Tündértánc – Hogyan?

Forrás: unplash.com (@anniespratt)

Előjáróban…

Ez a mostani iromány nem egy önálló novella – bár mindent megtettem, hogy önmagában is értelmezhető legyen. A most készülő, 1948 és 1956 között játszódó regényem szereplőinek életéből mutat meg egy kis szeletet. Azt még nem döntöttem el, hogy a regény végleges verziójában benne lesz-e, de akárhogy is, szerintem a künyv érdekes kiegészítése/jó kedvcsináló lehet. 🙂

Mikor Yuri apja bekopogtatott hozzájuk, és Bence ajtót nyitott neki, egyikük sem hitt a szemének. Karcsi jól ismerte a hatalmas termetű férfit, ezer hasonló közül is azonnal felismerte volna, már csak azért is, mert annyira elmondhatatlanul hasonlított rá Yuri.

A két fiú döbbenete természetesen a legkevésbé sem volt összehasonlítható. Karcsi a helyzet lehetetleségén volt elhűlve, a bátyja viszont azon, hogy mit keres egy ilyen magas rangú szoviet tiszt éppen az ő küszöbükön. Bence sosem találkozott még Ilyával, Yurival is csak egyszer-kétszer futólag, Karcsi ezért nem is gondolta, hogy a bátyja különösebben jól emlékszik rá, vagy hogy egyáltalán eszébe jut az az elképesztő hasonlóság.

Pár kínos pillanatig az óriás és Bence csak méregették egymást, majd az ajtóban álló férfi szólalt meg először. Közben Karcsinak átvillant az agyán, hogy mióta ő sem keveset nőtt, Ilya már nem tűnt annyira hatalmasnak, mint évekkel ezelőtt, mikor először találkoztak.

– Ilya Zhvadov vagyok. Karcsit keresem – a férfi magyarja sokat javult az eltelt években, igaz közel sem beszélt olyan jól, mint Yuri, és még mindig szinte tűrhetetlen akcentusa volt.

– Mit akar tőle? – Váltott oroszra Bence. Karcsi egészen biztos volt benne, hogy azért teszi, mert Bence is tisztában volt vele, hogy mennyire rosszul megy öccsének az orosz. Így azt is tudta, hogy Karcsi nem igazán fogja megérteni őket.Talán attól akarta megkímélni, hogy megijedjen, ha meghallja a vádakat, amikkel letartóztatni akarják. De nagy dolognak kellett lennie, ha egy ilyen tiszt jön érte. Bence hátra pillantott Karcsira. “Látod, én mindig mondtam, hogy a szovietek csak bajt hoznak rád”üzente az a pillantás.

– Beszélnem kell vele – Ilya rendületlenül magyarul beszélt, és Bence tekintetét követve észrevette a nappali ajtó takarásában megbújni próbáló Karcsit. Akkor már egyenesen az ő szemébe nézett. – Yuriról van szó.

Yuriról? A fiú döbbenten bújt elő az ajtó mögül. Mi lehet vele, ami arra sarkalta Ilyát, hogy személyesen jöjjön ide? Karcsit újult erővel kezdte maracangolni a fájdalom. Mennyi idő is telt el azóta, hogy eltiltották őket egymástól? Két vagy három hónap? Élesen emlékezett rá, ahogy Ilya kihajította a lakásukból, miközben a maga mély morgású hangjával közölte vele, soha többet nem akarja a fia közelében látni.

Emellett az anyja és Bence is tiltani próbálták az orosz fiútól – akinek sosem hagytak módot, hogy megismerhessék -, mert szerintük ez a barátság csak bajt hozhatott a tizenöt éves kamasz fejére. Barátság. Fogalmuk sem volt. Mármint… Ilya minden bizonnyal tudta (nehéz lett volna nem összerakni a képet, azután, amit látott), különben nem zavarta volna el olyan kegyetlenül Karcsit. Bence is sejthetett valamit, azok alapján, amiket Karcsi óvatlanul a legnagyobb fájdalmában elmesélt neki. Csak az anyjuk volt teljes sötétségben, meg az az anyjuk új férje, és az új férjjel érkezett második báty.

– Karcsi nincs itt – hazudta szemrebbenés nélkül Bence, holott mindhárman tisztában voltak vele, hogy Ilya látja a fiút.

– Mi van Yurival? – Lépett a bátyja mellé akkor, és nem törődött Bence megbotránkozott nézésével.

Karcsi magán érezte Ilya vizslató pillantását. Korán reggel volt még, mindkét fiú azelőtt nem sokkal mászott ki az ágyból, hogy a megtermett orosz tiszt bekopogott. Mindketten pizsamában voltak még, mindketten egyformán kócosak, és alvástól gyűröttek voltak.

– Fiúk, ki az? – Szólt ki az anyjuk a konyhából, azok ketten pedig megrettenten néztek össze, de végül Bence válaszolt neki.

– Senki, anya, maradj a konyhában.

– Yuri nincs jól. Kérlek – nézett most Ilya könyörgően előbb Karcsira, majd Bencére -, nem lennék itt, ha nem lenne fontos. Hadd vigyelek el hozzá.

– Rendben – húzta ki magát Karcsi -, összekészülök.

– Elment az eszed? – Próbálta megállítani Bence.

– Fiam – állította meg most Ilya azzal, hogy az idősebb fiú vállára tette a kezét. Így Karcsi így ki tudott siklani Bence fogásából, és vissza tudott menni a szobájukba. Ilya szándékosan oroszul beszélt most az idősebb fiúval, hogy nagyobb hatást érjen el. – Azt hiszed, hogy nem vihetem el innen erővel? Mindenkinek jobb, ha önszántából jön.

Bence idegesen fújta ki a levegőt. És abban a pillanatban kinyílt a konyha ajtaja, és Mariann lépett ki rajta. Ezt követően pedig éles csattanás hallatszott, ahogy kiesett a kávéspohár a kezéből, és összetört a járólapon. A két fiú anyja nem tudott annyira jól oroszul, de az idősebb fiának szegezett fenyegetést azért nagyjából értette.

– Mit akar a fiamtól? – Lépett egy bizonytalan lépéssel közelebb Mariann.

– Asszonyom – próbált illendően köpszönni Ilya, de mind a hárman tudták, hogy már a puszta jelenléte is nyugtalanító. Próbálta azzal megnyugtatni a fiút és az anyját is, hogy visszaváltott magyarra. – Nem kell aggódnia. Nincs szó semmi komolyról, ha minden jól megy, már este hazahozom.

Mariann feszes tagokkal állt a tiszt előtt. Olyan merev tartással bólintott neki, hogy Bence azt hitte, elpattannak az inak a nyakában.

– Akkor ne álljon az ajtóban, amíg várakozik. Jönnön be. Bence, csukd be az ajtót. Ne szolgáltassunk látnivalót senkinek – majd ismét a tiszthez intézte a szavait, miután bevezette a nappaliba. – Kér kávét?

Ilya illedelmesen megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm.

– Üljetek le – intett az anyjának Bence -, én majd feltakarítok, meg hozok neked egy új kávét.

Abban a pillanatban Bence kifejezetten hálás volt, hogy a nevelő apját bentfogták éjszakára, a fogadott bátyja pedig hajnalra ment a nyomdába, ahol dolgozott. Minél kevesebben tanúi ennek, annál jobb, bár afelől nem voltak kétségei, hogy ha mástól nem, de a szomszédoktól minden bizonnyal értesülnek majd a furcsa látogatóról.

Szerencsére tíz percet sem kellett várni, és Karcsi már elő is került a szobájukból, akkor már rendesen felöltözve és jól fésülten. Egyenesen Ilya előtt állt meg, és kerülte mind Bence, mind az anyjuk tekintetét.

– Tőlem mehetünk – mondta a megtermett férfinek, aki méretei ellenére is könnyed mozdulattal emelkedett fel a fotelből, amiben addig ült.

– Rendben, menjünk.

Mielőtt azonban Karcsi még a bejárathoz vezethette Ilyát, Mariann lépett elé, és a fia nyakába borult. Karcsi tizenöt évesen, bár még mindig nem volt olyan magas, mint Bence, de pár centivel már így is túlnőtte az anyját.

– Vigyázz magadra – súgta a fülébe Mariann.

Karcsi erre csak engedelmesen bólintott. Nem mondta, hogy nincs félnivalója, ha Ilya ártani akarna neki, hát azt sem tudná, mi kapta el és hogyan.Valószínüleg a megtermett orosz nem hallotta azt a két elsutogott szót, különben igyekezett volna megnyugtatni a nőt és a másik fiút, hogy Karcsinak nem fog bántódása esni.

Miután kiléptek az ajtón, és lementek a földszintre – a lift továbbra sem működött -, Ilya egy fekete autóhoz vezette a fiút. Karcsi nem is értette, miért lepődött meg ezen, hiszen csak nem képztelte, hogy egy ilyen magasrangú tiszt gyalogszerrel járul majd elé? Az autóhoz érve Ilya kinyitotta a fiúnak az utasoldalt, és utasította, hogy szálljon be. Karcsit már az megnyugtatta, hogy nem a rács-hálóval leválasztott hátsórészbe kell beülnie.

Egyébként is, miért kéne éppen oda? Ő nem fogoly. Önszántából jött Ilyával, azért hogy annyi hét után végre hírt kapjon Yuriról. Ugye? Ez nem valami trükk, amivel az orosz ilyen orvul állna rajta bosszút akármiért. Ilya megérezhette a nyugtalanságát, mert megszólalt mellette.

– Köszönöm, hogy eljöttél.

– Azt mondta, Yuriról van szó. Jönnöm kellett. – Felelte egy vállrándítás kiséretében Karcsi, miközben a fekete autó végigsuhant a Dob utcán. Aztán egy fokkal tisztelettudóbban próbált faggatózni. – Mi van vele?

Ilya nem nézett rá, meredten az utat és a Dob utcát keresztező többi kis utcát figyelte.

– Megfázott – felelte fogcsikorgatva.

– Megfázott? – Ismételte Karcsi hitetlenkedve. – Tényleg? És ezért gondolta meg magát hónapok után? Csak furcsa, hogy most váratlanul úgy döntött, hogy látnom kell…

Ilya vett egy irdatlan lélegzetet. De akkorát, hogy Karcsi egy pillanatra azt hitte, neki nem marad levegő a sötétített üvegű autóban.

– Nem sokkal azután, hogy utoljára találkoztatok – mondta Ilya, mintha a fogát húznák, Karcsi pedig nem szólt közbe gúnyosan, hogy mennyire kedves tőle, hogy nem azt mondta, hogy miután kihajította (nem sok híján a csukott ablakon) -, hadgyakorlatra mentek a szakaszával. Már előtte megfázott, és nem volt jól… Nem tudom pontosan, hogy mi történt a hadgyakorlaton. De őt és pár másik újoncot nagyon csúnyán megvertek…

Elcsuklott a hangja. Karcsi pedig úgy érezte, hogy összeugrott gyomra hirtelen lemaradt, és nem haladt tovább a teste többi részével.

– És azt gondolja, hogy miattunk…? – Nem tudta befejezni a kérdést.

– Nem gondolok semmi ilyesmit – rázta a fejét Ilya -, bevallom, kétségbeestem, mikor megláttam… de hát tudod… És kissé elragadtattam magam.

Karcsi felhorkant. Az nem kifejezés. Az, hogy “elragadtatta magát”, meg sem közelíti Ilya indulatainak leírását. A férfi valósággal tajtékzott. Karcsit sehonnan sem vágták még ki úgy, hogy a lába sem értre a földet. Mégis több esze volt annál, minthogy megjegyzést tegyen.

– Az idősebb katonák sokszor kegyetlenek a frissebbekkel. És mivel a tisztek is jó eséllyel átestek ezeken, ezért nem törik magukat, hogy megakadályozzák. Vagy, hogy igazságot szolgáltassanak. Yuri, ha teljesen jól lett volna, minden gond nélkül meg tudta volna védeni magát. Az istenit!

Ilya akkorát ütött a kormányra, hogy az belereccsent, és az indulataitól megrettenve Karcsi majdnem ugrott egyet az ülésben. Yuri komolyan rossz bőrben lehet, ha a mindig sztoikus Ilya hagyta, hogy ennyire elragadják az indulatai.

– Mi történt még? – Kérdezte óvatosan Karcsi.

– Semmi – morogta Ilya. – Egyszerűen csak nem javul. A sérülései annyira nem vészesek, de a megfázása és a láza egyre rosszabbb. Az orvos szerint lassan lemegy a tüdejére. Akármit adott is eddig neki, semmitől sem lett jobban. Vitethettem volna kórházba is, de… azóta nem önmaga, hogy megtiltottam, hogy találkozzatok. Ezért gonoltam…

Hirtelen elhallgatott. Nem akarta kimondani, hogy mennyire ostobának tartja magát, hogy a kórház helyett inkább úgy döntött, hogy Karcsit viszi el Yurihoz.

– Ha holnap délutánig nem látok semmi javulást, nem lesz más választásom.

– Szóval nem akar kórházba menni? – Tudakolta óvatosan Karcsi.

– Dehogy akar – rázta meg a fejét Ilya -, az anyja miatt retteg a kórházaktól.

Karcsi erre nem mondott semmit. Tudta, hogy Yuri anyját egy zárt intézetben gondozzák, hogy a megfelelő tudással rendelkező áplók vigyáznak rá. A nő jobb napjain Ilyát még felismerte, de a fiát már évek óta nem.

– Mindenesetre – mondta váratlanul önmagához képest szokatlanul halkan Ilya -, bízom benne, hogy ha téged meglát, összeszedi majd magát.

– Igen, én is – suttogta Karcsi. Pár percig hallgattak, majd a fiú feltette azt a kérdést, ami nem hagyta nyugodni. – Kiderült, hogy kik voltak?

– Dehogy – rázta meg a fejét Ilya. – Sosem szokott. Ha elég ügyes vagy, és a többiek eléggé félnek, hogy fedezzenek neked, mindegy, kinek a fiát vered meg, soha nem vesznek elő érte.

A férfi ujjai szorosra feszültek a kormányon, olyannyira, hogy még az ujjai is kifehéredtek. Karcsi tökéletesen értette, amit nem mondott ki. Ha a keze ügyébe kerülnének, ő maga puszta kézzel tépné darabokra az összeset, aki kezet mert emelni a fiára. Eztuán nem szóltak egymáshoz. Szerencsére autóval egyáltalán nem voltak messze.

Ilya akármit mondott is, az nem tudta felkészíteni arra, amilyen rossz állapotban Yurit találta. Sápadt volt, majdnem átlátszó, ami egyáltalán nem volt kis teljesítmény eleve szinte ijesztően fehér bőrével. Azt a sápadtságot a nyakán és arcán fakuló zúzódások nyomai törték meg. Karcsi sejtette, hogy a teste többi része is ilyen haragos lila, vagy rémisztő sárga, de azokat a részeket jótékonyan fedte a pizsama és takaró.

Mikor Ilyan bebocsátotta Yuri szobájába, a másik fiú éppen aludt. Az apja szerint amióta hazakerült többet aludt, mint amennyit ébren volt. Az utóbbi napokban – amióta az állapota fokozatosan rosszabbodott -, pedig még annál is többet.

Amennyire Karcsi meg tudta állapítani, Yuri még fogyott is, ami aztán tényleg nem volt meglepő jelenség egy ilyen hetek óta tartó betegségnél. A fiú tüdeje ijesztően sípolt, és minden levegővétele hangosan szörcsögött. Karcsi óvatos mozdulatokkal óvakodott oda az ágy mellé, szótlanul vette szemügyre Yurit. Aztán az egyik széket odahúzta az ágy mellé, majd leroskadt rá.

– Magatokra hagylak benneteket – suttogta Ilya, mintha a túl hangos beszédre Yuri felébredhetne -, egy kicsit később hozok valamit enni nektek. Remélem, mikor látja, hogy itt vagy, hajlandó lesz végre enni valamit.

Azzal ki is lépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Karcsi pedig ott maradt kettesben a nyugtalanul, de mégis mélyen alvó Yurival. Nem nagyon tudta, hogy mit is kezdhetne magával, vagy a kezeivel. Először kinyúlt, és megtapogatta a másik fiú homlokát. Hát Ilya valóban nem túlzott, szinte lángolt a láztól. Yuri a másik hideg ujjai és tenyere érintésétől megrezzent ugyan, de nem ébredt fel.

Karcsi visszahúzta a kezét, majd körülnézett a szobában. Semmi sem változott itt azóta, hogy utoljára itt járt. Azóta, hogy Ilya rájuk nyitott, és összegabalyodva találta őket. Akkor először, és eddig utoljára váltott olyan édes csókokat Yurival, mert Ilya nyakon ragadta, lerántotta az ágyról – napokig kék-zöld foltos volt a combja, akkorát esett -, és a fia tiltakozására ügyet sem vetve kivonszolta a szobából. A folyosón hozzávágta a kabátját, és a cipőjét, majd kilökte az ajtón a lépcsőházba. Annyi útravalót kapott csak, hogy ha jót akar, nem megy többet Yuri közelébe.

És onnantól kezdve nem találkoztak többet. Karcsi hiába ment el a szokott időkben a titkos helyeikre, Yuri egyszer sem volt. Telefonálni nem mert, tartott tőle, mi lesz akkor, ha valaki más veszi fel a telefont. Sosem kételkedett Yuriban, biztos volt benne, hogy eljött volna, ha tud. Össze kellett volna futniuk valamelyik helyen. De mivel nem történt ilyen, kétsége sem volt afelől, hogy Ilya egyetlen szabad pillanatot sem hagyott neki.

Karcsi a nadrágjába törölte a rossz emlékek miatti izzadtságtól nyirkos tenyerét. Ahogy félre fordult a lázas-sápadt Yuri látványa elől, pillantása az éjjeli szekrényen állapodott meg. Két könyv pihent a fa bútoron hanyagul egymásra dobva. A kétévi vakáció Verne Gyulától magyarul és franciául. A magyart még ő adta kölcsön Yurinak, talán egy héttel azelőtt, hogy utoljára találkoztak. Érdekes, teljesen meg is feledkezett róla. Az, hogy talán sosem láthatja többet a másik fiút, jóval nagyobb probléma volt, mint az, hogy valaha is visszakapja-e a könyvet.

Kezébe vette mindkét kötetet. Amennyire meg tudta állapítani, mindkettőben ugyanott, a második rész hatodik fejezetnél volt a jelző. Persze, Yuri egész kicsi korától tanult franciául, Moszkvában francia nevelőnője volt. Éppen ezért jóval nagyobb szókinccsel rendelkezett ezen a nyelven, mint magyarul. Karcsit nem lepte volna meg, ha Yuri nem értette volna a különböző egzotikus állatok és növények, valamint hajózási eszközök neveit magyarul. Biztos a francia verzióból puskázott.

Karcsi visszatette a francia nyelvű könyvet az éjjeliszekrényre, a magyarból viszont hangosan olvasni kezdett. Talán Yuri álmában is hallja majd, és egyébként is, Karcsira is ráfér az, hogy elterelje valamivel a figyelmét.

Felolvasta azt a részt, hogy hajótörött fiúk értesülnek az őket fenyegető veszélyről, arról hogy lázadó matrózok vetődtek az ő lakatlan szigetükre, akik lemészárolták a hajójuk teljes legyénységét. Aztán folytatta azzal a résszel, hogy a főszereplő Briant útnak indul, hogy felkeresse azt a négy fiút, akik külön akartak válni a többiektől, mert a rivalizálást többre tartották, mint az egység nyújtotta biztonságot. Aztán következett az, hogy Briant a saját testi épségét sem óvva megmentette örök ellenfelét egy jaguártól, és ez az önfeláldozó gesztus végül csak elég volt ahhoz, hogy a két rivális végre meg tudjon békélni egymással.

“Ők végül is megtalálták egymást, és együtt is maradtak” gondolta Karcsi. A könyvben persze semmi említés nem volt még csak hasonló érzelmekre sem, mint amit ő érzett Yuri iránt. De mindig az volt a véleménye, hogy Briant és Doniphan gyűlölködését csak az indokolhatja, hogy mindketten éreztek valamit a másik iránt, amit nem mertek nemhogy kimondani, de a legártalmatlanabb módon kimutatni sem. De a megbékülésüktől kezdve senki más közt nem volt olyan szoros barátság, mint kettejük között.

– Szerinted is ők egy pár, igaz? – Hallotta meg Karcsi maga mellől Yuri gyenge hangját. – Erre gondolsz, ezért hagytad abba a felolvasást…

– Yuri? – Karcsi gyorsan pislogott, ahogy érezte, hogy nedvesség tölti meg a szemét. – Mióta vagy ébren? És nem is szóltál?

– Már egy ideje… jó volt hallgatni téged. Azt hittem, ha megszólalok, felébredek, és megint együl leszek. Még egy kicsit akartam álmodni.

– Nem álmodsz – rázta meg a fejét Karcsi -, tényleg itt vagyok.

– Tudom – nyúlt ki a takaró alól Yuri, és a másik fiú azonnal megfogta a kezét. – Hogy kerülsz te ide?

– Az apád – Karcsi nem bírta tovább, meg kellett törölnie a szemét -, eljött értem. Azt mondta eddig semmi más nem segített.

– Igaza volt. Örülök, hogy itt vagy. Gyere ide – húzta maga felé Karcsit, aki engedelmesen, késlekedés nélkül bemászott mellé az ágyba. Persze szigorúan csak a takaró tetejére. Yuri oldalába simult, és sosem érzett még akkora megkönnyebbülést, mint úgy, összebújva vele. – Hiányoztál, tudod? Sajnálom, hogy egyszer sem voltam ott… De elintézte, hogy ne kapjak kimenőt a laktanyából.

Nyögve az oldalára fordult, átfogta Karcsi derekát, hogy még szorosabban tudja magához húzni. A fiú pedig hagyta magát. Ő is belekapaszkodott Yuri hátába, és a nyakába fúrta az arcát.

– De most itt vagyunk – súgta a másik láztól felhevült bőrére.

– Igen, itt. Amíg megint nem gondolja magát…

Elakadt a szava, ahogy Karcsi megcsókolta a nyakát, majd egyre feljebb kezdett haladni az állkapcsa, majd az ajkai felé. Mindennél jobban vágyott arra, hogy megcsókolhassa Yurit. Olyan régóta vágyott rá, és egy ideje már kezdett lemondani róla, hogy valaha még egyszer módja nyílik rá. Ahogy majdnem elérte Yuri ajkait, a másik elhúzódott tőle.

– Nem hiszem, hogy okos ötlet – mondta neki -, mi van, ha te is elkapod?

– Akkor majd együtt szenvedünk a náthától és takonytól – jelentette ki Karcsi elszántan.

Kissé felemelkedett, a hátára fordította Yurit, majd egyik karjával megtámaszotta magát a másik fiú fölött, másik kezével kisöpört egy lázas izzadságtól ragacsos tincset Yuri homlokából. Belenézett azokba a hihetetlenül világos szürke szemekbe, és elmosolyodott azon, ahogy meglátta a Yuri arcán a várakozást. Kihívás volt, tudni akarta, tartja-e a szavát.

Hát Karcsi nem késlekedett. Megcsókolta a Yurit. Az a kellemes borzongás, ami mindkettejükön keresztül futott akkor! Ezek szerint nem Karcsi volt az egyetlen, aki kezdte elveszíteni a reményt, hogy nyílik-e ilyenre még módjuk. A csók eleinte ártatlan volt, és tapogatózó, mintha csak újból meg akarnák ismerni egymást. Aztán egyre sürgetőbbé, követelőzőbbé váltak azok a csókok. Yuri megkapaszkodott Karcsi nyakában, és olyan szorosan húzta magához, mintha össze akarna olvadni vele. Fogalma sem volt, hogy bírta a tüdeje, de akkor nem fájt, nem hasogatott annyira, levegőt is majdnem normálisan kapott.

És természetesen Ilya ismét azt a pillanatot választotta a belépésre, amikor kezdtek igazán hevessé válni a csókok és az érintések. A két fiú annyira el volt varázsolva, hogy észre sem vették, hogy kinyílt az ajtó. Talán azt sem hallották volna meg, ha lőni kezdenek a fejük felett.

Ahogy Ilya megköszörülte a torkát, a két fiú úgy rebbent szét, akár a megrémített kisnyulak. Karcsi éppen olyan hatalmas szemekkel meredt rá. Egészen biztos volt benne, hogy ennek a délutánnak éppen úgy lesz vége, mint annak a legutóbbinak hónapokkal ezelőtt. Szinte várta, hogy Ilya megragadja, és megint kihajítsa a lakásból. De legnagyobb döbbenetére semmi ilyesmi nem történt.

– Hoztam nektek… – elakadt a szava, ezért inkább odalépett az éjjeli szekrényhez, arrébb lökte a könyveket, hogy le tudja tenni a szendvicsekkel megpakolt tálcát.

Aztán sóhajtott egy fájdalmasat, és lerogyott az ágy szélére. Eddigre Yuri amennyire tudott, felült, hátát az ágytámlának támasztotta. Karcsi mellé húzódott, maga alá húzta a lábait, és úgy meredt Ilyára, mint egy kiskutya, aki azt várja, hogy belerúgjanak. Yuri megragadta Karcsi kezét – de most először nem a takaró alatt -, összefűzte az ujjaikat, és hagyta, hogy az apja pillantása összekapaszkodó kezükre forduljon. Ilya még egy hatalmasat sóhajtott, mielőtt ismét megszólalt volna. Kezét Yuri kinyújtott lábára ejtette, ő is próbált bátorságot gyűjteni.

– Sajnálom, fiúk – szólalt meg végül. – Legutóbb nagyon rosszul reagáltam. És mindenkinek ártottam vele – Yuri szeme még úgy is hatalmasra nyílt a csodálkozástól, hogy egyáltalán nem volt ritka az apja részéről, hogy beismerte, ha valamit rosszul csinált. Hiába bírálták Ilyát a barátai, az ő véleménye szerint akkor is nagyobb arcvesztés volt a gyerek előtt a tévedéshez makacsul ragaszkodni, mint elismerni azt.

– De… őszinte leszek… mikor először láttam… megijedtem. Féltem, hogy mi történhet veled – nem nézett egyikükre sem, mégis mind tudták, Yurihoz intézi a mondandóját. Ő volt a fia, természetes, hogy Karcsi ellen fordult. – Itt börtön jár érte… Oroszországban pedig meg is ölhetnek, ha kiderül… Én pedig… Azt hittem, ki lehet gyógyulni belőle. Nem mertem kérdezősködni, nehogy gyanuba keverjelek. Ezért megpróbáltam a magam módján gyógyítani… – Eltakarta az arcát, megrázkódott a válla.

– Apa… – Yurinak fogalma sem volt, mit mondjon döbbenetében.

– Látom, hogy nincs értelme tiltani titket – kelt fel az ágyról Ilya, a hátát fordította a fiúk felé. – Csak annyit kérek, hogy legyetek óvatosak. Bármit is csináltok, csináljátok ebben a házban. Ezek közül a falak közül egy titok sem jut ki.

Azzal megindult az ajtó felé. Karcsi és Yuri a döbbenettől némán néztek utána. Ilya pedig egy pillanatra megtorpant a küszöbön.

– Karcsi, ha haza akarsz telefonálni, hogy maradsz éjszakára, tudod, hol találod a telefont.

A fiú nyelt egyet, Yuri megszorította az ujjait, hogy bátorítsa. Karcsi bár végül megtalálta a hangját, csak annyit tudott kipréselni magából:

– Köszönöm.

Ilya nem fordult meg, csak intett nekik, és magukra hagyta őket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s