszem igen… sosem éreztem még ilyet…

– Szeretnéd, ha még egyszer megpróbálnánk?

– Igen – nem értette, miért válaszolta ezt, fogalma sem volt, hogy mit szeretett volna, abban volt csak biztos, hogy teljesen össze volt zavarodva.

Akkor és ott, halvány fogalma sem volt, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. Átadta Aadennek az irányítást. Annyit tett csak, hogy a másik csontos háta mögé csúsztatta az egyik kezét, és közelebb húzta magához. Aaden ellentétben Kirikkel, tökéletesen tisztában volt vele, hogy működnek ezek a dolgok. Sőt, Kirik azt is látta rajta, hogy rettenetesen régóta várt már erre.

Aaden átemelte a lábait az ő két combján, az ölébe ült, és még szorosabban hozzá simult. Két kis tenyerével megkapaszkodott Kirik tarkójában, egymás szívének lüktetését is érezték, ahogy mellkasuk összefeszült. Ismét egymást csókolták, hevesen, mohón, Kirik próbálta az ösztöneire bízni, hogy mit tegyen. Tenyerei lecsúsztak Aaden hátáról a csípőjére, akaratosan húzta közelebb magához. Egészen szorosan.

Mikor az ágyékuk összeért, megérezte, hogy Aaden mennyire kemény odalent. Mindig is csontos volt, és inas, de ilyen kemény soha egyetlen porcikája sem volt. Ennek az érzésnek a hatására az ő testében is olyan változások mentek végbe, amilyeneket még sosem tapasztalt addig. Ő maga is megkeményedett odalent. Ez annyira megdöbbentette, hogy hevesen lihegve, zaklatottan kalapáló szívvel esett ki a csókból. Aaden visszafordította maga felé Kirik arcát, mélyen a szemébe nézett, a maga felemás szemeivel, majd annyit súgott az ajkaira.

– Minden rendben van. Pontosan úgy ahogy lennie kell.

– De… mi…? – Sosem tapasztalt még ilyet, a bőre égett a vágytól, hevesen szedte a levegőt, a szíve ki akart szakadni a helyéről.

– Nincs semmi baj, azt történik, aminek ilyenkor történnie kell veled.

Kicsit távolabb hajolt, lefejtette Kirikről a pulóvert és pólót, és hagyta, hogy másik is ugyanezt tegye vele. Majd Aaden gyakorlott mozdulatokkal másik nadrágját kezdte kioldani. Kirik elképedt azon a határozottságon. Azon, hogy milyen elszántan szabadította ki mindkettejüket. Aaden Kirik háta mögött eligazgatta a ruhákat, és megpróbálta a tenyerével a másik mellkasára gyakorolt nyomással a földre nyomni. De Kirik kissé értetlenül ellenállt. Nem akarta, hogy vége legyen, de azt sem tudta, mit akarhat vele Aaden.

– Bízol bennem? – Kérdezte tőle, mikor érezte, hogy nem engedelmeskedik neki.

– Aaden… – ködös volt a tekintete, mikor rá nézett. – Te vagy az egyetlen ezen a rohadt világon, akiben megbízom.

Aaden arca kivörösödött ettől a vallomástól. Az a pár szó a világot jelentette neki. Mióta szerette volna hallani tőle a szeretet kifejeződését valamilyen módon. Másra sem vágyott. Végre véget ért a gyötrődés, hogy vajon Kirik hányadán is áll vele. Mikor korábban semmire sem reagált, kezdett beletörődni, hogy nem érdeklik az olyanok, mint ő. Ez persze nem volt meglepő, az olyanok, mint ő, mindig is kisebbségben voltak. De ha tudta volna, hogy Kiriknek egyszerűen csak fogalma sincs róla, hogy hogyan működik a teste, már jóval előbb színt vallott volna.

Aaden figyelte, ahogy a másik férfi végül is megadja magát, és végigfekszik a ruhákon. Hűvös volt a barlang, de nem érezte egyikük sem abban a felhevültségben. Kirik várakozóan tekintett fel rá, Aaden pedig nem váratta. Átemelte vékony lábait fölötte, végig simított rajta odalent. Kirik vágyakozva felsóhajtott, hagyta, hogy Aaden összefogja magukat. Az orvos felnyögött, kissé előrebukott, Kirik izmos mellkasán támaszkodott meg. Óvatosan mozogni kezdett fölötte, a kezével egészítve ki a súrlódást magukon. Kirik pedig azt hitte, a szíve is kirobban a helyéről. Soha sem érzett még ilyet.

Hangos sóhajok szakadtak fel az ajkairól, önkéntelenül megkapaszkodott Aaden csípőjében, hátában, gyengéd erőszakkal nyomta le magára. A fölötte vonagló test kicsi volt és kecses, bőre a régi verések és bántalmazások hegei ellenére is fehér és puha. Kirik kénytelen volt bevallani magának, hogy nem most először látta szépnek Aadent, a másik férfi már egy ideje elvarázsolva tartotta.

– Gyere közelebb! – Kérte, szinte könyörgött neki.

Aaden közelebb hajolt hozzá, Kirik pedig egyik erős karjával elkapta a másik tarkóját, de nem húzta magához, ő emelkedett fel hozzá, és ismét elvesztek egymás csókjaiban. Közben Aaden végig irányította egymásnak feszülő testüket. Kirik minden rezdülésében olvasott. Ha úgy volt gyorsított, ha úgy, lassabb iramot diktált. Kirik pedig újra és újra felnyögött a rajta áthullámzó érzések hatására. Közben ő is ösztönösen lökött a csípőjével.

Aztán egyszerre megfeszült, nem bírta tovább. Hangosan felkiáltott, ahogy egy addig teljesen ismeretlen érzés elmosott minden határt közte és Aaden között. A világ forgott vele, a bőre vibrált, levegőt sem kapott pár pillanatig, annyira jó volt. És abban a pillanatban Aaden is beteljesült fölötte, lihegve hanyatlott rá, egyenesen a karjai közé.

Kirik átölelte, Aaden pedig kitapogatta az ajkait a sajátjaival – érezte mennyire csatakos a másik arca az izzadtságtól -, és csókot lehelt rá. Kirik zavartan nézett vissza az orvosra.

– Fogalmad sincs, mi történt veled, igaz? – Kérdezte tőle Aaden, és félszegen mosolygott.

– De… azt hiszem, tudom… Legalábbis sejtem… – Felelte ő óvatosan.

Aaden végigsimított Kirik homlokán, a haja ívén, ti jóságos istenek! Milyen régóta vágyott ezt megtenni… Ezután óvatosan lefordult Kirikről, és szorosan az oldalába simult, fejét a másik bal vállára tette. Kirik pedig kitapogatta tőlük nem messze az ormótlan kabátját, betakarta vele magukat. Ő is oldalra fordult, közelebb húzta magához Aadent. Úgy aludt el, hogy jobb karjával a kabát alatt átfogta Aaden hátát, míg ő a bal karján nyugtatta a fejét. Annyira megnyugtató volt a szuszogása, hogy ha akart volna sem tudott volna tovább ébren maradni.

Mikor később felébredt, ismét keménynek érezte magát odalent. Ismét akarta az előző éjszakát, még egyszer. Nem is, még ezerszer. Aaden még aludt mellette, nyugodtan szuszogott. Kirik karja teljesen elzsibbadt a feje alatt. De ahogy lenézett rá, nem volt szíve megmozdítani. Inkább csak a másik nyakába fúrta az arcát, és próbált tudomást sem venni a bőre alatt futkosó hangyákról.

Aztán Aaden is megmozdult mellette, álmában felé fordult, Kirik pedig, hogy kényelmesebben elférjen mellette, a hátára gördült. Onnantól kezdve Aaden már nem a karján, hanem a mellkasán aludt tovább. Késztetést érzett, hogy megcsókolja, soha senki iránt nem érzett még ilyet. Fogalma sem volt, mit tett vele Aaden, de azt kívánta bárcsak jóval korábban megtette volna. Annyi időt vesztegettek el, a hűségét – az egyetlen dolgot, amije igazán volt -, már annyival korábban odaadhatta volna neki.

Ahogy ezeken merengett, visszatért a karjába az élet, mikor pedig Aaden összerezzent mellette álmában, önkéntelenül végig simított a tarkóján. Nem gondolta, hogy ezzel felébreszti, de mégis sikerült. Aaden szeme lassan kinyílt, felemelte a fejét, a másik borostyán szemeibe nézett, majd kissé előre csúszott, és finoman megcsókolta Kiriket. Láthatólag ő nem gondolkozott baromságokon, mint Kirik.

– Jó reggelt – súgta neki Aaden, és még szorosabban bújt a másik karjai közé. Érezte, hogy mennyire széles a mosoly az arcán. Végre megtették a harmadik lépést. Vajon hány követi majd még ezeket?

Jegyzet: