Időutazó – 2.

Forrás: unsplash.com (@fabrizioverrecchia)

Ez a novella a korábban közzé tett Időutazó című novellám folytatása. A történések megértéséhez feltétlenül szükséges az első rész ismerete, ezért ha azt még nem olvastad, tedd meg itt.

Időutazó – A dolgok állása

Kim gyűlölte az emberi sötétséget, meg a sötét középkort. És mennyire elkeserítőnek tartotta hát ezt a kettőt együtt. És megint oda készült. Katerine eddig minden alkalommal kicsúszott a kezük közül. Most még korábbra ment vissza, mint eddig valaha. 13. század, Normandia. Bár igazából egész Európában bárhova mehetett volna, az a század bárhol egyformán pokoli volt. Egymást érő kereszteshadájáratok, hadakozó fejedelmek, kiskirályok, urak, járványok, babonaságok, fertő.

“Hogy a pokolba nem haltunk még ki?” Morogta Kim, miközben fogta a szivacsot, és elkezdte átszinezni az arcát. As szemét, és a vonásait az imént már átrajzolta az erre tervezett ceruzával. Már teljesen hihető tizenharmadik századi akárkicsodának néznett ki. A hajára rászórta a port, amitől piszkos barna lett, mint az átlagembereké, és már a barna kontaktlencsét is behelyezte. Mégsem világíthat majd a szeme kékje az ottaniak között. Már csak annyi volt hátra, hogy a bőrét olyan színűre fesse, mint bármelyik napbarnította a paraszté.

Ezt a részét utálta a legjobban. A festék mindent megfogott, és iszonyatosan macerás volt leszedni is egy-egy küldetés után. Természetesen. Mégsem tervezhették úgy, hogy egy nagyobb eső lemossa, vagy hogy egy hosszabb kiküldetés alatt magától lekopjon.

Kim az arcát és alkarját sötétebb barnára festette, hogy bárki elhiggye róla, a földeken dolgozott. A termetével nem tudott mit kezdeni, de ettől nem tartott, hiszen időről időre szóltak óriásokról a korabeli beszámolók. Mi van, ha éppen ő volt az?

A teste azon részét, amit elfednek majd a ruhák, világosabb színe festette, nem mintha tervezte volna megmutatni bárkinek a teljes valóját, de sosem lehetett tudni. Mégsem maradhatott olyan hulla fehér, amilyen sápadt bőrrel született.

Már végzett teljes teste befestésével, és épp visszabújt a szakadt jobbágy nadrágba, mikor megérezte magán, hogy figyelik. Az öltözőknek, és a készülődésre használt termeknek nem volt zárható ajtaja. Az, hogy ki hova készült, és milyen módon, mindenkire tartozott. Így állítólag nem voltak kihágások.

Egyébként a komplexumnak nem voltak ablakai. Azon a helyen, ahol épült, nem is volt rájuk szükség. A közös helyiségekben képeket vetítettek a falra, mintha kiláthatnának bárhova.

Kim felpillantott a leskelődőre, és meg sem lepődött azon, hogy Louis-t találta a küszöbön. Louis amikor csak módja nyílt rá, a nyomába szegődött, és Kim is szívesen töltötte vele szűkösen mért szabadidejét. Louis nem volt érdeklődő sem közvetlen, Kimen és Remen kivül nem barátkozott szinte senkivel. És Kim úgy sejtette, Remmel is csak azért, mert neki a legjobb barátja volt. Louis másokhoz sosem közeledett, az újdonságok megrémisztették, és amikor egy-egy számára megmagyarázhatatlan dologgal találkozott, csak még jobban magába fordult.

Olyankor elbújt valahol a komplexumban. Kim, ha nagyon akarta volna, megtalálhatta volna. De nem akart Louis életébe tolakodni, és egyébként is tudta, hogy majd előkerül. Mint minden alkalommal, mielőtt a múltba menne. Mint, ahogy most is. Azt még Louis is tudta, mennyire veszélyes utazni az időben. Ilyenkor minden alkalommal legyőzte a rettegésiet, és felkereste Kimet.

– Nem szeretem, mikor ilyen az arcod – kapaszkodott meg az ajtókeretben Louis, mikor a másik rá emelte a pillantását.

Kim elmosolyodott. Tudta, hogy most más a mosolya, mint amit Louis megszokott, de nem volt mit tenni. A saját hétköznapi képével nem jelenhetne meg az akkori emberek közt.

– Hidd el nekem, mindenkit halálra rémítenék a szenteskedő tizenharmadik században. Azok az emberek sosem láttak még ázsiait. Azt sem tudják, hogy Ázsia mi fán terem.

– Igaz – mosolyodott el félszegen Louis is -, én sem tudtam.

– Meglepődnél, ha tudnád, mennyire nem vagy ezzel egyedül – nevetett fel Kim.

– De itt mindenki tudja – nézett félre szégyenlősen Louis -, és nem szeretem magam ostobának érezni.

– Itt sem tudja mindenki – rázta meg a fejét Kim – el sem tudod képzelni, mennyi időből gyűltünk itt össze.

Louis elmerengve fordult körbe a tükrökkel kirakott, fényesen megvilágított készölődő térben. Majd miután ismét megállt Kim előtt, és a mellette levő székre siklott pillantása. Azon sorakoztak Kim igazi műgonddal összehajtogatott ruhái, amiket az épületben viselt. Előre lépett, végighúzta a kecses ujjait a ruhadarabokon. Korábban már mondta Kimnek, ahogy nem szereti, mikor csak az egyenruha marad hátra utána.

– Senki sem válaszolt nekem még – fordult hirtelen ismét Kim felé -, arra, hogy hol is vagyunk pontosan. Nincsenek ablakok, nem lehet kilátni…

Kim vett egy nagy levegőt. Végül is, ha Louis itt marad velük – és ő egyenesen azt akarta, hogy vele maradjon -, akkor akár el is mondhatja neki az igazat.

– Azért nincsenek ablakok, mert nem a hol számít, Louis. Hanem a mikor.

Louis érdeklődve méregette Kimet. Egy kissé közelebb is lépett hozzá, hogy jobban szemügyre tudja venni a középkori külsejét. Kinyújtotta felé a karját, hogy ki tudjon söpörni egy kósza tincset a homlokából, de végül félúton megállította a mozdulatot, és visszahúzta a kezét. Olyannyira elment a bátorsága, hogy a háta mögé rejtette őket. Kim elbűvölőnek tartotta a zavarát. Mégsem szólalt meg, meghagyta Louis-nak a lehetőséget, hogy összeszedje a gondolatait, és a maga kedves félszegségével fejezze ki őket.

– Mikor vagyunk?

– Az idő végén – Louis elkerekedő szemeit látva próbálta kissé pontosabban megfogalmazni -, tudod, egyszer végret ér, amiben mi élünk. És akkor van egy pillanat, mikor még épp nincs semmi. Még nem kezdődött el a következő. Ezért nincsenek ablakok, mert nincs semmi. Itt vagyunk a kezdet előtt. Itt állítottuk meg az időt.

– Miért? – Hüledezett Louis.

– Mert így nem tartozunk senkihez. Itt nem függünk senkitől. Nincsenek országok, hitek, érdekek. Csak közös cél.

Louis elhallgatott, és pár pillanatig csak elmerengve figyelte Kimet, ahogy ő kimért nyugalommal tovább készülődött. Kim nem sűrgette, tudta, hogy Louis nem szereti, és attól csak elutasító lesz. Hagyta, had gondolja végig, amin épp a gondolatai jártak, addig ő foglalkozott a saját dolgával.

Magára vette a durva a lenvászoninget, arra a láncmellényt. Rem egyszer viccelődött vele, hogy ő arrébb lökni sem bírja, nemhogy magán cipelje. És egyébként is – valahogy így mondta Kimnek, biztos elpárolog majd alatta a nyári hőségben. Kim nem világosította fel, hogy akkor még nem bolondult meg a klíma, és nem voltak annyira észveszejtőek a nyarak sem. Egyébként is úgy sejtette, hogy Rem tökéletesen tisztában van ezzel.

– Rem nemrég azt mondta – rázta ki Kimet a gondolatai közül Louis -, hogy ő ide elég közelről származik. Azt hiszem most már értem. Nem a helyről beszélt, igaz?

– Igaz – erősítette meg Louis gyanakvását -, Rem jött a legközelebbről. Nem tudom pontosan hány évről, de az még mindig mérhetetlenül sok.

– És te? – Figyelte félig leeresztett pillák alól Louis. – Te honnan jöttél?

– Onnan ahonnan te. Csak vagy egy jó hatszázötven évvel későbbről.

– A Francia királyságban lesznek akkor már olyanok, mint te?

Mókás volt látni Louis döbbent csodálkozástól elkerekedett szemét. Kedve lett volna felnevetni, de tudta, a másik gúnyolódásnak venné. Ezért miközben felcsatolta az övét, majd felhúzta a szakadt csizmát, végiggonolta, hogy hogyan feleljen. Mire a kardot és hüvelyt erősítette a széles bőrövhöz, már tudta is, hogy mit mondjon.

– Ahonnan én jöttem, ott már nem királyság, évszázadok óta nem az. Már köztársaság. Ha érdekel, mi az, miután visszajöttem, átbeszélhetjük.

– Minden érdekel – súgta Louis, és zavarában ismét az ajtókeretig hátrált, megkapaszkodott benne, és úgy megszorította, hogy kifehéredtek az ujjai rajta -, de szívesebben hallgatok rólad bármit.

Kim elmosolyosott.

– Ahonnan én származom, már eléggé összevegyült a világ, de én mégsem onnan jöttem, ahonnan te. Hanem a világ legborzalmasabb országából. Már rég nem élnék, ha nem jönnek el innen értem.

– Miért jöttek el érted? És miért nem élnél?

– Ugyanazért nem élnék, amiért téged is máglyára vetettek – mosolygott szomorkásan Kim. – És azért jöttek el értem, mert itt mindez nem számít. És mert mellesleg kellett nekik valaki, aki olyan bírja az időben ugrálást, mint én.

– Inkább ezért mentek el érted, és nem azért… – próbálkozott Louis, és Kim elbűvölőnek találta.

– Persze, hogy azért, tökfej – nevetett fel -, ha nem lettem volna hasznos, nem törték volna magukat értem. De ez vicc volt. Tudod, beszéltünk már róla. Meg az iróniáról is.

Louis vigyorra húzta a száját, de Kim látta rajta, hogy nem őszinte az a kifejezés az arcán. Inkább aggodalmas, szánakozó.

– Igen, irónia – mondta maga elé.

Kim ekorra készült el mindennel. Indulásra készen állt. “Kim, hogy állsz?” Hallotta meg a fülében Rem hangját. “Tizenöt perc múlva nyitják a kaput.”

– Ott leszek – felelte neki -, máris indulok.

De nem indult meg azonnal. Hanem közelebb lépett Louis-hoz. Mosolygásra készette az, hogy a másik nem hátrált el tőle annak ellenére sem, hogy a gúnya, amit magára rángatott a legnagyobb jóindulattal is bűzlött. Mintha legalább egy hetet ázott volna tehénlepényben. Nem volt ebben semmi furcsa, mégsem mehet virág és jövő illatúan a sötét középkorba. De az, hogy Louis – aki valószínüleg mindüknél jobban szokva volt a szagokhoz -, nem hátrált el előle, meghatotta. Lepillantott rá, ahogy egyenesre húzott háttal, mégis merev vállakkal nézett vissza rá.

Kisimított egy engedetlen, fényes barna, göndör tincset Louis homlokából, és nem húzta vissza az ujjait ezután sem. Louis elkerekedett szemekkel meredt rá, várt arra, hogy mi fog történni. Vajon helyes lenne most megcsókolnia? Merengett Kim. Abban egészen biztos volt, hogy semmi kevésbé romantikusat nem tudott volna elképzelni, mint ezt a helyzetet. A szürke, rideg öltöző, ő a mocskos gúnyájában, és magasságos egek, az a szag! De Louis továbbra is rezzenetlen elszántsággal nézett fel rá, mintha semmit sem érzékelne a kellemetlenségekből.

Elszánta magát. Minden ugrás veszélyes. Hát még szembenézni Katerine-nel, ha most végre eléri azt az elmebeteg spinét. Nem akart úgy nekimenni ennek az útnak, hogy nem visz magával Louis-ból semmit. Még közelebb lépett, kinyúlt érte, majd magához húzta. Louis engedett az erejének, és Kim tudta, napok óta másra sem várt. Bár azért félszegen körülpillantott, holott ezerszer elmondták már neki, hogy ilyen triviális dolgokkal itt senki sem foglalkozik.

Amikor végre megcsókolta, az szinte üdvözítő volt. Akár már a köztük kipattanó szikrákból is újjászülethetett volna a világegyetem. Louis elolvadt a karjaiban, teljesen átadta magát neki, bármit megtehetett volna vele. De nem akart. Azt akarta, hogy Louis ugyanilyen elszánt lelkesedéssel várja akkor is, mikor majd hazajön. És biztos volt benne, hogy így lesz. És ha megjött, összeszedi majd minden bátorságát, és megteszi azokat a lépéseket, amiket már régen meg kellett volna.

Mikor végül kénytelen volt elengedni, Louis felháborodva nyögött fel. És Kim még pár gyors ajkaira lehelt csókkal megígérte neki, hogy innen folytatják majd, amikor visszajött. Szándékosan nem használta a “ha” szót, hiszen minden csak idő kérdése.

Lefejtette két karját Louisról, majd kilépett a készülődő térből, és az irányító felé indult.

– Kim? – Szólt még utána Louis.

– Tessék? – Fordult vissza felé.

– Esetleg elkísérhetlek? Ígérem, nem leszek útban.

A kétségbeesést látva az arcán, Kim nem tudott nemet mondani.

– Persze, gyere – kinyújtotta a kezét, amibe Louis hálásan bele is kapaszkodott. – De bent majd maradj Rem mellett.

Louis beleegyezően bólintott, és így kézenfogva mentek tovább. Hagyta Kimnek, hogy vezesse, ő pedig semmiért sem adta volna ezt a pár percet.

Bent az irányítótérben káosz uralkodott. Mármint a legrendezettebb káosz, amit Louis valaha látott, de ez sem változtatott a káosz tényén. Mindenki kiabált, a falakon ezer monitor villogott, és a terem közepén állt egy kapu, ami körül mérnökök és technikusok sürgölődtek. A kaput sem igazán lehetett annak nevezni, inkább csak egy szörnyszülött, gépalkatrészekből összerakott boltív volt. De működött. Kim ki tudja hányszor lépett már át azon át korábbi korokba.

Elengedte Louis kezét, és technikusok és mérnökök közé sétált. Azt még épp látta, hogy Rem Louis mellé lép, és a vállára teszi a kezét. Rem arébb vezette az egyik fal beszögelléshez, ahonnan mindent láthatott, de nem sodorhatta el a forgatag. Ő maga még egyszer rámosolygott, majd visszafordult a kapu felé. Még válaszolt az indulás előtti kötelező kérdésekre, hagyta, hogy őt magát is minden szemponból ellenőrizzék, majd várta, hogy megnyissák a kaput.

Nemsokára fel is ragyogott előtte a másik oldal. Egy mező, a túlsó végén egy kis faluval. Furcsának találta. A nap nem süthetett ilyen szépen a sötét középkorban. Nem ragyoghatott le ilyen gyémánt fénnyel arra az ostobaságra, ami akkor uralkodott a fejekben. De nem volt idő hülyeségeken merengeni. Nem várakoztatott senkit. Kilépett. Mielőtt átért volna, még egy rövid beszélgetés foszlányt hallott. Rem biztos elfelejtette kikapcsolni a csatornát.

– … és ha baja esik?

– Nem fog.

– Miért vagy ilyen biztos benne?

– Mert visszajön. Kim mindig visszajön. És most már eggyel több oka van hazajönni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s