Hozzászólás ehhez Magyar

Korabeli (?) társadalom kritika Harper Foxtól

Hét nyári éjszaka (Seven summer nights)

Azzal szeretném kezdeni, hogy ennek a bejegyzésnek jó egy hete álltam neki. Aztán elhangoztak bizonyos kijelentések bizonyos közléleti szereplőktől, amik után kissé félre kellett tennem ezt az írást. Mivel nem akartam az első indulataimat papírra vetni ekkora ostobaság láttán és hallatán, ezért inkább nem erőltettem, és hagytam ülepedni egy kicsit.

Eredetileg azzal indítottam volna ezt a kritikát, hogy mennyire szeretem Harper Fox írásait, de azt a részt fogtam, és inkább kitöröltem. Mert most egyáltalán nem arról akarok írni, hogy én mennyire szeretek bizonyos írókat, és bizonyos könyveket, hanem arról, hogy mennyire mélységesen felháborít, hogy az ostoba emberek mennyire könnyen teszik tönkre mások életét. Mindezt egy-egy tolvonással, szándékosan megválasztott romboló szavakkal. Úgy, hogy bele sem gondolnak, nekik hogy esne, ha ők lennének hasonló atrocitások rosszabbik végén.

A Hét nyári éjszaka éppen amiatt zseniális, mert bár közvetlenül a második világháború után játszódik, mégis kortalan. Azt hiszem, ebben a helyzetben nyugodtan mondhatjuk azt, hogy sajnos, mert hetven évvel azok után a borzalmas események után már nem lenne szabad úgy lennie. Egyáltalán nem. A világnak jobb helynek kellene lennie, nem rosszabbnak. Nem visszafelé menni, ahogy mostanában látszik.

És hogy mi teszi ennyire időt állóvá? Számomra leginkább a tökéletesen megalkotott karakterek, akik a saját kereteiken belül elmondhatatlanul jól mozognak a köréjük nőtt világban. Legyen az bármennyire szerencsés, kiváltságos, vagy nyomorúságos. Mivel nincs módom az összes szereplőről részletesen írni, ezért csak a 6 legfontosabbat fogom bemutatni, őket állítom kontraszba. Rajtuk keresztül szeretném, ha bárki bele tudna nézni abba, hogy mi volt a baj régen a világgal, és mi a baj vele most.

De először is vizsgáljuk meg azt a korszakot, azt a világot, amiben főhőseink életüket egyengetni kényszerülnek. A történet 1946-ban játszódik, mikor Anglia épp elkezd fellégezeni a második világháború után. Ebben a bizonytalan környezetben próbál visszailleszkedni a társadalomba Rufus Denby, a háború előtt híres és megbecsült archeológus. ’46-ban ugyan már nem katona, de a zubbonyával együtt a traumákat nem sikerült szegre akasztania. Rufus inkább emberi roncs, mint az az összeszedett szakember, aki korábban volt. Nem is példázhatná ezt semmi szebben, mint az a fiaskó, ami a sabrosi ásatáson történik, és ami derékba töri Rufus archeológusi karrierjét.

Az menti csak meg a teljes megszégyenüléstől, hogy a múzeum kurátora és egyben Rufus főnöke, Caroline Thorne, megsajnálja, és Sussex egy kis településére küldi. Egészen pontosan egy Droyton-Parva nevű faluba egy középkori templom feltárására. Rufus itt találkozik a másik főszereplővel, Achiebald (Archie) Thorne lelkésszel. A regény az ő kapcsolatukat mutatja be.

Már csak a polgárpukkasztó témaválasztás miatt is megemelem a képzeletbeli kalapom Harper Fox előtt. Hiszen mégiscsak egy archeológus (a pogányság letagadhatatlan szimbóluma) és egy lelkész szerelmi kapcsolatát ismerhetjük meg. Rufus bevallottan nem hisz a Bibilai istenben, ha hisz is valamiben akkor az a természet, a szépség, egy olyan isten, akinek nincs baja a saját földi teremtményeivel. Archie bár lelkész, a frontokon átéltek miatt már régen nem hisz, a történet elején pedig még nincs bátorsága ezt a világnak is beismerni.

– (…) Mondd meg, Rufus, hiszel te valamiben?

– Igen – válaszolt elszántan még magát is meglepve ezzel. Pedig nem tudta. – Nem feltétlenül az egyházi Istenben, a Bibiliai Istenben, de… valamiben. A dombokban és a fákban talán. A széles, napsütötte felföldekben. Benned.

– Bennem?

– Igen. Te is a része vagy, vagy nem? A része az egész csodának.

Mielőtt részletesebben belemegyünk a jelen és múlt sajnálatos párhuzamainak boncolgatásába, szeretnék néhány szót ejteni a történet felosztásáról is. A könyv két részből áll, az első (Into the Labirinth – A labirintus mélyére), Rufus szemszögéből ismerteti velünk az eseményeket, a bolyongást, és nemcsak a háború utáni, kaotikus világban, hanem a harcoktól megzavart, saját fejében is.

Ezzel ellentétben, a második rész (Into the Sun – A Nap felé) Archie szemszöge, ahogy ő is megtalálja önmagát, és ahogy Rufusnak is segít ugyanebben. Archie szimbolizálja azt, hogy ha megtennénk a kellő erőfeszítéseket, a világ is képes lenne a változásra, ahogy ő is az volt. Csak nyitott tudat és elszántság kell hozzá. De jelenleg sajnos csak annyit látunk, hogy a világ nem hajlandó a változásra, a sokkal hangosabb ostobák miatt. Sajnos mi még mindig Rufus labirintusában vagyunk, hiába vannak olyanok, akik keresik az utat, mert vágynak ki a fényre.

És akkor nézzük részletesen azokat, akik miatt forog a Föld. Ebben a részben a nagyobb kontraszt kedvéért a három férfi és három női főszereplőt külön részekbe szedtem. Ezt viszont nem az indolkolta, hogy a két csoport között húzódna a regény konfliktusa. Nem, a konfliktus abszolút az egyének szintjén zajlik, függetlenül attól, hogy mit képviselnek.

A világ mozgatórugói – férfiak

Archie és Rufus a Nortonon (Helen Kord (@mirabel_chan) grafikája)

A könyv főszereplője egyértelműen Rufus Denby. A megvetett “queer”, ahogy itt nevezik. Az ő élete több szinten romokban hever, családi szinten, karrier szinten, emberi-kapcsolati szinten. Mégis Rufus az őt ért minden negatív hatás és borzalom ellenére is kedves, empatikus, hatalmas szíve van, kerüli az erőszakot. Az igazságérzéte és jóravágyása bárki számára a világ legjobb iránytűje lehetne. Ha a világ igényt tartana rá, és nem csak a problémákat, az ideggyengeséget és egyéb más nem túl hízelgő dolgokat látnának benne.

Az ő ellenpólusa nem Archie, henem Archie nevelőapja Dr. Paul Winborn, ő a kora, és sajnos anno domini 2019 minden társadalmi álmot megvalósító embere (irónia), ahogy azt a neve is a képünkbe üvölti, hiszen “Győztesnek született”.

És milyen is Winborn? Felső-középosztálybeli, idősödő fehér férfi, aki köztiszteletben áll – hiszen ő a falu orvosa. És mint ilyen, mindig, mindenki helyett tudja, mi a jó nekik. Természetesen a megkérdezésük nélkül (gondoljunk csak az abortusztilalomra, és a melegek jogait korlátozni akarókra). Szóval ő minden, ami Rufus nem lehet, az ő létének, és minden aspektusának tökéletes ellentéte. Winborn az, akinek joga van megvetni, kitaszítani, tönkretenni másokat, mindezt az egyetemes jót szem előtt tartva. És természetesen változásra teljességel képtelen.

Ezzel kapcsolatban van is egy érdekes beszélgetés közte és Archie között, ami a követezőképpen hangzik:

– (…) Nem tudod a szerelmet csak úgy, annyiban hagyni?

– Azt nem, ami bestiális hangokat csal ki az emberekből fényes nappal. Vagy a tiédet Denby iránt, már ha lehet egyáltalán annak nevezni.

Archie erőnek erejével uralma alá vonta az indulatait.

– Az apám helyett apám voltál – mondta neki tajtékozva. – Ezért nem kérdőjeleztelek meg soha. De hiszek abban, hogy eljön az idő; lehet, hogy már most, ennek a borzalmas háborúnak a nyomában, amikor mind elkezdjük megkérdőjelezni az apáinkat, vagy az apáink földjét. Aztán az illendőséget megfogjuk, és kidobjuk az ablakon, méghozzá úgy, ahogy még elképzelni sem tudnád.

– Akkor csak abban bízom, hogy már nem érem meg, hogy lássam.

Archie azért érdekes szereplője a történetnek, mert ő eredetileg a középvonalon áll. Ő ha úgy dönt, lehetne újabb Winborn a sorban, de lehetne Rufus is. Illetve választhatná azt is, hogy megmarad semleges megfigyelőnek, mások lelkének őrzőjének, vagyis lelkésznek, aki belül üres, mert másokon át éli meg a világot. És ő végül Rufust választja, vagyis önmagát, akit két évtizeden át elnyomott Winborn kedvéert, mert elhitte, hogy neki van igaza a világról. Aztán, ahogy felismeri a tévedését, megtalálja magában a bátorságot arra is, hogy elengedje azt az életet, ami már nem tette boldoggá.

Archie elmerengett azon, hogy a dzsinn valóban kiszabadult-e a palackból az olyan emberekért, mint ő maga, vagy Rufus. Ha a törvények megváltoznak, akkor egy nap Winborn és a hozzá hasonlók átkozódása is kiüresedik majd. Archie-nak volt egy látomása – őrültség, mert még egy felszabadított nőkkel és homoszexuálisokkal teli világban is egy lelkész továbbra is lelkész marad. Látomása arról, hogy Rufus-szal arany fényben ragyogó parton sétálnak.

Ha eddig a pontig nem szerettem volna ezt a könyvet, ennél a részletnél szerettem volna bele visszafordíthatatlanul. Semmiképp sem lehet amellett szó nélkül elmenni, hogy Harper Fox ilyen bátran meri ütköztetni a szereplők által képviselt értékrendet és a világ régi rendjét.

A következő részben külön nem fog szó esni róla, de ha már ellenpólusokat emlegettünk, nem hagyhatjuk ki Archie-ét sem. Drusilla Haselgroove, papnő, boszorkány, ő képviseli Archie tökéletes ellentétét – és nemcsak amiatt, mert nő. Bár ez az aspektusa kifejezetten fontos, mert többször kijelentésre kerül a könyv folyamán, hogy egyenrangúak. Annak ellenére, hogy másban hisznek, mást képviselnek, más neműek. Ráadásul az egymással való viszonyuk is tökéletes egyensúlyban van, hiszen a könyv első részében Archie menti meg Drusillát, a másodikban viszont Drusilla segíti ki Archie-t. Méghozzá nem is akár hogy.

A világ mozgatórugói – nők

A három női karakter, akiket kiemelnék, szerintem csodálatosan lefedik a második világháború utáni női “kasztokat.”

Elsőnek mindenképpen Rosemary-t, Rufus húgát kell megemlíteni. Ő testesíti meg a hagyományos női szerepet. Míg a bátyja és a gyerekkori szerelme, majd a későbbi férje, Charles kirepültek a családi fészekből megvalósítani, megtalálni önmagukat, addig Rosemary egyik fennhatóság alól a másik alá kerül. Hiszen mikor férjhez megy, kikerül a szülői hatalom alól, és bekerül a férje szárnyai alá.

Nem feltétlenül pozitív karakter, hiszen minden áron próbál fentmaradni a víz tetején azután is, hogy megözvegyül. Ehhez még arra is hajlandó, hogy kijátsza, eladja a saját bátyját. Mai szemmel ezen teljes joggal háborodhatnánk fel, de ha egy pillanatra belehelyezkedünk az ő szemszögébe… Elvesztette a férjét, meghalt a fia, aki az örökös lehetett volna. Nincs semmije, kegyelemből az apósa házában él. Annak az embernek a kegyelmére szorul, akinek Rosemary nem jelent semmit. Miért kellene eltartania, ha a nő nem tud semmi értéket felmutatni? Kénytelen teljesíteni a feltételeket, ha nem akar az utcára kerülni. Így szerintem a motivációja teljesen érthető, még úgy is, hogy a választásai rosszak.

– (…) Ő a bátyám. De miért élheti ő az életét, szerethet bárkit, akiről úgy gondolja, joga van szeretni – még azt a kis elkényeztetett szörnyeteg Henry-t is, miközben nekem nincs semmi választásom. (…) Az iskolából egyenesen férjhez mentem, rögtön elhagytam a szülői házat. Soha egy napot nem dolgoztam életemben, és nem éltem egyedül sem. Amikor Charles meghalt, nem maradt senkim… csak ő (Charles apja).

A második fontos szereplő Alice Winborn, a jó dr. Winborn unokahúga. Alice már nem a hagyományos szerepben rekedt nő, ő már látja, hogy a világ változik, és azt is, hogy a világban valami nagyon nincs rendjén. Látja a régi rendszer betegségeit, és azt is, hogy változásra van szükség. Ő még nem az az igazi lázadó, de már ki mer állni a választásaiért, sőt a hagyományok helyett a szerelmet és a saját érzéseit választja. A maga módján még Winbornnal is szembe megy.

Az ő karakterének érdekessége, hogy Harper Fox rajta keresztül fogalmaz meg igazán kemény kritikákat a világról. Például mikor a kötelességekről és a világ rendjéről vitatkoznak Winbornnal.

– Épp csak tizennyolc hónapja vesztettem el az én Davidemet. Ha házasok lettünk volna, még mindig feketében járnék. Még mindig gyászolnék.

– Akkor hála Istennek, hogy nem voltatok házasok (…).

– Hogy merészeled ezt mondani? Minden értelemben házasok voltunk, csak névlegesen nem. Osztoztam az ágyán, mikor itthon volt eltávozáson. Amikor megtudtam, hogy nincs többé, minden nap imádkoztam Istenhez, egy gyerekért, akit bennem hagyott.

– Alice!

– Pedig így volt. És amikor a havim megjött, átkozni kezdtem Istent imák helyett. – Felszakadt belőle egy fájdalmas sóhaj. – De senkit nem érdekelt, nem igaz? Nem mondhattam, hogy a férjem meghalt, hogy az emberek legalább megértőek legyenek velem, és békén hagyjanak. Hiszen nem voltam özvegy. Csak egy átkozott teher, kényelmetlenség, valami, amitől meg kell szabadulni.

És az utolsó karakter, aki nem mellesleg az én személyes kedvencem is, Caroline Thorne, Archie unokatestvére. Na, ő az igazi lázadó, ő az, aki nem hajlandó elhinni magáról, hogy nem ér annyit, mint bárki más, ezt pedig igyekszik mindenkinek be is bizonyítani a múzeum élén. Érdekessége az ő karakterének, hogy Rufus úgy kezeli Caroline-t, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy olyan nők járnak az egyszerű emberek között, mint ő. Ez is egy külön árnyalatot ad hozzá Rufus elfogadó, befogadó személyiségéhez.

És ha már bizonyítás, és elfogadás, bizony Caroline-nak is megvannak a maga harcai, amiket egyedül kell megvívnia, akár leszbikus nőként, akár pusztán egyenlőségre vágyó nőként. Ennek ellenére azt nem felejti el kimondani, hogy épp az évezredes elnyomásból kifolyólag a nőknek bizonyos helyzetekben könnyebb dolguk van, mint a férfiaknak. És ez egy szomorú tanulsága a történetnek, és az egyik legfontosabb gondolata is.

Matilda és én nem létezünk, a törvény szemében legalábbis nem. Ez az egy egyetlen előnye annak, hogy egy évezreden át a nők nem értek semmit – nulla plusz nulla még mindig csak nulla. De ugyanez nem alkalmazható rátok, férfiakra. Ti sajnos pokolian láthatóak vagytok.

Nem véletlen a fentebbi alcímek választása, ugyanis nekem az a véleményem, hogy a világ igenis mindenkitől, mindenkivel együtt mozog. Ezt pedig csak a korlátolt emberek nem látják. És természetesen azok, akik egy régelmúlt világ emlék-cserepei fölött szeretnének kiskakasok lenni.

Azt hiszem, kissé hosszúra nyúlt ez a kritika, és elég érdekes egyveleg is lett. Így tehát lassan ideje zárnom a soraimat. Ennek ellenére tényleg úgy éreztem, hogy ezeket ki kellett mondani.

Szerző:

Hi Everyone! I’m S.A. Locryn, bookworm, writer and a huge fan of great books.

Korabeli (?) társadalom kritika Harper Foxtól” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s