Kemping

Kép forrása: https://commons.m.wikimedia.org/wiki/File:View_from_a_tent_in_the_woods_by_Route_de_l%27Ancienne_Douane_in_Stavelot,_Belgium_(sensor_is_fogged,_DSCF3615).jpg

Ez a novella egy korábban közzétett novellám, a Lámpafény folytatása. Ha esetleg még nem olvastad, javaslom, hogy kezd azzal. Itt találhatod.

Tommie madárcsicsergésre és a közeli patak lágy morajlására ébredt. Először nem tudta hova tenni a zajokat, veszélyekhez szokott arra figyelmeztette, hogy talán nincs biztonságban. Aztán ahogy jobban kitisztult a tudata, eszébe jutott az is, hogy már hogy ne lenne. Lassan a szemét is ki tudta nyitni, hagyta, hogy látása alkalmazkodjon a sátorponyva által zöldre színezett beszűrődő fényhez. Pillantása szinte azonnal a szorosan hozzábújva alvó Charlie-ra vándorolt.

Megemelte a kezét, végig akart simítani a arcán. De mégsem érintette meg a másik napbarnította bőrét. Érdekes, hogy a kórházban töltött hónapok alatt sem sokat veszített napbarnítottságából. Tommie végül a saját mellkasára ejtette a kezét. Ha hozzáérne Charlie puha bőréhez, azonnal felriadna, mint mindig, mikor nem tudta, hogy mi történik körülötte.

Az utóbbi időben bőven nyílt alkalma figyelni, ahogy alszik, már csak azért is, mert eleinte mást sem tett a kórházban. Kifejezetten ritkaságszámba ment, mikor ilyen békésen aludt. Általában minden éjszaka valami korábban átélt borzalom gyötörte. De néha, mikor fejét Tommie mellkasán, a szívdobogását hallgatva alhatott, akkor nem zavarta meg semmi az álmát.

Most is egyik kezét Tommie vállán nyugtatva békésen szuszogott. Tommie azt viszont már nem tudta megállni, hogy ne tegye Charlie kisebb kezére a saját nagyobb, érdes kezét. Charlie önkéntelenül összefűzte az ujjaikat, és rezzenetlenül tovább aludt. Mikor volt utoljára ilyen? Nem odaát. Ott csak azok tudtak jól aludni, akiknek nem volt minden rendben a fejében. Valamikor azután, hogy hazahozta őket a Chinook?

Lassan három hónapja lesz, hogy hazaszállították őket a sebesüléseik miatt. Tommie viszonylag könnyen megúszta a lábával, egy-két hét alatt ki is szabadult a kórházból, Charlie volt az, aki sokáig vendégeskedett különböző osztályokon és kórtermekben. De addig is, amíg Tommie is a kórházban lábadozott, külön kórtermekben voltak. Ennek ellenére, amint látbara tudott állni, megkereste Charlie-t, és akárhova is helyezték át a folyosók és termek labirintusában, újra meg újra felbukkant az ágya mellett, el sem lehetett küldeni mellőle.

És miután kiengedték, Tommie azután is minden nap annyi időt töltött bent vele, amennyit csak lehetővé tett a kórházi szabályzat, amikor nem volt vele senki. Ez gyakran előfordult. Charlie szülei nem értek rá mellette ücsörögni, és lopni a napot. Vinni kellett a vállalkozást, gondozni az állatokat mondták mindig, mintha Charlie kérzdezte volna. Még ő sem várta el, hogy ott legyenek vele.

Tommie-nak viszont nem volt semmi jobb dolga. A családja kisegítette annyival, hogy a részmunkaidős napi munkája befejezése után nyugodtan ott lehessen Charlie mellett. És Charlie egy nap sem mulasztotta elmondani neki, hogy ez mennyit jelent a számára, hogy nem is kell mellé senki más. Tommie pedig minden alkalommal újból is újból megígérte, hogy a következő nap is eljön. És így is tett. Minden áldott nap.

Annak ellenére is, hogy voltak olyan időszakok, amik az ő elszántságát is próbára tették. Charlie sebei elfertőződtek, és amikor ismét élet és halál közt lebegett, senki más nem volt mellette csak ő. Az persze más kérdés, hogy senki másnak nem adta volna át ezt a terhet. Éppen ezért alig volt képes parancsolni a dühének és ellenérzéseinek, mikor a szülők hetente egy-két alkalommal felbukkantak az eszméletlen Charlie mellett, és arról sopánkodtak, hogy mennyire nem érnek rá ezekre a látogatásokra. Sőt egyszer még azt is hallotta tőlük, hogy talán még jobb is lenne Charlie-nak, ha elengednék. Tommie-t ez mélységesen felháborította, és ugyanakkor megrettentette, de nem tehetett semmit, hiszen mégis csak a szülőknek volt döntési joga a ebben a kérdésben.

Ráadásul mikor Charlie élete tényleg csak egy hajszálon fügött, egyik nap a szülei úgy távoztak, hogy kezet ráztak a főorvossal, majd kijhelentették neki, hogy még alszanak egyet rá, hogy folytatni akarják-e a fiúk kezelését. Mikor végre hazamentek, Tommie sosem örült még annyira a köztük levő távolságnak, ha tehette volna, a kórházból is kitiltja őket. Az más kérdés, hogy annak sokkal nagyobb volt az esélye, hogy őt fogják kitiltani Charlie mellől. Az apja nem egyszer meg is jegyezte neki, mennyire nem örül annak, hogy a fiának ilyen naplopó barátai vannak.

Tommie nem mondott semmit. Nem akarta kiprovokálni, hogy tényleg kitiltsák. Inkább minden véleményét megtartotta magának, csak minden erejével szugerálta Charlie szüleit, hogy menjenk már, és hagyják őket békén. Szinte lerogyott Charlie ágya mellé, mikor végre magukra maradtak. Úgy szorongatta két tenyerében a másik láztól égő kezét, mintha azzal az élet innenső oldalán tarthatná. Charlie – mikor épp a legsúlyosabb volt a láz -, arról zagyvált, hogy valami lámpa alatt ül, és fényeket lát a távolban. És hogy a fények abba az erdőbe vezetnek, ahol gyerekkorában annyira szeretett kempingezni. Hívták a fények, azt mondta, ott végre nem lenne egyedül. Ott várták azok a barátai, akiket kitalált magának, hogy ne legyen annyira magányos.

Tommie rettegve könyörgött neki, hogy ne menjen.

– Megígérted! – Suttogta Charlie fülébe kétségbeesetten. – Azt ígérted, hogy akárhova is vezessen az a fény, együtt megyünk majd! Menjünk együtt kempingezni! Hallod? Elmegyek veled én, és akkor nem leszel többet egyedül. De most már fel kell ébredned… mert holnap, ha a szüleid visszajönnek, és olyan döntést hoztak, én is kénytelen leszek utánad menni…

És tényleg ment volna. Komolyan gondolt minden egyes szót. Megtalálta volna a módját. Nem tudott volna Charlie nélkül élni. Akkor, abban abban az igazi mélységes kétségbeesésben bármit megígért volna Charlie-nak, amivel ráveheti, hogy visszajöjjön hozzá, nemcsak egy ostoba kempingezést. És bármit megtett volna, hogy utána menjen, ha nem ébred fel másnapig.

– Tényleg eljönnél velem? – Kérdezte pár óra múlva Charlie, mikor valamilyen csoda folytán váratlanul magához tért. Ébredés utáni első szavaknak meglehetősen váratlan volt, de Tommie tudta, miről beszél. És félig nevetve, félig könnyezve ígérte meg neki újra meg újra, hogy bárhová vele megy.

És annak ellenére is tartotta a szavát, hogy hazatérésük óta, köszönte szépen, de nem kért a természet lágy öléből. Neki aztán minden igényét kielégítette a betondzsungel. De Charlie mindennél fontosabb volt, ezért sosem szegte volna meg a szavát. Így került hát ide. A madárcsicsergésbe és lágy patakcsobogásba. És be kellett vallania, hogy annyira nem is volt rossz.

Miért lett volna? Nem voltak parancsok, nem kellett beásniuk magukat sehova, nem kellett hirtelen fedezékbe húzódniuk. Sőt nem kellett semmilyen elvárásnak sem megfelelniük. Sőt olyan közel kerülhettek egymáshoz, úgy bújhattak össze, ahogy csak nekik tetszett. Annyi időt tölthettek egymás karjaiban, amennyit csak akartak. Innen nézve, kifejezetten kényelmes volt a természet lágy öle.

Tommie talán még azon is elmerengett aznap reggel, ahogy Charlie nyugodt szuszogását hallgatta, hogy vissza sem akar menni a civilizációba. Egyébként nem éppen ilyen nomád körülmények között éltek odaát? Annál itt csak kényelmesebb lenne. Az már eleve egy hatalmas pozitívum, hogy itt nem lő rájuk senki, nincsen napalm, nincsenek bombák vagy taposó aknák.

Nem tudta tovább megállni, végigsimított Charlie kócos, fényes haján.

– Van az a tisztás, ott a magaslaton – suttogta Charlie tincsei közé -, ahova tegnap felmásztunk. Azon gondolkodom, hogy építhetnék oda egy kunyhót. Csak kettőnknek. Elég magasan van, jól védhető. Itt mindenünk meglenne. Tudunk csapdákat állítani. Ki jönne utánunk ennyire mélyen az erdőbe? Gondolj bele, a magunk urai lehetnénk. Itt nincs senki, aki ítélkezne felettünk. Ugyan kit zavarnánk? A kacsákat a tavon? Itt nem kellene újabb háborúktól tartanunk. És még ha meg is történik az, amitől mindenki tart, mi akkor is együtt lennénk… Talán észre sem vennénk, hogy véget ért a világ…

Óvatosan, elhaló hangon suttogott. Maga sem értette, miért nem akkor vallotta meg ezeket, mikor Charlie ébren van. De abban egészen biztos volt, hogy minden elhangzott szót teljességgel komolyan gondolt. Mind a szíve legmélyéről érkezett, mind őszinte ígéret volt. Az életének Charlie-tól van értelme. Az, hogy hol élik, mellékes, csak együtt legyenek, és ne háborgassa őket senki.

– Egy kunyhó, ami csak a miénk? Egy élet, amibe senki sem szólhat bele? – Szólalt meg álmos hangon Charlie, ezek szerint már azóta ébren van, hogy végigsimított a haján. – Másra sem vágyom.

Tommie szorosabban fonta karjait Charlie köré, minden érzését megvallotta neki egy a homlokára lehelt csókkal. Ezt az ártatlan csókot kevésbé ártatlanok követték, majd csak feküdtek tovább egymás karjaiban, ahogy addig is. Hallgatásba merültek.

– Tudod, a kávé azért hiányozni fog – mondta pár perc múlva váratlanul Charlie.

Ezen Tommie kedélyesen felnevetett.

– Ha úgy van, néha felkereshetjük a városszéli kisboltokat. És akkor minden luxus meglesz, amire csak szükségünk lehet.

– Nekem már így is mindenem megvan – mosolygott rá Charlie, lélegzet elállító volt az a mosoly. – De egy kis kávé a tökélyben sosem árt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s