Világnyelv – V.

Source: unsplash.com (@yuhao)

Gyöngy állta a szavát, betartott mindent, amit ígért. Először is gondoskodott róla, hogy Ark megfelelő ellátást kapjon, aminek hála gyorsan jobban lett. Amikor először vizsgálták orvosok, és először állították emberméretű tükör elé, percekig csak néma döbbenettel meredt magára.

Azt rögtön látta, hogy az itteniek mennyivel teltebbek, szélesebbek, kerekebbek – mennyivel gyengébbek és puhábbak is -, mint azok, akik közt ő a gyár szinten élt, de az valahogy sosem tudatosult benne, hogy ő is annyira sovány a többiekhez képest. A kulcscsontja, a lapockái úgy kiálltak, hogy vágni lehetett volna velük, a bordáit és csigolyáit akár a pólóján keresztül is meg lehetett volna számolni.

Ennek ellenére az egész teste izmos volt és inas, kétség sem fért ahhoz, hogy akár az őrökkel is birokra kelhetne, akik mindenhova kísérték. Néha kellemetlen és kínos is volt ez a figyelem. Különösen akkor ügyeltek rá, mikor Gyöngy is vele volt. Ezek a férfiak és nők közel sem voltak annyira puhák, mint az átlagemberek a felsőbb szinteken. A testi erejük nem rettentette annyira Akrot, volt egy-két trükk a tarsolyában. De természetesen eszébe sem jutott nekimenni ezeknek a fegyvereseknek. Nem akarta elveszíteni az esélyt, hogy Gyönggyel maradhasson.

Az meg megint más kérdés, hogy eleinte mennyire volt gyenge, mozogni is alig bírt, ezért gondolkozott ilyen ostobaságokon. Lassan jött rendbe a fogság után. Sosem gondolta volna, hogy a rendszeres étkezések, a jó minőségű táplálék legalább ennyire megviseli majd. Lassan kezdte úgy érezni, ez majdnem olyan, mint otthon az étel hiánya.

A gyomra sokszor görcsölt, nem egyszer kihányta, amit bele diktáltak. Hosszú és még kényelmetlenebb napokat vett igénybe, mire a szervezete lassan hozzászokott a jóval nagyobb tápanyag mennyiséghez. Ezt furcsállta is, hiszen a fogságban is kapott enni, és ott nem lett rosszul. Erre az orvos – valami Dietetikus, amennyire le tudta olvasni az idősebb nő ajkairól – azt mondta, hogy ott direkt olyan élteleket adtak neki, amik jobban megfelelnek a bezárt emberek igényeinek.

Aztán mikor már eléggé jól volt, és magára is szedett pár nagyon is szükséges kilót, az első dolog, ami történt vele, az volt, hogy kapott egy-egy kristályt a két csuklója érdes bőrébe. Ezek nem voltak alkalmasak arra, hogy kinyissák a szintek közti kapukat, mint ahogy Gyöngy milliom színű, ragyogó kristályai, de a legfelső szinten így több helyre engedtek bejárást neki, mint ahány helyre Ark eddig valaha is bejuthatott. És már emiatt is kifejezetten hálás volt. ha meg olyan helyre kellett mennie, a lány bárhová lelkesen elkísérte.

Miután összeszedte magát, Gyöngy korábbi ígéretéhez híven egyik szakorvoshoz vitte a másik után. A lány talált egy szakembert is, aki kiválóan ismerte a jelnyelvet, az igazán fontos vizsgálatokra őt is magukkal vitték. Gyöngy láthatóan semmit sem bízott a véletlenre, azt akarta, hogy Ark mindent megértsen, ami vele történik. Ami nem egy esetben csúfos kudarcba fulladt. A szakember tökéletesen ki tudta fejezni magát kecses kézmozdulatokkal, nem ez volt a probléma, hanem az, hogy Ark nem ismerte azokat a szakszavakat, amiket rázúdítottak az orvosok.

Mikor a füléről és a hallásáról beszéltek, olyan ijesztő volt a magyarázat – annak ellenére is, hogy csak a töredékét sikerült megértenie -, hogy a légzése ijesztő üteműre gyorsult a rettenettől, a pánik pedig össze akarta roppantani a bordáit.

– Hé. Hé, Ark, nézd rám – Gyöngy a combjára tette a kezét, kissé megszorította, majd a másik kezével felmutatott az arcára, hogy magára vonja Ark figyelmét -, nincs semmi baj – mondta neki kifejezetten lassan, szépen artikuláltan formálva a szavakat, hogy Ark biztosan megértse. – Meg tudnak gyógyítani. Lehet, hogy ijesztőnek és bonyolultnak tűnik, de fogsz hallani. Annyit csinálnak, hogy egy kis fémdarabot tesznek a füledbe. Én sem értem, hogy működik, de működik, ez biztos. Viszont nagyon fog fájni. Ennyit mondtak csak.

Ark úgy csüngött Gyöngy minden szaván, mintha a lány egyetlen pillantásával megválthatná. A légzése fokozatosan ismét normális tempójúra lassult, és a pánik is kiúszott a tekintetéből.

– Nem félek a fájdalomtól – mondta, és mikor látta, hogy a teremben mindenki összerezzen körülötte, biztosan tudta, hogy megint kiabált. Ezért igyekezett sokkal halkabban folytatni. – Sok fájdalmat ismerek.

Az orvos és az asszisztense elnézően mosolyogtak rá, azt sugallta az a mosoly, hogy ilyen fajta fájdalomra nem lesz felkészülve. És nem is volt. Nem is maga a fizikai fájdalom volt az igazán rossz része a beavatkozásnak, bár az sem volt a legkevésbé sem kellemes. De Ark sosem gondolta, hogy a hangok, maga az hogy hall, ennyire tud fájni.

Így, hogy nem vette körül a gyárak folyamatos gépzúgása, a kohókban lángoló, fortyogó olvadt fém bugyogása, sőt sokszor kifejezetten nyomasztó csönd borította a legfelső szintet, az élesebb hangok szinte vagdosták a fülét. Éjszaka nem tudott aludni, még azt is hallotta, ahogy hálót sző a sarokban a pók.

A pókokkal való első találkozása kifejezetten szórakoztató volt egyébként. Ark sosem látott még pókot. A gyár szint hőségében nem éltek bogarak, nem voltak fák, növények, amik közt otthonra találhattak volna. Nem voltak holtestek sem, amiken bizonyos fajták élősködhettek volna, hiszen a halottakról gondoskodtak a kohók és kemencék. Semmi sem maradt az emberek után.

Egyik este Gyöngy észrevette, hogy egy – szerinte – megtermett pók igyekszik az ágyuk felé. Mikor Ark a tenyerébe vette, a lány felsikított, és közölte vele, hogy a közelébe ne merjen menni azzal a szörnyeteggel. Arknak szinte vérzett a füle attól az éles sikolytól, de annyira lenyűgözte a pók a szőrös lábaival, kövér potrohával, furcsa mintázatával, hogy szóvá tenni is elfelejtette.

Gyöngy elképedve világosította fel, hogy sokan szoktak félni a pókoktól, mert csúnyák és ijesztőek. Ark nem értette, ezt a rettegést. A pók szerinte sem volt szép, de félelmetesnek sem találta. Mikor másik keze mutatóujjával böködni kezdte, hogy mozgásra bírja, Gyöngy figyelmeztette, hogy meg fogja csípni. Ark nem értette, hogy ez mit jelent, amíg a pók az ujjába nem mélyesztette csúnya csáprágóit. Ez meglepte Arkot, a csípés bár fájt és égetett, ő mégis lenyűgözve figyelte az ujjáról csüngő pókot. Aztán úgy döntött, hogy nem gyötri tovább Gyöngyöt, és kirakta az ízeltlábút az ablakon át a szobából.

A lány ezután a fejét csóválva kedvesen vette a saját két puha kezébe Ark kezét. A csípés eddigre már vöröslött és kezdett feldagadni. Ark pedig azt hitte, megőrül, úgy viszketett. De Gyöngy nem hagyta, hogy megvakarja, hanem rákent valami átlátszó zselét, ami azonnal enyhítette a kínjait, és rögtön le is lohasztotta a duzzanatot. Ark pedig azt a következtetést vonta le a pókkal való első találkozásából, hogy már csak a lány kiemelt figyelme miatt is megérte magára haragítani azt a dögöt. Nem mintha Gyöngy nem figyelt volna rá egyébként is. Szinte egyetlen percet sem töltöttek külön, csak amikor tényleg muszáj volt.

Néha viszont, mikor Gyöngy dolgozott, kénytelenek voltak elválni a nap egy bizonyos részére. Egyébként a legfelsőbb szinti munka koncepció nem kevés fejtörést okozott Arknak. Amennyire rövid itt tartózkodása alatt fel tudta mérni, az emberek leginkább azt csináltak, amit akartak, és még pénzt is kaptak érte. Nem csak élelmet és még egy napot, amit szintén végig dolgozhattak, mint ők a gyár szinten. Gyöngy is azért volt újságíró, mert szimplán az akart lenni.

– Te is az lehetsz, ami csak lenni szeretnél, Ark – mondta neki a lány egyik alkalommal, amikor erről beszéltek. – Nem kell most azonnal kitalálnod. Dönthetsz úgy is, hogy egyelőre tanulsz, és majd később döntöd el, mit akarsz csinálni.

– De… – Ark némiképp zavarban nézett rá. – Amíg nem dolgozom, nem kapok pénzt, igaz?

– Igaz – bólintott Gyöngy.

– És az, hogy halljak, sokba került. Nem tudom megadni, ha nincs saját pénzem.

Ark még csak tanulta, hogy a pénz, és fizetés, vagy bármilyen szolgáltatás igénybevétele hogyan működik. A gyár szinten nem használtak pénzt. Ark mikor még iskolába járt, tanult erről a furcsa dologról, ami a világ felsőbb rétegeit mozgatta. De a gyárban nem volt pénzre szükség. Az ételt a napi kvóta alapján kapták, ahogy a vizet is személyenként mérték.

Éppen ezért, lent ez a két fizető eszköz létezett csak. Víz és étel, meg azok a dolgok, amiket el tudtak lopni a gyárból és kohókból. Ezt cserélték szívességekre, segítségre, bármire. A kocsmáros volt az egyetlen, akinek volt pénze, ő tette pénzzé a cserére szánt javaikat, ő szerzett nekik eggyel fentebbről gyógyszereket, és egyéb luxusnak minősülő portékákat.

Ark érezte, hogy Gyöngy figyeli, de nem mert ránézni. Nem akarta magát koloncnak érezni a lány nyakán, de nem tudott parancsolni ennek a makacs érzésnek. Soha eddig nem volt másokra szorulva. De itt… teljesen elveszettnek érezte magát.

– Nem kell semmit megadnod, Ark – fogta meg a kezét Gyöngy. – Megmentetted az életemet. Én tartozom neked.

– Te is megmentetted az enyémet – rázta meg a fejét -, eljöttél értem.

– Ez nem egy olyan dolog, aminek a törlesztése véget ér egy szívességgel – mosolygott Gyöngy.

Ezzel ő lezártnak tekintette a beszélgetést, és figyelme visszafordult a combján pihenő tablet felé, amin dolgozott.

– Mit csinálsz? – Bökött állával a fényes kijelző felé Ark.

– Befejezem a legújabb cikkemet rólad és a gyár szintről – mondta egyszerűen, de nem nézett fel. – A korábbiakat imádták az emberek. Mindenki tudni akar rólad.

– Tényleg? Miért? Nincs bennem semmi különleges…

Erre viszont Gyöngy félretette a tabletet, és minden figyelmével Ark felé fordult.

– Már hogy ne lenne? Feladtál mindent, hogy engem hazahozz. Meghaltál volna, csak hogy átadhass valakiknek, akik segíteni tudnak… És te tényleg azt hiszed, hogy nincs benned semmi különleges?

Ark nem válaszolt. Csak félrenézett. Erre ugyan mit lehet mondani? Meghalni Gyöngyért nem tűnt túl nagy árnak. Élni érte sokkal nagyobb kihívás volt egy olyan világban, ahol sokszor azt sem tudta, milyen irányba néz.

– Egyébként az egyik tv csatorna szeretne személyesen is beszélni veled. Már ha te is szeretnéd.

Vajon szeretné? Az igazat megvallva, Arknak teljesen mindegy volt. Fogalma sem volt, mit mondhatna, amit Gyöngy még nem mondott el helyette.

– Te szeretnéd? – Kérdezte inkább halkan. És figyelte, ahogy a lány őt vizsgálja.

– Persze, hogy szeretném – Gyöngy felemelte a kezét, hogy elejét vegye Ark elszánt és heves kijelentésének, hogy akkor beleegyezik. – Szerintem a legcsodálatosabb ember vagy a világon. Persze, hogy azt akarom, hogy mindenki tudjon rólad. Ahogy azt is, hogy az emberek lássák végre, hogy milyen borzasztó körülmények közt éltek lent a gyárban és a bányákban. De ez nem rólam szól. Ha kiállsz a nyilvánosság elé, mindent kiterítenek rólad. Mindenről tudni akarnak majd. Ezért nem dönthetem el én helyetted.

– Szerinted van értelme?

– Úgy érted, hogy ez segít-e az embereken a legalsó szinteken? – Figyelte, ahogy Ark bólint, majd visszafordította a kérdést. – Nem tudom. Szerinted?

– Én sem tudom. De úgy gondolom, hogy a lentiek nem ismernek mást. Nem tudják, hogy máshogy is lehet élni. Szerintem nem tudnának mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Én sem tudok…

Gyöngy előre hajolt, hogy magához ölelhesse. Ark szinte elolvadt a lány karjai között. Sokszor csak ennek az ölelésnek volt értelme ebben az elvarázsolt világban. Annyira elmerült ebben az ölelésben, hogy először észre sem vette, hogy Gyöngy a fülébe suttog.

– … szerintem minden csoda csak három napig tart. Ha most ennyiben hagyom, nem is, ha most ennyiben hagyjuk, az emberek elmennek majd emelett a probléma mellett, mint annyi más mellett is. Most borzonganak a történeteden, de ha nem emlékeztetjük őket, hogy vannak, akik ebben a percben is így élnek, elfelejtik. És elrakják a többi kellemetlen és elutasított valóság közé. Én viszont ezt nem akarom. Nem maradhat annyiban… Tenni akarok ez ellen.

– De mit tudnál te tenni? – Lehelte Gyöngy nyakára.

– Nem tudom pontosan. De nincs annyink, hogy mindenkinek egyformán jusson? Vagy ha nem is egyformán, de nem tudnánk tisztességes, élhető körülményeket biztosítani mindenkinek?

Ha Ark ismert volna olyan bonyolult kifejezéseket, mint naivitás és idealizmus, biztos ezekkel illette volna Gyöngyöt. De így csak lenyűgözve csodálta. Sosem gondolta volna, hogy ebben a törékeny testben ilyen sok érzés, elszántság fér el. Nem hitte volna, hogy valakiben loboghat ilyen tűz. Hogy van valaki, aki a szívén viseli az olyanok sorsát, mint ő.

– Szerinted lehetséges? – Kérdezte puhatolózva.

– Ha elegen mellénk állnak, akkor igen – Ark érezte, ahogy átsöpör rajta Gyöngy elszántsága.

– Akkor igen.

– Mit igen? – Csókolta meg óvatosan a homlokát Gyöngy.

– Beszélek az embereknek. Segítek, hogy tanulhassanak rólunk.

Gyöngynek nem kellett megszólalnia, hogy Ark érezze mennyire hálás. Fogalma sem volt, hogy mire készül a lány, de abban egészen biztos volt, hogy nemcsak szavakkal akar tenni érte. De addig is, amíg kiderül, hogy mit tervez, segíti bármivel, amivel csak tudja. És ha úgy alakul, a világ végére, a legmélyebb poklokra is követi majd.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s