Első fejezet – Utolsó kezdet?

1.

Louis felnézett a hajnali napra. Soha életében nem figyelte még akkora rácsodálkozással a fényeket, mint aznap reggel. Persze, felértékelődnek a mindennapi apróságok, ha az embert az utolsó reggele máglyához kötözve éri. Annak ellenére, hogy ennyire korán volt, már egy ideje a póznához kötözték az emelvényen. Sőt már gyülekezni is kezdtek az első érdeklődők, hogy megnézzék, hogyan űzik vissza a pokolba a Sátán egy újabb fattyát.

Eleinte csak nevetett a pletykákon, annak ellenére is, hogy tudta mennyire veszélyes, ha meséket terjesztenek az emberről. A róla szóló történetek akár hízelgőek is lehettek volna, ha nem jutnak el a község papjához. Az atya egyáltalán nem fogadta olyan kedélyesen a történeteket Louis földöntúli szépségéről, finom kecsességéről, mint mások a községben. Sőt az atyát oly’ mértékben felháborította ennek a csodábaillő szépségnek a híre, hogy a maga módján próbálta lerántani a leplet Louis valójáról. Vagyis prédikációiban terjeszteni kezdte az igazságot, és azt, hogy milyen pokolbéli eredete lehet az ilyen megjelenésnek.

Az ő történetei egy boszorkányról szóltak, egy bűnös asszonyról, aki érvényt akart szerezni magának a rendes, hívő férfiak között. Ezért frigyre lépett a Sátánnal, és mágiával készített magának férfi testet mindenfelé alantas dolgokból. De mivel a Sátán útjai épp úgy kifűrkészhetetlenek, ahogy megbízhatatlanok, nem tartotta meg a szavát, ezért a test csak megjelenésében lett férfi, önviselésében asszony maradt.

Louis-nak azonnal elment a kedve a nevetéstől, amint az utcákon szitkokat kezdtek utána szórni, sőt néha utána is köptek. Aztán kerülni kezdték, először csak a köszönését nem viszonozták, később pedig már akkora távolságot tartottak körülötte, mint a leprások körül volt szokás. Legvégül pedig eljöttek érte a pribékek. Egy földbe ásott verembe vetették, innen rángatták továb a faluházára, ahol az atya és a leghívebb hívők ítéltek fölötte. Louis el sem tudta képzelni, mennyi kitalált bűne van az emberek szemében, de a faluból majd’ mindenkinek volt mit mesélnie sátáni útjairól.

A kovács egyenesen azt állította, hogy asszonyléleknek kell laknia abban a kecses testben, mert látta, ahogy a szalmába csábította a legidősebb fiát. Természetesen mágiával, hiszen a fiának felesége van és egy fészekalja gyermeke, következésképp sosem lépne ilyen bűnös útra. Louis nem szólt közbe, értelme sem lett volna elmondania, hogy sem a feleség, sem a gyermekek nem tartanak vissza senkit, ha éppen rá vágynak. Végiggondolva, ez a kijelentés csak tovább rontott volna a helyzetén.

Az egészen más lapra tartozik, hogy Louis szívesen lett volna asszony. Mit neki, hogy az egész élete fölött férfiak rendelkeztek volna… De legalább szabadon szeretne egyet, akit neki választottak. Ha innen nézzük, valószínüleg tényleg a Sátán munkált benne, mert soha meg sem fordult a fejében, hogy esetleg asszonyok és lányok után kellene vágynia.

Aztán tanúskodott ellene a kovács fia is. Louis pedig nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, mikor azt ecsetelte, hogy hogyan kényszerítette mindenféle alvilági praktikák gyakorlására. Volt egy pont, mikor arcát kezébe temetve hangtalanul nevetni kezdett, mert ugyan ki hiheti el, hogy ő a maga finom, keskeny vállaival, gyenge karjaival kényszerítette bármire is ezt a férfit, aki akár a minotaurusz is lehetett volna. Mikor az atya ezt észrevette egyértelműen félre értve a jelenetet, megdícsérte, hogy bizony nem késő még megbánni mindent, így még talán nincs teljesen veszve a halhatatlan lelke.

A lelke talán nem volt, de az élete nagy valószínűség szerint már a per legelején is veszve lehetett, mert egyöntetűen szavazta bűnösnek a falu teljes lakossága. És mivel nem akarták a szükségnél tovább etetni a fogságban, máglyahalálra ítélték, amit még a vasárnapi mise előtt végre kell hajtani, nehogy megzavarja az emberek áldott mindennapjait.

És itt voltak most. A máglya egy nap alatt felépült, őt meg ki is kötözték a pódiumra, amint világosodni kezdett vasárnap reggel. Mire teljesen feljött a nap, a tér teljesen megtelt érdeklődőkkel. De még a szomszéd faluból is jöttek, hiszen nem mindennap fordult elő olyan, hogy boszorkányt fogtak, és ítéltek halálra.

Louis elképzelni sem tudta, milyen lesz elégni a máglyán, de ő is nézett már végig egy-két ilyen alkalmat, és amennyire emlékezett, a szerencsétlenek üvöltése dobhártya repesztő volt. Egészen addig, amíg meg nem fojtotta őket a forró füst. Bátortalanul fohászkodott, hogy őt minél előbb fojtsa meg. Ő ugyan nem bánja, ezerszer inkább így távozna, minthogy érezze, ahogy megsül a saját testében.

Az atya fellépett az emelvényre. Feladta az utolsó kenetet. Nem kérdezett tőle semmit, csak üres gyakorlatiassággal elvégezte a rituálét. Eddigre már a hóhér is ott állt a máglya mellett égő fáklyával a kezében. Azt sem kérdezték meg Louis-tól, hogy mondana-e valamit az utolsó szó jogán. Ha meg is kérdezik, akkor sem tudta volna, hogy mit mondott volna. Talán megsürgette volna őket, hogy ne várassák hiába a túlvilágot.

Amint az atya leugrott az emelvényről, a hóhér már meg is gyújtotta a máglyát. A hóhér. A kovács. Mindenki tudta, hogy ő az. Nem volt még egy akkora ember a faluban, mint ő és a fia. Akár óriás is lehetett volna. És mivel a falusi bámészkodók közül csak a kovács hiányzott, tényleg nem volt nehéz kitalálni az ítélet végrehajtó személyét. Louis nem is értette, miért vette fel azt az idétlen csuklyát, hiszen a termétét nem tudta elfedni vele.

A fa közé tömködött száraz szalma gyorsan sercegni kezdett, és a tűz gyorsabban terjedt szét, mint ahogy Louis szerette volna. A nedves fából hamarosan fekete füst kezdett felszállni, és már az is sokkal forróbb volt, mint ami még jól esett volna Louisnak. A szeme könyezett, a torka kapart, ahogy marta a füst. Hallotta az emberek ujjongását, de látni nem látta őket. Talán örülnie kellett volna, hogy ennyire elégedettek a produkcióval. De mikor a tűz elérte a lábát, és átterjedt gödörtől földes nadrágjára, Louis arra is rádöbbent, hogy üvölteni forró füsttől kaparó torokkal is lehet.

Nem tudta, hogy meddig üvöltött, de hamarosan érezte, hogy a feje előre bukik. A teste többi része csak azért nem követte, mert szorosan a póznához kötözték. Aztán a világ elkezdett beszűkülni körülötte, míg el nem nyelte a feketeség.

2.

A hallása tért vissza először. A tudata még ködös volt, a szemét sem tudta kinyitni, de azt, hogy ketten beszélgetnek körülötte, ki tudta venni. A nyelvet nem ismerte fel, amin a férfi meg a nő beszéltek. Aztán éles szúrást érzett a jobb füle mögött, mintha egy tű átfúrta volna a koponyáját. Pillanatnyi fájdalom volt, azonnal el is múlt, és egy kissé éberebb lett tőle, de a szemét még mindig nem tudta kinyitni.

– Nem sokára magához kell térnie – mondta a nő -, már ébredezik.

Ez megijesztette Louis-t. Fogalma sem volt, hogy hol van, de ezek szerint nem hagyták elégni. Nem merte több jelét adni, hogy ébren van, félt, mi történik majd akkor, ha észreveszik, hogy már nem alszik. Megégett tagjai ismét fájni kezdtek, bár valamilyen furcsa oknál fogva tompa volt ez a fájdalom. Ennek ellenére épp eléggé volt rossz, nem akart ennél jobban fájni.

– Féltem, hogy nem értem oda időben, és jobban megégett – mondta most a férfi.

– Nem vészes – felete a nő. – Szép mentés volt. Még nem is mesélted el, hogy hoztad ki. Nem lehetett egyszerű abban a tömegben. Hogy maradtál észrevétlen?

– Nem maradtam – a férfi nevetve beszélt, és Louis el tudta képzelni, próbálja lenyűgözni a nőt a történetével. Mind ezt csinálják. – Besétáltam a tűzbe. Az emberek meg csak néztek, mint valami isteni csodát. Én meg gondoltam, adok nekik valamit, amiről beszélhetnek majd. Szóval, leszedtem ezt a szegény ördögöt a póznáról, amihez kikötték. A karomba vettem, úgyis olyan kis könnyű. Aztán közöltem a bámészkodókkal, hogy az ördög szereti eldönteni, mikor veszi el a sajátjait. Aztán kinyitottam a kaput, és hazajöttünk.

A nő jókedélyűen felnevetett.

– Ha nem te lettél volna, el sem hiszem. Ezt azért mégse hangoztasd, nehogy fegyelmit kapj érte.

– Tudom, megszegtem az alapszabályt, hogy senki se lásson. De mind megszegtük, nem? Azzal, hogy hazahoztuk…

– Aztért hoztuk haza, mert ide tartozik.

Louis próbált úgy az ágyba süppedni, ahogy csak tőle telt. Ezek szerint a falusiak soha egy percig nem tévedtek vele kapcsolatban. Szóval mindig a Sátáné volt az egész lénye. Mert mikor a máglyán vergődött, még egy ördögöt is küldött érte, hogy mentse ki a tűzből. Vajon mit fog kérni cserébe, azért, hogy nem hagyta elégni? Lesz egyáltalán módja nemet mondani neki, és megmenteni a lelkét? Gondolataiból felrázta a nő következő kérdése.

– Az anyját nem találtad meg?

– Nem. Annyit tudtam kideríteni róla, hogy egyszer csak eltűnt, és magára hagyta a fiút.

– Remek – sóhajtott a nő -, akkor ennek a küldetésnek még nincs vége.

– Nincs.

Louis próbált egyenletesen levegőt venni, mintha még mindig aludna. Szóval az anyja is a pokolból származik. Sosem volt apja, a falusiak már ezért is gyanakodva álltak hozzájuk. De az anyja megfelelt minden próbán, aminek csak alávetették. Amikor a falu befogadta, nem volt hajlandó újból megházasodni, mert azt állította, hogy a férjét, a fia apját, gyászolja. Ha az eddigi logika mentén halad tovább, Louis kénytelen volt arra jutni, hogy az apja csakis valami démon lehetett, akivel valami borzalom történt, és az anyja ezért menekült vissza a sajátjai közé.

– Hé, Kim! – Zavarta meg ismét a gondolataiban a nő. – Miért bámulod ennyire?

– Mert… nézz rá… olyan pici… Hogy lehet egy felnőtt férfi ekkora? Nehéz elhinni, hogy innen származik.

– Pedig ő az – erősítette meg a nő -, minden vizsgálat eredménye úgy jött vissza. Kétség sincs afelől, Katerine fia. Egyébként kérdésedre a válasz; azért ilyen kicsi, mert mert sokkal rosszabb élelmiszereken nőtt fel, mint te vagy én. Bárki alulfejlett maradt volna azok közt a körülmények közt.

Louis megérezte maga fölött valakinek az árnyékát. Széles volt, és az a jelenlét is tekintélyt parancsoló. Nem lehetett a nő. Nem értette, hogy a férfi miért figyeli ilyen behatóan.

– Nagyon szép – sóhajtotta a Kim nevű -, nézd meg ezt az arcot, ezt a hajat…

A nő feklhorkant.

– Mikor megtaláltam, már akkor biztos voltam benne, hogy a te eseted lesz. Majd ha magához tér, megpróbálhatod elcsábítani.

Abban a pillanatban éles sípolás kezdődött. Louis-nak minden erejére szüksége volt, hogy ne pattanjon ki a szeme, elárulva, hogy ébren van. Addig nem ébredhet fel, amíg fel nem dolgozta a hallottakat. Egy férfi – ráadásul a legcsodásabb zöngével zengő hanggal, el akarja csábítani. Ez csak a pokol lehet, ahol engedélyeznek ilyen bűnöket. Erre a gondolatra megszólalt egy gonosz kis hangocska a fejében. Nem erre vágytál mindig? Miért vagy olyan biztos benne, hogy ez a pokol? Hogy lehetne pokol az, ahol teljesülhetnek a vágyaid?

A sípolás még marta a fülét, visszhangozva pattogott a falakról. Majd pont olyan hirtelen, ahogy elkezdődött, abba is maradt.

– Megvan Katerine – jelentette ki a nő.

– Meg. Úgyhogy megyek is – felelte Kim -, mielőtt megint okoz nekünk valami anolmáliát. Az őrült spiné.

Louis kilesett a szemhéjai alól. Látnia kellett a férfit, mielőtt az útjára indul. Azt nem értette, hogy miért keresik az anyját. Hogy mit tehetett, amivel az ördögök között is rossz a híre. Erről talán nyílik majd módja kifaggatni ezt a kettőt. De most még látni akarta a férfit, aki el akarná csábítani.

Kim hangjának irányába fordult. És amikor meglátta, a lélegzete is elakadt. Sosem látott még ilyen férfit. Hatalmas volt. A kovács fia is eltörpült volna mellette, pedig aztán ő sem volt kis termet. Viszont Louis nem látott soha még ilyen sápadt bőrt, szinte átlátszóan fehér volt, még az erek is átkéklettek alóla. A mandula metszésű szeme döbbenetes kék fénnyel ragyogott. A haja pedig mélyfekete. A gondolatai is megakadtak egy pillanatra. Kim csodálatos látvány volt. És Louis azonnal értette, hogy tudják az ördögök a legtisztább lelkeket is megkísérteni. Abban pedig egészen biztos volt, hogy ő maga, bűnösként a lelkét is eladná, nem egyszer, de mindjárt kétszer Kim kegyeiért.

Ekkor már meg sem próbálta csukva tartani a szemét, tátott szájjal bámulta a férfit, ahogy a fehér terem ajtaja felé lépdelt. Mikor az ajtó becsukódott a megtermett férfi után, Louis már nem látta értelmét, hogy ismét alvást színleljen. A nő, mikor visszafordult felé, azonnal észre vette, hogy mennyire megbabonázva néz Kim után.

– Sosem láttál még félalbínót, ugye? – Mosolygott rá.

– Félalbínót? – Ismételte majdhogy nem sokkban Louis.

– Igen, azt. Látom, működik a fordító ketyere. Jó dolog, hogy értjük egymást. – Louis értetlen nézésére annyit tett még hozzá. – A füled mögött.

Akaratlanul is a füle mögé kapott, de a tekintetét továbbra sem vette le a nőről. Ujjaival kitapogatott egy gomb szerű dolgot, ami tökéletesen felfeküdt a koponyája ívére. Döbbenten alá akarta fúrni a körmeit, de a nő szúrós pillantásától meggondolta magát.

– Helyes. Ha kiszeded, nem fogod érteni az én angolomat, és én sem fogom érteni a te franciádat. Világos?

A legkevésbé sem volt az, Louis mégis bólintott. Jobb kiérdemelni az ördögök jóindulatát, mint magára haragítani őket. Bár sem Kim, sem ez a nő nem tűnt ördögnek. Még csak gonosznak sem. Sőt, ez a nő, ha lehet még jobban vonzotta a tekintetét, mint Kim az imént.

Az ő bőre nem volt annyira fehér, mint a férfié, sőt az arca egészséges piros pozsgás volt. De a haja! Louis sosem látott még ilyet. A szivárvány minden árnyalatában pompázott. A szoba hűvösében mélykék volt, de ahogy néha hozzáért, hogy kisöpörjön egy-egy tincset az arcából az ujjai nyomán narancssárgába fordult. Ahogy az ablakon beeső fény rávetült, lángvörös lett, árnyékban pedig lilára mélyült. Ez a nő – nem lehetett több húszonötnél – nem lehetett ördög, vagy démon… Talán angyal? De mit csinál itt a többi szörnyeteg között?

– Ez milyen mágia? – Mutatott a nő hajára még mindig elhűlten Louis.

– Nem mágia – mosolygott rá ő -, ez tervezés. A szüleim akarták, hogy ilyen legyen.

Ezen aztán tényleg eltátotta a száját. Ilyennek akarták. akkor tényleg nem lehet sem ördög, sem démon. Azok nem tudnak életet teremteni. Lehet, hogy nem is a pokolban van? De akkor hol lehet? A purgatóriumban? Mielőtt bármire is rákérdezhetett volna a nő leült az ágya szélére. Óvatosan a kezébe vette Louis kezét.

– Remedy vagyok. Rem – mondta neki. – Nagyon örülünk, hogy újra itt vagy köztünk, Louis. El tudod hinni, hogy két hete még csak csecsemő voltál? És most, hogy Kim visszahozott… Senki meg nem mondaná.

– A-akkor – Louis hangja remegett egy kicsit -, a pokolban máshogy telik az idő?

– A pokolban? – Rem csilingelő hangon felnevetett. – Nem a pokolban vagy Louis, hanem a jövőben.