Szeresd felebarátod

Ez a novella a folytatása a korábban a blogra felkerült Csillagom vezess – A star to follow című novellámnak. Ha még nem olvastad, itt megteheted.

Egy világ végéig érő város, ahol egyszerre van jelen minden, és mégis egyszerre semmi sem. Élt, vagy él itt, tulajdonképpen mindegy is, két barát. Egyik is és Másik is olyan gazdag és hatalmas volt, hogy a kezükben tarthatták volna az egész várost, ha akarják. De nem akarták. Jobban lefoglalta őket saját sorsuk aprócseprő alakulása, hogy nem maradt volna erejük a város ügyeire. A hatalmas vagyon pedig egyébként is másra kellett. Ha már keményen megdolgoztak érte, folyjék csak el két gazdag úrfi hóbortjaira.

Úrfi. Ez is csak Egyikre volt igaz, aki kereken tíz évvel volt fiatalabb Másiknál. Tulajdonképpen pedig senki sem értette, hogy miért és hogyan lettek barátok, mert az csak egy dolog, hogy szinte soha semmit nem csináltak együtt, de még csak nem is volt bennük semmi közös. Mégis, Egyik őszintén, bármit megtett volna Másikért, és mindketten tudták, hogy ez fordítva is igaz.

Mindkettejüknek hatalmas lakása volt a város közepén, mely legfelső emeletéről látszott az egész világ. Így az egész város fölött állva igazán érezhették volna úrnak magukat, csakhogy a kettő közül egy sem tartotta annak magát.

Egyik ilyenkor érezte csak, hogy egyedül van. Még jó, hogy neki csak barátai voltak, és egy ellensége sem. Azokkal aztán nem tudott volna mihez kezdeni. Egyébként meg Egyik régen megtanulta már, hogy az ember társaságát kívánatossá teszi a pénz. Jó parti lett volna ugyan bárkinek, akire Egyik rábólint, ajánlották is neki épp elegen magukat ahhoz, hogy csömöre legyen már a női társaságtól. Hiába kellett elismernie magának, hogy voltak kellemes pillanatai is ennek a társaságnak, de lassan eljutott odáig is, hogy a nőkből már csak a „kellemes” érdekelje.

Nem így Másik, aki régen rájött már, hogy mit jelent mások fölött a hatalom, és aki mindig tudta, hogy ki felett mivel lehet hatalmas, amit ki is használt, bármely helyzet kívánta is úgy. Így tehát Másik a város lakóiban csak szánalmas csőcseléket látott, érezni talán soha senki iránt sem érzett, tenni is talán csak Egyikért tett bármit is. Míg Egyik mindenkinek segíteni akart…

Talán emiatt is voltak ily’ elválaszthatatlanok. Sem Egyik, sem Másik nem tudott volna magyarázatot szolgáltatni arra, hogy mióta és hogyan lettek ennyire jóban, de hát ebben a világ végéig érő városban ilyen apróságok nem számítottak senkinek. Talán még annak a kettőnek sem. Minek is… nem volt semmi közös évfordulójuk, amit ünnepelniük kellett volna, még a születésnapok sem.

Aznap is, Egyik a hatalmas üvegablak előtt állt, és a város fényeit bámulta. A Hold már évek óta nem látszott a vörös egű város fölött, ahogy a csillagok sem. Egy időben egy magaslatra épített templom tornyában világító óra számlapját nézte a Hold helyett. Templomba persze sosem járt, de szeretett arra a kerek fénykörre meredni, ha nem akadt semmi más, amivel elüthette volna az időt. De már régóta nem az az óratorony volt a legmagasabb a városban. Föléje nőttek már az égig érő toronydaruk.

Egyik csak állt az ablakban és meredt maga elé. Mindig ezt csinálta újabban esténként, ha a személyzet már hazament. Szeretett bezárkózni ebbe a lakrészbe a gondolataival. Na meg persze az msn-jével. Ami folyamatosan újra meg újra rácsörrent. Valószínűleg Másik kereste, csakhogy Egyiknek nem volt kedve otthagyni az ablakot. Úgy is tudta, hogy miket írogat neki. Hogy unatkozik, és hogy tud valami jó kis partit valahol, ahova igazán elnézhetnének.

„Tudom, hogy ott vagy.”

„Felesleges úgy tenned, mintha nem hallanád.”

„Ilyenkor sosem szoktál semmi értelmeset csinálni.”

„Hallottam valami új, izgalmas helyről.”

„Igazán elnézhetnénk oda.”

„Ránk fér.”

„Meddig várjak?”

„Reagálj már!”

„Még a végén elunom magam!”

„Az ég megáldjon! Ne kelljen már könyörögni!”

„Legalább annyit írj, hogy nem jössz, hogy kereshessek valami más társaságot…”

Na, igen, mindig így kezdődött. És amint Egyik megnézte az idegesítő pittyegéssel érkező üzeneteket, már nem volt menekvés. Hiába fogadta meg ezerszer, hogy nemet mond, Másik csak addig győzködte, amíg végül csak belement egy újabb estébe. Elege volt már minden buliból, ahova csak azért ment, mert… Másik viszont mindig menni akart, mindig csinálni valamit, időt és pénzt nem kímélve, elszórni két kézzel, és Egyik sokszor egyet is értett vele, mert a pénzével, az idejével, és legfőképp magával ő sem nagyon tudott mit kezdeni.

Csakhogy néha elgondolkozott. Ilyenkor pedig eluralkodott rajta az érzés, hogy még sincsenek úgy jól a dolgok, ahogy vannak. Unta már a bulikat, na. Unta az ostoba, visszataszító embereket, akikből ott akadt dögivel. Unta a sok újonnan szerzett barátot, akik egy-egy este során felkerültek a „felejtős” listájára. Annyira ismertek voltak ők ketten, annyi újságban virított ott az arcuk, annyian hitték róluk, tudják, hogy élnek… így tehát akárhol bukkantak is fel, mindig verbuválódott köréjük társaság, mindig körülzsongta őket az „alább valók” tömege.

Épp ezért döntött úgy, hogy aznap este nem áll kötélnek, akármi is lesz. Ezzel a szent elhatározással lépett végül oda a gép elé, és adta fel érte az ablakot. És mikor a monitor elé görnyedve, rákattintott a tálcán villogó ikonra, kissé kesernyés vigyorral konstatálta, hogy bizony, megint csak nem tévedett. Másik megint csak „kikapcsolódni” hívta. Még jó, hogy az emberek nemcsak kiismerhetőek, de igencsak kiszámíthatóak is. Ezen viszont őszintén mosolyodott el. Épp Másik, aki annyival többre tartja magukat másoknál, és mégis…

„Nem megyek.”

„Mert?”

„Már mindent megszerveztem.”

„Már csak te hiányzol.”

„Akkor sem.”

„Duzzogsz, mi?

„Na, ezért nem szeretlek magadra hagyni.”

„Mert ilyenkor mindig baromságokon gondolkozol.”

„Aztán eljutsz az életundorig, meg a duzzogásig.”

„Pedig az árt a szépségnek…”

„Figyelsz egyáltalán?”

„Vagy az már nem fér bele a búslakodásba?”

„Jellemző lenne rád.”

„Az.”

„De ma hiába győzködsz.”

„Aha. Szóval elhatároztad, hogy ma hajthatatlan leszel?”

„Valami olyasmi.”

„Aish.”

„Sajnálom, de ma nincs kedvem semmihez.”

„Rendben van, értem én.”

„Csak bocsánatot kéregetni neki ne állj itt nekem, mert a végén még kinő a lelkiismeretem.”

„És az szúr.”

„Hát ez az, rosszabb, mint a borosta.”

„Akkor csak kijelentem, hogy nem megyek.”

„Tökéletes, akkor holnap gyere velem.”

„De hova?”

„Az egyik nyomornegyed mögött nyílt egy új piac. Oda.”

„Egy piacra?”

„De minek?”

„Minek, minek?”

„Hát szórakozni.”

Egyik szinte nem is hitt a szemének. Még úgy sem, hogy ez az egész annyira Másikra vallott. Ő aztán mindenhol talált szórakozást, még ott is, ahol átlagos emberek sosem kerestek volna. Mindenesetre nem mondott nemet. Nem is tehette volna. Óh, az a hallgatólagos megállapodás, hogy ha valaki lemond egy programot, a következőt automatikusan el kell fogadnia. Hát igen. Egyiknek nem volt sokkal több kedve a piacon hömpölygő koszos, műveletlen csőcselékhez, mint a partikon tobzódó nem kevésbé undorító tömeghez. Lenéző? Ő? Ugyan…

Szóval másnap reggel piac. Egyiknek nem ment a fejébe, hogy mit is tudnának csinálni egy piacon. De valahogy úgy volt vele, hogy ezt Másikra hagyja, mert mint eddig mindig, most is biztos időben közli majd vele a részleteket. Ezt azért kedvelte Másikban, mert legyen akármekkora hóhányó is, szervezni azt tud, ezt az egyet nem lehet számon kérni rajta. Csak sajnos ez még mindig nem változtatott azon a tényen, hogy Egyiknek nem igazán volt kedve valami újonnan nyílt lepukkant piacon parádézni.

Másnap reggel kigombolt ingben és otthoni nadrágban egy bögre kávé mellett épp egy hathatós kifogáson gondolkozott az étkezőasztalt támasztva, mikor belépett az egyik cselédlány. Egyik meglehetősen morcosan nézett rá, mert hát utálta, ha a reggeli elmélkedés közben megzavarják, csakhogy a megszeppent lányka meg sem tudott szólalni, mert máris arrébb tették az ajtóból, és belépett Másik, hogy bejelentse saját magát. Egyik csupán egy lemondó sóhajt hallatott, sejtette, hogy ha Másik személyesen jött el érte, nem fogja hagyni, hogy elmeneküljön.

És nem is tévedett. Ugyanis azután, hogy Másik tartott neki egy rövid monológot a világtól való elzárkózásról, az emberi élet rövidségéről, és természetesen Egyik megjelenésének hiányosságairól, összeválogatta barátja számára az aznapra legalkalmasabb öltözéket. És végül persze csak addig rágta Egyik fülét, hogy az úgy érezvén nem tehet mást, kötélnek állt.

Nem sokkal később már ki is szálltak Másik kocsijából, egy jól eldugott sikátorban a negyed kellős közepén, mert hát úgy volt vele, hogy egy nyomornegyed kellős közepén fellelhető piacot mégiscsak gyalogosan ildomos megközelíteni. Fő, hogy ne keltsenek feltűnést. Egyik persze erre aztán különösen vágta a pofákat, mert hát mindenhez volt kedve, csak emberek közé menni nem. Nem is értette, miért hagyta meggyőzni magát.

Ahogy haladtak a szegényes vásárfiákat kínáló standok között, Másikat elragadta valami gyermeki lelkesedés. Újra meg újra leállt alkudozni a kofákkal, nem mintha bármire rászorult volna a szánalmas kínálatból, vagy nem mintha nem lett volna pénze megvenni az egész kócerájt, standokkal, emberekkel, mindennel együtt. Egyik kénytelen kelletlen elmosolyodott ezen a hóborton, mert hát ő csak végtelen undort érzett minden ember iránt, akit csak megpillantott itt. És meg sem próbálta palástolni az arcára kiülő nem épp hízelgő gondolatokat.

Az idillt csupán az zavarta meg fél pillanatra, hogy Másik rálépett valami fényesre. Mikor lehajolt és ujjai közé vette, kiderült, egy gyűrű volt csupán. Másik huncut vigyorral Egyik kezébe nyomta az aprócska, talált kacatot.

– Vigyél haza te is valami emléket! – veregette meg barátja vállát.

Egyik erre csak türelmetlenül felmordult. Nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a minden bóvli bizsu árus standján fellelhető vacakkal. Egy pár pillanatig csak forgatta tenyerén, amíg szemügyre nem vette. Valami puha, fakó piros fémből készült, mártott ezüstgyűrű volt, picurka, csak egy gyermek ujjára lett volna jó. A szebb napokat is megélt ékszer igencsak szánalmas állapotban volt már, hiszen az egykori ezüstözés csak az illesztékeknél látszott, a kövek rég kipotyogtak a vájataikból. Egyik egy lemondó sóhajjal süllyesztette el hófehér nadrágja zsebébe, mást úgysem nagyon tudott kezdeni vele.

Mókás látványt nyújtottak egymás mellett, Egyik fehérben, Másik éjfeketében, mintha csak két király lépett volna le egy sakktábláról. A piacon szöszmötölő emberek is sejtették, hogy nem mindennapi személyek keveredtek közéjük. Ez annál is inkább látszott, hogy a tömegben bármerre fordultak is, mindig utat nyitottak nekik, vagy előre engedték őket a standok előtt. Általában Egyik szokott kedvesebb lenni az egyszerű emberekkel, és mindig mindenki Másiktól tartott. Aznap viszont, mintha a feje tetejére állt volna a világ, Másik volt a szószátyárabb, barátkozóbb, míg Egyiket megközelíteni sem merték.

Mivel a két férfi annyira azért mégsem volt összenőve, elő-előfordult, hogy egy elágazásnál más irányba fordultak, de nem sokkal később ismét egymásba botlottak egy sokadik standnál, ahol Másik vigyorogva mutatta újabb és újabb szerzeményeit, amire Egyik csak savanyú pofákat vágott. Nem csinált titkot belőle, hogy unja magát.

Ez egészen addig így is maradt, míg Egyik egy félreeső tárolónál észre nem vett egy szolgalánykát. Ruhája szakadt volt és koszos, a lány pedig vékony, inas és rettenetesen kócos, mint egy kis vadember. Arcán sem volt semmi különleges vonás, se szép se csúnya, leginkább jellegtelennek lehetett volna nevezni. Szemében nem tükröződtek érzelmek, üres volt, mintha nem is élne. Egyik maga sem tudta, miért vonzotta ennyire magára a figyelmét. A kellemetlen a dologban csupán annyi volt, hogy mikor Másik befejezte az alkudozást egy sokadik kacat fölött, maga is észrevette, ahogy barátja arra a bakfisra meredt.

– Miért nem veszed meg? – lépett Egyik mellé Másik.

– Csak – meglehetősen tömör, de mégis kimerítő válasz Egyik részéről.

– Pedig semmibe nem tellene annyit kínálnod a gazdájának, hogy ne tudjon nemet mondani – bíztatta tovább Másik.

– Akkor sem.

– Mert? – Másik vidáman felnevetett – Ugyan, ne csináld már. Annyi pénzed van, hogy megvehetnéd még magát miniszterurat is. Egyedül engem nem tudnál megvenni, de csak azért nem, mert a mai napig nem dőlt még el, melyikünk a gazdagabb.

Egyik erre meglehetősen ellenségesen horkant fel, majd csak annyit mondott:

– Elegem van a sok megvehető emberből.

Aztán egy további szó nélkül odalépett a lány mellé, és a kezébe nyomta az eddig zsebében lapuló gyűrűt. Másik csak annyit látott a jelnetből, hogy Egyik megveregeti a gyerek vállát, borzol még egyet kócos haján, a lány pedig hatalmas, elkerekedett szemekkel nézett rá, mintha valami tündér állna előtte. Majd Egyik fogta magát, és visszaindult Másik kocsijához, akinek nem maradt más választása, mint utána menni.

Másik hazavitte barátját, és úgy döntött, most egy pár napig békén hagyja. Ehhez is tartotta magát, csak telefonon, vagy msn-en kereste csak. Egyik persze egyikre sem válaszolt. Volt már ilyen, Egyik már csak ilyen érzékeny, ilyenkor hagyni kell, hadd párologjon el a világ iránti gyűlölete. Ha ez megtörtént, akkor úgy is minden visszazökken majd a régi kerékvágásba, addig meg felesleges bármit is erőltetni.

Szóval Másik hagyta, hogy csak teljenek a napok. És nem aggódott. Úgy volt vele, nincs miért. Egészen addig tartotta magát ehhez a nézethez, míg el nem telt egy hét, majd kettő. És Egyiktől még mindig nem érkezett válasz. Másik pedig kezdte megelégelni ezt az önsajnálatot. Így tehát egy reggel felkerekedett, és átment barátjához.

Miután becsöngetett a hatalmas rezidencia gyöngyház-fényű ajtaján, meg sem várta, hogy kinyissák neki, lenyomta a kilincset, és szinte berontott. Félresöpört minden cselédet, szolgát, szolgálót, aki csak az útjába próbált állni, és még csak nem is lassított Egyik szobájáig. Mekkora volt a megdöbbenése, mikor senkit sem talált ott. Karon is ragadott egy szobalánykát, hogy kifaggassa Egyik hollétéről.

– Senki sem tudja, merre lehet – felelte megszeppenve a kislány -, az Úr mostanában minden reggel elmegy valahova, és csak késő este jön meg. Nem beszél senkivel, nem tudunk róla semmit.

Ekkor mintha koppant volna valami. Másiknál lesett egy fél tantusz. Tehát Egyiken kitört a világundor. Mily’ meglepő módon megint. És mily’ szokatlan módon erősebben, mint eddig valaha. Tehát ez elől próbál menekülni. Óh, a kis naiv, hát neki még senki sem mondta, hogy ebből az állapotból csak úgy lehet kimenekülni, ha még mélyebbre süllyedünk a mocsokba, ami undorít. Másik sóhajtott egyet. Úgy látszik övé lesz a nemes feladat.

Így tehát Másik valami isteni sugallattól vezérelve visszament a piacra. Valahogy olyan érzése támadt, hogy ott fogja megtalálni a választ és a megoldást Egyik problémáira és felborzolt érzelmi állapotára. Ahogy egyre előrébb verekedett a tömegben, jó távol maga előtt, mintha látta volna Egyiket eltűnni az egyik kijárat irányába. Ezen meg is döbbent egy pillanatra, aztán persze meggyőzte magát arról, hogy nem őt látta. Ugyan mit is keresne Egyik itt, mikor az első „találkozás” nem sikerült épp jól.

Másik egyesen a felé a félre eső tároló felé vette az irányt, ahol legutóbb azt a lányt látták. Mikor odaért, meg is találta, és ahogy meglátta, a döbbenettől szinte a szája is tátva maradt. Másik hirtelen maga sem tudta, min lepődjön meg jobban. Azon-e, hogy a lány nyakában vékony műanyag szálon ott csillogott a kopott gyűrű, amit még ő nyomott Egyik kezébe, csúfolódásképp, fricskaképp, viccként, vagy bármi egyéb miatt is. A másik dolog, ami szembetűnő volt az első találkozáshoz képest, az az, hogy a lány már nem tűnt annyira élettelennek. Csillogott a szeme, értelem ült tekintetében. Bár Másik egy grimasszal az arcán konstatálta, hogy szebb ettől sem lett.

Viszont mindezzel egy időben leesett neki a tantusz másik fele is. Szóval Egyik ide tűnik el reggelenként. És akkor a terv hiányzó láncszemei is összeálltak a fejében. Mert ez már tényleg nem mehet így tovább. Ha Egyik nem képes a saját kezébe venni az életét, és nem tud túllépni a kiábrándultságon és keserűségen, majd Másik kiborítja ebből az állapotból. Az nap este Másik, mint a terv első lépése, felkereste Egyiket msn-en.

„Most utoljára szólítalak fel nyomatékosan, hogy vedd meg azt a lányt.”

„Csúnyácska, sovány, nincs benne semmi különleges, az igaz. De csak szép ruhák kellenének rá, és ékszerek, és máris a társaságok legragyogóbb tagja lenne.”

„Egy kis nevelés, és tökéletes lenne melletted.”

„Nem baj, ha nem beszél, maradjon csak ostobácska, akkor botrányai sem lennének a magazinok címlapján.”

„Tökéletes lenne melletted. Erre vágysz nem? Aki engedelmes, és soha nem ültet fel.”

„Ő nem tenné, mert nem tudná mi az.”

„Tudod milyenek az emberek. Őket nem érdekelné honnan jött.”

„Ha meg mégis, mi sem egyszerűbb annál, mint származást venni valakinek?”

„Ugyan, ne kéresd már magad.”

„Annyi embert vettél már meg, és egyből sem csináltál ekkora problémát. Nehogy most ebből az egyből legyen lelkiismereti kérdés.”

„Egyébként is, mennyivel lesz jobb neki, ha a piacon marad, és addig dolgoztatják, míg bele nem pusztul?”

„Melletted legalább lenne valamilyen élete.”

„Még tulajdonnak is jobb lenni, mint kizsigerelt halottnak.”

„De legalább nézd a dolgok jó oldalát. Lenne egy babád érzésekkel, gondolatokkal.”

„Mindketten tudjuk, hogy erre van szükséged. Mással nem tudnál mit kezdeni.”

Egyik teljesen felháborodva meredt a monitorra. El sem hitte, hogy ezeket Másik írja neki. Mindig is tudta, hogy Másik végtelenül következetes, szókimondó, érzéketlen és kegyetlen. Csakhogy Egyik most nem tudta volna megmondani, hogy a sértések miatt ennyire dühös, vagy amiatt, mert Másiknak valamennyire mégiscsak igaza van, akármennyire tagadja is maga előtt. De akkor is kikérte magának. Ő nem ilyen. Vagy ha mégis, akkor legalább hadd hazudja magának, hogy mégsem ennyire romlott. Ezt a lányt pedig akkor sem fogja megvenni. Mert ezt tényleg nem viselné el a maradék embersége.

Egyik legszívesebben meglehetősen felindult szóhasználattal felelt volna meg Másiknak, hogy mégis mit képzel magáról, és főként róla. De nem tette. Valahogy nem látta értelmét ezzel koptatni a billentyűket. Másik is ott ült a gépe előtt, és szinte tűkön ülve várt valami válaszra. Egy kíméletlen kirohanásra, felháborodott tiltakozásra, bármire, ami akár csak egy apróságot is elárul Egyikről. De sajnos egyetlen szó sem érkezett. Másik pedig kénytelen kelletlen belátta, hogy nincs más megoldás.

Kereken három nap múlva mikor az egyik cselédlány a postát szortírozta a levelekkel együtt Egyik kezébe nyomott egy ékes-vörös borítékot is. A borítékban egy fényképet talált a lányról bársony-vörös ruhába öltöztetve, nyakában piros szalaggal. A fotó hátulján csak egy dátum, és egy időpont. Egyik az órájára pillantott, majd egy perc késlekedés nélkül hívatta a sofőrjét, és átvitette magát Másikhoz. Közben végig azt a képet gyűrögette a kezében. Letenni sem volt képes, nemhogy a szemét levenni róla.

Amint megállt a kocsi, Egyik szinte kiugrott belőle, és megindult Másik nappalija felé. Tudta, hogy üres perceit általában ott tölti. Meg sem állt volna a díszes szalonig, ha Másik az egyik szoba előtt útját nem állja. Épp akkor tette be maga mögött az ajtót, és pont úgy állt meg, hogy Egyik véletlenül se láthasson semmit.

– Látom megkaptad a meghívót – vigyorgott feldúlt barátjára.

– Meghívót? – Egyik szinte tajtékzott – Mégis mire?

– A szülinapi partidra. – Egyik igencsak értetlen képet vághatott, mert Másik arcátlanul tovább beszélt nem zavartatta magát amiatt, hogy Egyik sosem talált ünnepelni valót azon, hogy még egy évet öregedett. – Csak nem elfeledkeztél róla? Gondoltam szervezek egy zártkörű partit, csak kettőnknek. És mellékelek egy képet az ajándékodról.

– Mit műveltél vele? – Másik elővigyázatosan hátrább lépett egyet, és csak utána válaszolt.

– Mondtam, hogy vedd meg. De mivel te nem tetted, megvettem én neked. Mégsem hagyhattam – kényeskedő kézmozdulat -, hogy valaki más vegye el tőle azt, amit neked tartogatott.

Egyik agyát elborította a vörös köd. Elkapta Másikat az ingje gallérjánál fogva, és nekitaszította a falnak. De még ez után sem eresztette el, mintha ujjai görcsbe rándultak volna, mozdítani sem volt képes őket. Másiknak a szeme sem rebbent, és csupán a biztonság kedvéért, hogy véletlenül se érjék meglepetések, rászorított Egyik csuklóira.

– Miattad döntöttem így – felelte, és még a hangját sem emelte fel. – Van egyáltalán fogalmad, moből mentettem ki neked? Lennie kéne, hiszen, te is ismered a várost. A szegényeket adják-veszik. Bármire. Sokszor egy tál ételre cserélik őket. Egy meggyalázott lány senkinek sem kell, átnéznek rajta, az emberek kivetik maguk közül. Mintha csak egy hajszálnyival is tisztábbak lennének nála. Gondold végig logikusan! Te az elveid miatt ott hagytad volna a nyomorban továbbra is, hogy csak akkor látogasd meg, mikor kedved tartja, hogy sajnálhasd magad, mikor távol vagy tőle. Mit gondolsz mennyi idő lett volna még, hogy szemet szúrjon valakinek, hogy kivirult miattad? Figyeltelek titeket, és arra jöttem rá, hogy nemcsak ő lett a te életed. Te is az vagy neki. Az a lány olyan őszinte és hűséges hozzád, mint még senki. Mikor veszed észre véget? Melletted nyerne a méltóságot, és valódi életet is. Te pedig kapsz valakit, aki önmagadért szeret. Erre vágytál mindig is, nem?

Egyik keze erőtlenül hullott le Másik ingéről, remegő hangon csak annyit tudott kipréselni magából:

– Tényleg azt várod, hogy ezt elhiggyem neked?

Erre Másik ugyanolyan szenvtelen hangon, egy vállrándítás kíséretében adta meg a választ, miközben ellépett az ajtó mellől:

– Nagyon keveset tarthatsz rólam, ha komolyan megfordult a fejedben, hogy nem a te legjavadat tartom szem előtt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s