Időutazásból ötös: A.L. Lester

Forrás: unsplash.com (@ewitsoe)

Mindig is szerettem az időutazós könyveket. Ha pedig az időutazás nem is a megszokott módon, hanem valami egész kreatív módon van megírva, az csak még jobb. Nem véletlenül foglal el becses helyet a kedveinceim közt C.B. Lewis Out of Time trilógiája is. Erről kirtikákat itt (egy magyar vonatkozásokról szóló bejegyzés része) és itt (angol nyelvű) olvashattok. Hasonló okok miatt választottam A.L. Lester mini-trilógiáját a Lost in Time-ot (Elveszve az időben).

Nem vagyok benne biztos, hogy ez a kifejezés, “mini-trilógia” valid műfaj lenne, de én most így fogom nevezni. Méghozzá azért, mert bár a Lost in Time 3 kötetből áll (inkább kettő és egy novella), a két hosszabb könyv sem sokkal több 150 oldalnál.

Borítók forrása: Goodreads

A trilógia pedig a következő három részből áll: The gate (A kapu), Lost in Time (Elveszve az időben) és Shadows on the Border (A peremvidék árnyai – ez az utolsó eléggé szabad fordítás, de az “Árnyak a határon/peremen” kifejezetten hülyén hangzik. 😅) Ezt a sorrendet a Goodreadsen találtam, de valahol máshol más elrendezést is olvastam. Ami szerint az első rész a Lost in Time, a The Gate egy kis átvezetés eközött és a Shadows on the Border között. Személy szerint én magam is erre az elrendezésre hajlok, mert ha ebben a sorrendben olvassuk, sokkal jobban összeáll a történet.

Akkor viszont kezdjük is azzal, hogy ebben az univerzumban hogyan is működik az időutazás. Mindenek előtt alapfogalmak tisztázására lesz szükség. Annál is inkább, mivel sok kritika éri a könyveket azért, mert nincsen pontosan és szájbagyónósan megmagyarázva, hogy mi hogyan működik. Nekem ezzel személy szerint azért nem volt problémám, mert szerintem tökéletesen érzékelhető, hogy maguk a főszereplők sincsenek tökéletesen tisztában azzal, amit csinálnak.

Ebben az univerzumban az időutazás valami mágia-szerű jelenség, nem pedig tudomány. A két főszereplőt, Lew-t és a húgát, Mirát egy mágusszerű férfi fogadta örökbe. Ő tanította meg őket egy részére annak, amire ő maga képes. De sajnos előbb elhalálozott, minthogy a tanítást befejezhette volna (és éppen időutazásra nem tanította fogadott gyerekeit).

És akkor az alapfalmak. Az én véleményem szerint már a sajátságos terminológáiért megérdemnek ezek a könyvek egy jeggyel jobbat, amint amit eredileg adnál rájuk. 😀

Work (Munka): a könyv így nevezi általánosan a varázslást. Fontos megjegyezni, hogy ennek a szónak “mágia” értelme van, ugyanis konkrét varázslatra, vagy rituáléra más fogalmat használ.

Worker (Munkás): Olyan személyek, akik képesek a varázslásra, bár Lew a kötetek során végig következetesen elutasítja, hogy ez mágia lenne. De jobb híján megmaradunk ennél a kifejezésnél.

Pull (Behúzás): Maga a varázslás/riutálé aktusa. Nekem ez a kifejezés a személyes kedvencem. Mert konkrétan az történik, hogy a Worker behúz egy olyan valóságot, amit szeretne, ha megtörténne. Vannak olyan Pull-ok, amik elvégezhetők puszta akarattal, mint pédául bizonyos sebek meggyógyítása, de vannak olyanok is, amik komoly rituálékat igényelnek. Ebbe az utóbbiba tartozik az emberi sorsok módosítása és az időutazás is (ami a mi esetünkben együtt jár, ahogy azt Mira meg is tapasztalja a saját és mások bőrén).

Border (Perem): A Border az a sivár dimenzió, ami a mi világunkat elválasztja a többitől, és védi a szörnyektől.

Veil (Fátyol): Az a láthatatlan erő-függöny, ami elválasztja a mi világunkat a Bordertől. Ez tartja az embereket ezen az oldalon, és Border lakóit a másikon. Amikor a Worker behúz valamit, akkor a fátyol erejét használja. Ez pedig azért veszélyes, mert túl sok, vagy túl hatalmas pull esetén ez a fátyol elvékonyodik (el is szakadhat), és akkor bizony átjárhatóvá válik a túloldal, és mindenfelé ideát nem kívánatos lények is át tudnak jönni.

Creature (Lény): a Borderen élők Ternantnak nevezik ezeket a szörnyeket, amik a workerek hatalmából élnek, kiszívják az erőt a vérükből. Így azonnal érthető, hogy miért nem jó az nekünk, ha ideát szabadon kolbászol egy.

Hunters (Vadászok): tünde szerű lények a Borderről, akiknek az a dolguk, hogy megakadályozzák a Ternantok átjutását más világokba, illetve, hogy nyom nélkül visszavigyék azokat a pédányokat, akik valahogy mégis átjutottak.

Innentől a történet bizonyos fokú ismertetése jön, ezért álljon itt egy termetes:

Lost in Time

Lew 2016-ban arra kénytelen rádöbbenni, hogy a fogadott húgának nyoma veszett egy Behúzást követően. Lew-nak fogalma sincs arról, hogy pontosan milyen rituálét hajtott végre, és hova tűnt, de mivel nem hagyhatja magára, ezért elvégez egy olyan pull-t, ami Mira után viszi, akkor még nem sejti, hogy 1919-be.

Ez az egyik oka annak, amiért nagyon szeretem ezt a trilógiát. Eleve szeretek olyan könyveket olvasni, amik Nagy-Britanniában játszódnak. A 20. század eleji London pedig kifejezetten a gyengém. Nagyon tetszett, ahogy Lew próbál beilleszkedni a maga 21. századi felfogásával száz évvel korábbra. Szerencsésen alakulnak számára a dolgok, mert egy baleset folytán el tud helyzkedni fotóriporterként, aki időről időre bűnügyek helyszínén fotóz a rendőrségnek. Így ismerkedik meg Alec-kel, a Metropolitan Police nyomozójával.

Az én személyes kedvencem a könyvekben egyébként Alec volt. Kötelességtudó, a mindig skatujából rántott, aki még megházasodni is hajlandó volt, csakhogy elterelje magáról a gyanút. Alec, aki szigorú és vaskalapos, aki mindennek a végére akar járni. Mindenkivel igazságos és tisztelettudó, még a kenyszerből elvett feleségével is. Mindezt azért, nehogy gyanússá váljon. A felesége halála után viszont nem igyekezett újra nősülni.

Ki kell mondanom külön, hogy Alec és Lew szinte azonnal érdeklődni kezdenek egymás iránt? És ezt persze igyekszenek mind a ketten barátságnak álcázni. A kapcsolatuk kifejezetten lassan alkul, olyannyira, hogy az első kötetben semmi nem történik. Nincs boldogító igen, egymásra találás. A végén annyiban állapodnak meg Lew-val, hogy Alec segít neki jobban beilleszkedni a száz évvel korábbi Angliában, persze ebben azért benne van az ígérete valami jóval többnek is. 💖

Ez a lassú felvezetés azért tetszett kifejezetten, mert nem tudnám elhinni egy olyan szigorú szabályok és társadalmi elvárások szerint élő emberről, mint Alec, hogy könnyen kezdeményez kapcsolatot. De a végén Lew miatt azért csak összeszedi minden bátorságát. 😀

– Alec? – Kérdezte Lew halkan.

Alec ismét lettette a poharakat a pultra, és hallotta, ahogy összeütödnek, annyira remegett a keze, és még mindig a konyhaszekrényre meredt.

Lew közelebb lépett. Érezte a teste melegét, végig a háta mentén, még úgy is, hogy nem igazán értek megmáshoz. Aztán Lew előre lépett még egy fél lépést, a kezét Alec csípőjére tette. Az a hő már nemcsak a hátát perzselte, ott volt mindenhol.

– Alec. – Lew lágyan szólt, és a lehelete bizsergette a finom hajszálakat Alec tarkóján, ahogy a feje előre bukott, miközben egész testében remegett.

– Lew. – (..) Lew, aki a homlokát Alec tarkójának támasztotta.

Beszélni éppen olyan fájdalmasnak és nehéznek bizonyult, mint az, hogy távább lélegezzen, ezért inkább becsukta a szemét, és arra koncentrált, hogy beparancsolja a levegőt a tüdejébe, majd ki onnan. Egy vagy két perc elteltével Lew volt az, aki megszólalt.

– Segítesz majd nekem? Kitalálni, hogy hogy legyen?

Hatalmas lendülettel fújta ki a levegőt.

– Ha ezt szeretnéd, Lew. Igen. Természetesen.

The Gate

Ez tényleg csak egy rövid kis szösszenet. Ami nem is Lew-ról és Alecről szól. 1918-ban játszódik. Én úgy értelmeztem, hogy nem sokkal azután, hogy a Lew-t követő Ternant megérkezett a múltba. (Tudod, szóltam, Spoiler Alert. XD)

Ennek a novellának a főszereplője Matty, aki épp hazatér a háborúból, és halálos betegen találja a bátyját. Senki sem érti, hogy mi okozza a betegségét, de olyan, mintha az egyszerűen kiszipolyoznák belőle az életet.

Shadows on the Border

Nekem ez a kötet, ha lehet, még sokkal sokkal jobban tetszett, mint a Lost in Time, pedig azt is nagyon szerettem. Ebben a kötetben visszatérnek a korábbi főszereplők, mint Lew, Alec, Mira, Mr. Kelly (Lew mentora a múltban). De nagyobb szerpet kap Will Grant is, Alec társa. Illetve megejelnik egy új karakter is, Fenn, aki egy vadász a Borderről, és az a feladata, hogy elfogja az átjutott Ternantot.

Fenn egy nagyon érdekes karakter, illetve a könyvben betöltött szerepe is az, ami miatt mindenképp kell szentelnünk neki pár bekezdést. A leírása alapján Fenn nagyon szép, kecses, de olyannyira, hogy a szereplők nem is tudják eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, olyan tökéletességgel mozog a két nemet elválasztó határon. Amikor épp Fenn fejében vagyunk egy-egy jelenetben, ő mindig nemtelenül gondol magára, a számára egyáltalán nem fontos ez a kategória, csak a feladat, amit el kell látnia.

A másik érdekesség az, hogy a főszereplők – Lew kivételével – nem tudnak mit kezdeni ezzel a nemtelenséggel. A múltbeli karakterek máshoz szokott tudata egyszerűen igényli ezt a bináris kategóriát. Viszont Lew, aki sokkal modernebb és szabadabb világszemlélettel nőtt fel, túl tud lendülni ezen az apróságon. Viszont éppen emiatt a megkülönböztetés miatt lesz érdekes a különböző karakterek szemével látni Fennt.

Will férfinek tartja, ezért ő mindig “he”-ként hivatkozik rá. Alec szerint viszont nő, ezért az ő fejében mindig “she”-ként jelenik meg. És ugye ott van Lew, akinek egyrészt mindegy, másrész nem akar senkire sem kategóriákat aggatni, amíg nem nyilatkozott magáról, ezért ő a semleges “they”-t használja Fennre. (Itt azért zárójelesen megjegyezném, hogy a valaha valaki vállalkozna rá – ejj de szép alliteráció -, hogy magyarítsa ezt a könyvet, vért izzadna vele. Mi magyarok aztán nem ragozzuk túl a nemeket, mindenkire “ő”-t használunk, aztán jónapot. Tőlünk ezek után nyelvtanilag aztán az lehet, ami csak lenni szeretne. Vagyis, tőlem aztán egyébként is…)

Viszont az egyik kedvenc jelenetem volt a könyvben Alec és Lew beszélgetésre Fennről, amivel nemcsak lesokkolja, de szerintem egy életre traumatizálja is szegény Alecet. Megpróbálom lefordítani, de mint mondtam, nem lesz egyszerű.

Alec összerezzent.

– Igen. De te nem hiszed, hogy nő lenne.

Lew grimaszolt.

– Nem tudom megmondani. Grant szerint férfi. Szerinted viszont nő. Én meg nem hiszem, hogy számítana.

Alec Lew-ra meredt.

– Hogy érted, hogy nem számít? Vagy férfi vagy nő.

Lew összevonta a szemöldökét.

– Nem feltétlenül. Nekem fogalmam sincs róla, hogy melyik. Lehet férfi vagy nő. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. Az enerigiája alapján nem tudom megmondani. És te sem tudod megmondani azzal, hogy ránézel. Hacsak nem tervezed levetkőztetni.

Alec a füle hegyéig elvörösödött.

– Persze, hogy nem tervezem. De valahogy szólítanom kell. Nem szólíthatom hölgyemnek, na nem nő. Nem lenne helyes. Ez… nem is tudom. Csak nem helyes. Rossz.”

Lew sóhajtott.

– Nem vagy ilyenekhez szokva, csak ennyi az egész. Miért nem kérdezed meg tőle, ha ez ennyire fontos?

Alec ismét elvörösödött.

– Hogy tehetném?

– Hát akkor fogcsikorgatva miért nem szólítod meg semlegesen? – Lew rávigyorgott, és látszott, mennyire nem sajnálta meg Alecet. – Ahonnan én jövök, kezdik kissé lazábban kezelni a nemeket. Az emberek eldönthetik, hogy az egyikhez tartoznak-e, vagy a másikhoz, vagy egyikhez sem, vagy választhatnak valami közteset is.

Alec megbotránkozva nézett rá, és inkább elsápadt, minthogy megint elvörösödjön.

– Az emberek megváltoztatják? Kés alatt? – Határozottan hányingere lett.

– Igen, megváltoztathatják. Ha azt akarják. De nem könnyű. És az eredmény sem tökéletes átváltozás. Bonyolult és fájdalmas, és hormonokat kellene szedned az életed hátralevő részében. Néhányan viszont annyira elszántak, hogy mindenen keresztülmennek ezért. Volt pár barátom, akik megtették.

Alec nyelt egyet.

– De… mi van a kockázatokkal? A műtétek…

Persze… még nem voltak antibiotikumok. Mindenképp elrettentőek voltak a kilátások, és még csak nem is kell szabadon választott nemi korrekciónak lennie. Lew elhallgatott. Meg akarta ezt osztani Alec-kel? Úgy határozott, hogy igen. Elmondja neki. Legalább részleteiben.

– A sebészet sokat fejlődött. És az orvostudomány úgy általában. Képesek vagyunk szíváltütetésre, és csipő protéziseket készítünk. És az emberek évekkel túlélik ezeket, és utána teljesen jól vannak.

Alec csak meredt rá.

– És viszonylag sok ember dönt amellett, hogy megváltoztatja a nemét. Vagy dönt amellett, hogy nem lesz egyik sem, vagy a másik, vagy akár mindkettő. Őket úgy hívjuk, hogy nem-bináris, vagy agender. De ők döntik el, hogy semlegesen szólítsák meg őket, ahelyett hogy férfiként vagy nőként azonosítanák magukat.

– Jézus! – Fakadt ki Alec. – Nem vagy hajlandó semmit mondani. Aztán rám zúdítod ezt?

– Sajnálom – persze nem tűnt úgy, hogy Lew valóban sajnálná. – Relevánsnak tűnt. És nem mintha megváltoztatná az idő folyását. Nem számít. Szólítsd úgy, ahogy akarod, hacsak ő másképp nem kéri.

Ebben az idézetben látszik, hogy Lew igyekszik annyira felelősségteljsen eljárni a múltban amennyire csak tud. Nem beszél a jövőről, senkinek sem mond semmi olyat, ami kihatással lehet a jövőre. Kelly, a mentora, külön óva is inti ennek a veszélyeiről. De persze a halála előtt csak nem bírja tovább, és rákérdez Lew-nál, hogy lesz-e még olyan borzalmas háború, mint a “Nagy Háború” volt 1914 és 1918 között. Lew akkor nem tudja megállni, és elmondja neki, hogy mire számíthat London a második világháborúban. Figyelmezteti a Blitzkrieg-re (villámháború), és elmondja Kelly-nek, a német bombázások elől, vidékre kell küldenie a lányát.

És ez a beavatkozás segíti hozzá Lew-t a döntéshez, hogy a múltban maradjon. Így talán meg tudja majd menteni Alecet a következő háború borzalmaitól. Érdekes az eszmefuttatás emögött a döntés mögött. Ugyanis azt már az előző kötetben megtudtuk, hogy mikor Mira eltűnt, egy olyan varázslatot hajtott vége, ami a tökéletes élethez juttatja. Azért került vissza a múltba, mert itt találta meg a karriert, amire mindig is vágyott. Viszont a boldogsága nem lett volna teljes Lew nélkül, ezért a varázslat gondoskodott róla, hogy ő is kövesse. De hogy Lew is maradni akarjon, neki is meg kellett találnia a bolgodságot.

Szóval konklúzióként annyit tudok csak mondani, hogy mindenképp érdemes elolvasni ezt a könyvet. Én nagyon szerettem a szereplőket, az interakcióik szinte mindig szívmelengetőek voltak, nem volt köztöttük egyetlen elfecsérelt szó sem. Minden mozzanat a megfelelő mértékben, tökéletesen vitte előre a történetet.

Befejezésként pedig álljon itt a legszívbemarkolóbb jelenet a könyvekből:

Sötét volt a konyhában, úgy tűnik, a legtöbb drámára köztük a konyhában került sor, gondolta Lew elmerengve.

– Nem akarom, hogy elmenj. – Alec szavai csak rezdülések voltak a kifújt lélegzetben, alig hallható. – Nem akarom, hogy visszamenj. És gyűlölöm magam ezért, mert azt akarom, hogy boldog légy. De ha itt nem vagy boldog, akkor vissza kell menned. – Alec orra és az arca hideg volt az esti levegőben, ahogy az ing gallérja fölötti csupasz bőrhez ért, mikor Lew nyakába fúrta az arcát. – És lehet, hogy soha nem is jutsz vissza. Már a kezdetektől mondtad, hogy mennyire veszélyes.

Hagyta, hogy körülvegye őket a sötét, ahogy még szorosabbra fonta a karjait Lew köré a lakás sötét mozdulatlanságában. (…)

– Én… – Lew szava elakad. – Alec. Alec. Én nem… (…) Nem akarok elmenni. – kifújta a levegőt, amitől úgy érezte, hogy az egész lénye összezuhan. – Nem akarok menni. Maradni akarok.

De utána megmozdult Alec karjaiban, a saját két kezét körbefuttatta Alec mellkasa körül, és Alec tenyere ismét ott volt az arcán, és ajkai ismét megtalálták Lew-ét, egy csodálatos, üdvözítő, heves csókban.

– Nem akarom, hogy elmenj. Ne menj. Ne menj. – Minden szó után, mintha csak mantrák lettek volna Alec úra és újra megcsókolta valahol az arcán. Az ajkain, az orcáján, a homlokán, a szemhéjain, az állán. – Maradj. Maradj velem. Maradj.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s