Időutazó – 3.

Ahogy a címből is látszik, ez történet az Időutazó című írásom harmadik része. A történet minden tésze szorosan összefügg, ezért javaslom, hogy ha még nem olvastad az első két részt tedd meg itt: első és második rész.

Időutazó – Fordulat

Louis napok óta türelmesen várt. Legalábbis bárkinek, aki ránézett, úgy tűnhetett, hogy ő legsztoikusabb ember a világon. Engedelmesen eljárt az órákra, amikre elküldték, hogy minél gyorsabban beletanuljon ennek az új világnak a dolgaiba, hogy megismerjen mindent, ami az után a kor után következett, amit ő hátra hagyott. Elképesztő volt ez az új világ, amibe belecsöppent, és más körülmények közt mindennél jobban érdekelte volna az a megszámlálhatatlan sok csoda, amit az emberiség elért.

De nem most, amióta Kim elindult a legújabb küldetésére. Azóta ezer felé jártak a gondolatai, és legszívesebben rákiabált volna az oktatókra, hogy őt mindez a legkevésbé sem érdekli, és hogy fogják már be végre a szájukat. De egyszer sem tette. Tudta, hogy Kim hallani fog róla, és nem akart neki csalódást okozni.

Szerencsére Rem, amennyire tudta, tartotta benne a lelket. Az órái után – ha épp nem akkor volt beosztva az orvosi szárnyba – mindig eljött Louis-ért, hogy elvigye vacsorázni, majd a vacsora után kivigye a parkba. Louist a természet tudta csak megnyugtatni Kim távollétében.

Képtelen lett volna megmagyarázni, miért hiányzott neki a férfi ennyire, hiszen alig ismerték egymást. Pár csókot váltottak csak az eltelt hetekben, de nem ígértek a másiknak semmit, nem is beszéltek semmi komolyról. Mégis minden alkalommal, mikor Kim küldetésen volt, Louis úgy érezte, hogy magával vitt az ő lelkéből is egy darabot.

Aznap délután Rem két hatalmas adag jégkásával érkezett a teremhez, ahol Louis elszenvedte az aznapi óráit. Amint kilépett onnan, az fogadta, hogy Rem a kezébe nyomott egy kifejezetten hideg, és csúszósra fagyott poharat. Megköszönnie sem igazán nyílt módja, mert a lány azonnal megindult a parkba, a kedvenc helyükre.

Ez egy eldugott kis padocska volt egy lassan csordogáló folyó partján. Louis alig hitte el, hogy lehet olyan hatalmas ez a semmi és kihunyó feketeség közepén lebegő bázis, hogy keresztülcsoroghat rajta egy folyó. Ő maga persze örült neki, hogy van, mert a ragyogó napfény, az illatos szellő, és madárcsicsergés bármikor meg tudta nyugtatni. Majdnem bármikor. Bár most is segített. Elmosolyodott, ahogy meghallott egy fülemülét énekelni az egyik ágon. Rem állította, hogy a madarak és bogarak igaziak, sőt még a folyóban fickándozó halak is.

– Miért telik az idő? – Kérdezte Louis a lányt, mikor kényelmesen elhelyezkedve ültek a padon, és miután kellemesen lefagyott az agya a jégkásától. Rem értetlen pillantását látva megpróbálta átvariálni a kérdést. – Miért telik az idő, mikor valakik a múltban vannak? Hiszen vissza tudnának jönni ugyanabba a pillanatba, amikor elindultak.

Amit valójában mondani akart az az, hogy ha Kim ugyanakkor érkezne vissza, amikor elindult, megspórolhatta volna Louis-nak ezt a szívfájdalmat és aggodalmat. De a belé nevelt szerénység miatt képtelen volt kifejezésre juttatni ezen gondolatait. Rem viszont érthette, mert ennek megfelelően válaszolt.

– Vissza tudnának – magyarázta -, sőt korábban így is csinálták. Az utazó elugrott, aztán egy pillanat múlva ugyanoda érkezett meg. Az indulás és visszatérés közt az egész állomáson nem telt el egyetlen perc sem. Aztán észrevették, hogy vannak bizonyos mellékhatások. Nem fizkaiak. Szellemiek. Gondolj bele. Ha valaki csak egy-két napot van távol, tulajdonképpen teljesen mindegy, mikor érkezik vissza. De egy hosszabb küldetés után? Mondjuk hónapok vagy évek után? Az utazó öregedett, személyiség formáló eseményeket élt át. Itt meg senki sem hiányolta, hiszen, reggel együtt kávéztak. Mennyire kiesik a saját életéből ez az ember? Nem tudja újra szinkronba hozni magát az itteniekkel. Ezért hagyják telni az időt, hogy csökkentsék az utazók számára a sokkot.

Louis bólinott. Végül is ez így teljesen logikus. És ő sem akarta, hogy Kim kiessen a világából azért, mert számára annyit idő telt el, addig viszont nekik semennyi. Épp feltette volna a következő kérdését, mikor vörösbe fordultak a fények, és megszólalt a figyelmeztető sziréna. Majd a Louis által soha meg nem szokott gépi hang szavai robbantak a levegőbe.

– Vészvisszatérés! Vészvisszatérés! Orvosi személyzet az 1-es indító kamrába! Orvosi személyzet az 1-es indító kamrába! Ismétlem…

Mielőtt a hang elismételhette volna, Rem úgy pattant fel Louis mellől, mintha villám csapott volna be mellé. Louis-nak egy pillanatra átvillant ennek a gondolatnak az abszurditása az agyán, lévén nem voltak időjárási jelenségek az állomáson, még ebben a hatalmas parkban sem. Minden előre szabályozott rend szerint működött. Aztán ezt a gondolatot elnyomta a fejében a vérfagyasztó felismrés. Vészvisszatérés… Kim!

– Mennem kell! – Rem szinte kilőtt mellőle, csak a pad alá borult jégkása maradt utána.

– Rem! – Kiáltott utána Louis. – Várj meg, én is jövök!

Ő is felugrott a padról, a saját színes jégkásája – amibe Rem minden kétség kívül az összes ízből kért – szintén ott maradt elfelejtve a padon. Louis-t az sem érdekelte, hogy mehetne-e egyáltalán Remmel, de ha tényleg Kim küldetésén csúszott valami ennyire félre, tudni akart róla. Ott akkart lenni, mikor átjön a kapun. Kimnek még több, mint egy hete volt a mostani küldetésből, szóval ha ilyen váratlanul tért vissza, tényleg valami komoly problémának kellett belecsúsznia a számításokba.

Mivel Rem nem mondott semmit, hogy mehet-e vagy inkább maradjon, Louis lélekszakadva futott a lány után. Nem számolta a folyosókat, amiket maguk mögött hagytak, az elágazásokat, amiken befordultak, vagy a lifteket, amikbe bevetődtek, majd szinte kirepültek, mikor megálltak, és kinyílt az ajtajuk. Már percek óta rohantak, de még mindig nem érték el 1-es indító kamrát. Messze volt, mint az összes többi, az állomás egy meghosszabbított, félreeső részén.

Louis Kimtől és Remtől tudta, hogy ezt a kamrát a neve ellenére csak a legritkább esetben használják indításra, a legjobb felszereltsége miatt visszatérésre és szükség esetén vészvisszatérésre tartják. Az 1-es kamra volt a legrégebbi, és amint épült köré elég indító, ezt az egyet kvázi nyugdíjazták. Kim véleménye szerint előléptették. Hiszen kevés kamra látott annyi borzalmat, és csodával határos visszatérést, mint az az egy.

Ahogy Louis Rem nyomában loholt, prábálta meggyőzni magát, hogy teljesen felesleges a pánik, hiszen Kimen kívül ki tudja hányan vannak még küldetésen, bárki visszatérhet. És vészvisszatérést nemcsak valami katasztrófa esetén hajtottak végre az utazók, hanem akkor is, ha felmerült az esélye, hogy a további jelenlét kritikus szinten változtathatja meg a múltat. Az egyik első dolog volt, amit Kim elmagyarázott neki, hogy az utazóknak nem voltak illúziói afelől, hogy a jelenlétük igenis megváltoztatja a múltat. Akkor is, ha nem csinálnak semmit.

“Gondolj csak bele, Louis” mondta neki, mikor egyik alkalommal egymás mellett ültek Kim kedvenc kávézójában, a szuper kényelmes plüss boxban. Kim átkarolta, és a vállán nyugtatta az állát, így nehéz volt a szavaira koncentrálni, de Louis megerőltette magát. “Minden mindennel összefügg. Vegyünk például téged. Te a forrásaink szerint meghaltál aznap a máglyán. Az, hogy nem hagytalak ott, hanem kimentettelek, nem változtat semmin, hiszen neked semmi másra nem lett volna ráhatásod onnantól kezdve. De az, hogy én ott voltam? És most nem arról beszélek, hogy óvatlan voltam és dühös, és mindenki látott. Mi van akkor, ha véletlenül lecsaptam egy szunyogot, ami halálos betegséget terjesztett volna a környéken? Egy ilyen apróság elég ahhoz, hogy ezer új szál jöjjön létre, amit nem láttunk előre.”

Louis emlékezett, ahogy elkerekedett szemekkel azt tudakolta, hogy mit teszenek, ilyen esetekben, és hogy nem jó-e, ha végül is sok életet megmentenek.

“Alap járaton nem baj az, ha valaki megmenekül. Azzal van baj, ha olyan szálak jönnek létre, amiket nem tudunk kordában tartani. Erre vannak a speciális technikusok, ők monitoroznak minden hullámot, amit a jelenlétünk okoz. Ők tudják, mikor kell beavatkozni, hogy nagyjából változatlanul maradjon az idő.”

Louis megrázta a fejét. Nem bírta elviselni Kim hangját a fejében. Hiába próbált higgadt maradni, egyre inkább eluralkodott rajta a pánik, egyre biztosabb lett abban, hogy Kimmel történt valami. Egyre gyorsabban és idegesebben lélegzett, amitől szédülni kezdett. Az nyugtatta csak meg egy kicsit, hogy Rem lelassult, hozzá igazítottaa lépteit, és megfogta a kezét. Így futottak tovább, hogy Louis minden erejével kapaszkodott Rem ujjaiba.

– Ne aggódj – kiáltotta neki lihegve a lány -, vészvisszatérés esetén, az orvosi jelenlét előírás. De könnyen lehet, hogy nincs semmi.

Louis nem tudott mit mondani erre, ezért csak bólintott, mintha Rem láthatná. Nemsokára megérkeztek az 1-es kamrába. Amint beéptek, Louis-t szinte arcul csapták az éles hangok, és a bent villogó fények. Azonnal tudta, hogy azt jelzik, kinyílt a kapu, és valaki épp jön át rajta.

– Honnan történik a visszatérés? – Dörrent a hangszórókból a bázisparancsnok, Steward hangja.

– 1939. szeptember elsejéről – válaszolt neki azonnal az egyik elemző technikus – Lengyelország…

– Hogy a bánatba kerültek ezek a 1211-ből 1939-be? Lengyelországba? – Költöi kérdés volt, senki sem tudott válaszolni Steward kérdésére. – Valaki derítse ki nekem, hogy mi a franc történt, és mit jelent ez a számunkra!

Louis látta, ahogy ezer technikus rohamozza meg a különbőző számítógépeket, és terminálokat, és próbálják feltárni a történteket.

– Parancsnok! Több ugrást észleltünk a huszadik század elejéről, 1911-től kezdve, összesen harmincat…

– Hogy nem vettük észre ezeket? Harminc dokumentálatlan ugrás? Jézus… – Steward szava elakadt.

– Valami zavart észlelek – szólalt meg egy másik technikus – a mi időnk szerint ez a harminc ugrás egy óra alatt történt… ami lehetetlen…

A technikusok innen is onnan is jelentéseket kiabáltak be, de Louis nem hallotta, minden figyelme a kapura szegeződött, amiből fekete füst és por dőlt át a tulsó oldalról. A következő pillanatban pedig Kim esett át rajta. Mármint az, ami megmaradt belőle… Louis sosem látott még ilyen emberi roncsot. Amennyire látta a füstön át, csúnyán megégett, fél karja hiányzott, a csonkból csöpögött a vér…

– Lezárni a kaput! – Üvöltötte valaki, de Louis nem ismerte fel a hangot.

Mielőtt felfogta volna, hogy mit tesz, előre lendült, megpróbálta elkapni Kimet, mielőtt összeesett volna. De megelőzték, két szanitéc előtte ért oda.

– Kim! – Louis is mellé térdelt, kinyújtotta a kezét felé, bár fogalma sem volt, hogy hol érinthetné meg, nem volt egyetlen ép pont sem a testén.

– Louis – nézett fel rá Kim. Elmosolyodott, véres volt a fogsora. Louis nem tudott sokat a sérülésekről, de azt tudta, hogy ez súlyos belső vérzést jelent.

Kim ép kezével kinyúlt Louis felé, és az ölébe ejtett valamit. Louis lenézett, és látta, hogy Kim órája az. Az az óra, amit mindig a másik kezén hordott, azon, ami hiányzott. A fejetlenségben senki sem vette észre ezt az egészet, úgyhogy Louis észrevétlenül a zsebébe csúsztatta az órát.

Aztán váratlanul arrébb lökték. Rem volt, aki azért taszította arrébb, hogy jobban Kim mellé férhessen.

– Ne! – Tiltakozott Louis, és a másik férfi felé kapott, de Rem reflexszerűen félre lökte a kezét.

– Valaki vigye ki innen! – Adott parancsot Rem.

És Louis el sem hitte, hogy jól hall, hogy Rem tényleg kiutasítja a csarnokból, de abban a pillanatban két robot őr lépett ki a falból, ahol addig a mélyedésükbe süllyedve várakoztak. Louis sosem látta őket még csak megrezzenni sem, de most késlekedés nélkül hajtották végre az utasítást. Felemelték Kim mellől, és húzni kezdték a kamra ajtó felé. Elképesztően erősek voltak bárki emberfiához képest, esélye sem volt kiszabadulni közülük.

Félútig sem jutottak az ajtó és Kim között, mikor ismét megváltoztak a fények, és ismét megszólaltak a szirénák. Vészriadó. Ismerte fel Louis azonnal a vijjogást. Méghozzá a legmagasabb szintű. Minden és mindenki megdermedt a hangot hallva, mintha az idő is megállt volna a teremben. Aztán ismét életre keltek a hangszórók, ahogy dobhártya repesztően dübürgött belőle a computerhang:

– Tizenkettes szintű anomália. Tizenkettes szintű anomália.

– Jézus atya úr isten… – jött a döbbent suttogás valahonnan Louis közeléből.

Azt még ő is tudta, hogy ez mit jelent. Visszafordíthatatlan anomáliát, amit nem lehet kijavítani. És rengeteg áldozattal jár. Ez volt az anomáliák legmagasabb szintje. Egyetlen egy tizenkettes anomáliát tartottak csak számon a Földön, azt amikor Atlantisz elsüllyedt egy felelőtlen beavatkozás miatt.

– Jelentést! – Üvöltötte túl a zavart a teremben Steward.

– Anomália periódus 1914. július 28 és 1945. szeptember 2 között. Áldozatok száma megközelítőleg 90 millió.

Ekkor dermedt meg másodjára a terem, ahogy mindenkit letagózott a néma döbbenet. Egyedül a robot őröket nem érintette meg, akik tovább ráncigálták Louis-t a kamra ajtaja felé. Miért hívták egyáltalán kamrának, mikor egy egész kaszárnya is elfért volna benne…

– Listát akarok azokról, akik nem hagyhatják el többet az állomást. Azonnal tudni akarom, hogy kik azok, akik eltűnnének a begyűrűzésben.

Persze, hiszen a 90 millió csak az anomália közvetlen áldozatait jelenti. Rajtuk kívül milliókra fog még kihatni, akiknek az ősei benne vannak az eredeti számban. De ha van érintett a legénységben, azt a pár szerencsést (vagy szerencsétlent?) megvédi az, hogy az állomás az időn kívül épült. Csak tudniuk kell, hogy kik azok.

A többi történést pedig már nem láthatta, és nem hallhatta, mert az őrök kilendítették az ajtón, és az azonnal vissza is csukódott az orra előtt. Louis nem tehetett mást, ott maradt a folyosón fel-alá járkálva, miközben várta, hogy valaki előjöjjön, és mondjon végre neki valamit. Addig is Kim óráját szorongatta a zsebébe süllyesztve.

Órák teltek el, mire ismét kinyílt a kamra ajtó. Rem lépett ki rajta.

– Tudni akarom, hogy hova lett az a rohadt óra! – Kiabált a technikusokkal Steward – Ha nincs a múltban, itt kell lennie!

Louis összeszorította az ajkait. Az ujjai még szorosabban fogták körül Kim óráját. A megviselt szerkezetbe kapaszkodott, ahogy Rem elé fordult. A lánynak semmit sem kellett mondania, minden az arcára és álláról csöpögő könnyeibe volt írva. Nem tudta megmenteni Kimet. Louis előre lendült, de Rem elkapta, nem gondolta volna, hogy ennyi erő van ebben a lányban, de Rem nem hagyta, hogy visszamenjen.

– Nem akarod így látni – szorosan magához szorította a fiút. – Hidd el. Ő sem akarná, hogy így lásd. Azt szeretné, hogy úgy emlékezz rá, ahogy mindig is láttad.

Louis érezte, ahogy az izmaiból kiszállt minden erő. A lábai is majdnem kicsúsztak alóla, ahogy rázni kezdte a kétségbeesett zokogás. Homályosan emlékezett csak arra, hogy Rem a szobájába vezette. Ahol minden Kimre emlékeztette. Itt volt minden apróság, amiket valaha kapott tőle. Rem segített neki felfeküdni az ágyába, ahol Louis azonnal magzati pózba gömbölyödött, és a fal felé fordult.

– Ha úgy érzed, hogy nem bírod, csak szólj, és adok valami nyugtatót – azzal Rem végigsimított a haján, amire Kim mindig azt mondta, hogy annyira szereti… majd nyomott egy baráti csókot Louis homlokára, és végül magára hagyta.

Louis a zsebébe nyúlt, és előhúzta az órát. A szívére szorította, miközben minden tagját úgy rázta a zokogás, hogy levegőt is alig kapott. Átkozott legyen, ha bárkinek is hagyja, hogy elvegye az egyetlen dolgot, ami Kimből megmaradt neki. Így aludt el órákkal később, sírástól kimerülten, kis híján a saját könnyeibe fulladva…