Gyufaláng – Prológus

Ekkor:
Forrás: Pinterest

1945.04.24.

Tudtam, hogy maga a földi pokol lesz az a nap. Sokszor felfogni sem voltam képes, hogyan éltük túl egészen máig. És én ott a többiek közt csatarendben állva egészen biztos voltam abban, hogy az aznap később egy újabb ilyen megmagyarázhatatlan esemény lesz majd a listán. Úgy vártunk a jelre hajnalban, hogy már biztosan tudtuk nemcsak azt, hogy vége a háborúnak, de azt is, hogy csúfosan elvesztettük. A vöröslő fényben várva a százados már nem is győzelemről beszélt – bár tőle sosem lehetett hagymázas, földtől elrugaszkodott vágyálmok megvalósulásáról hallani -, hanem puszta túlélésről.

Tudtuk, hogy aznap azért harcolunk, hogy tartsuk a vonalainkat, amíg meg nem érkezik a fegyverletételi parancs. A százados azt mondta, ha rajta múlna, “már abban a rohadt pillanatban letetetné a fegyvert”. Csak azért nem merte kiadni a parancsot, mert félt, hogy kivégeznének minket a túloldaliak. Egyikünknek sem voltak kétségei afelől, hogy semmi sem állítaná meg az ellenfél pattanásig feszült idegzetű katonáit, amíg hivatalosan vége nincs a háborúnak.

Ott álltunk, fegyverrel a kézben, rohamra készen. És a százados arról beszélt, hogy mennyire sajnálja, hogy nem teheti mindünknek lehetővé a hazatérést. De biztosított minket, ahogy amennyit csak lehet, haza akar juttatni közülünk. Remegett a hangja, láttam rajta, hogy ő is józan esze utolsó darabjaiba kapaszkodik. Sajnáltam az iszonyatos terhek miatt, amiket cipelt.

Sokfelé szolgáltam a háború évei alatt, de olyan jó parancsnokom sehol sem volt, mint a százados ezen fronton Sopron mellett. És nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel. Tudtam, hogy mások is így éreznek. Azt hiszem, az ő parancsára talán meghalni is könnyebb volt.

Figyeltem azt a megviselt arcot. Beesett szemei mélyen ültek, az utóbbi időben elvesztették a korábbi fényes ragyogásukat. Tompán csillogtak csak. Sötét hajába ősz szálak vegyültek, biztos voltam benne, hogy az utóbbi pár hétben jelentek meg, mióta egészen biztos lett, hogy elvesztettük a háborút. Bőre szürkés árnyalatot vett fel, mint bármelyikünké a rossz körülmények között. Sosem használta a rangját arra, hogy magának vagy a kedvenceinek jobb körülményeket biztosítson a többi szerencsétlen flótás kárára.

Kedvencet mondtam volna? Igen, volt egy kedvence. Az őrmester. Elválaszthatatlan batátok voltak. Nem volt ebben semmi furcsa, sok ilyen eltéphetetlen köteléket edzett a háború. Az őrmester volt az a századosnak, ami ő nekünk. Ő tartotta benne a lelket, miatta tudta megőrizni a józan eszét. Ugyanaz a rendíthetetlen támasz volt neki, mint ő nekünk.

Figyeltem, ahogy az őrmester mellé lépett. Láttam az arcán, hogy bármire készen áll, amit megkövetel majd tőle az a nap. Volt viszont akkor azon a sápadt arcon valami leírhatatlan kifejezés, amit nem tudtam hova tenni. Azt mondtam magamnak, hogy biztos valami megérzés gyötri. Tudtuk, hogy jók a megérzései, általában mindig igaza lett, mikor valamit megérzett. Nincs ebben semmi furcsa, mondtam többször magamnak, hiszen a harcedzett bajtársak mindig megtanulták, hogy bízni kell azokban a szurkáló kis érzésekben. Ha pedig azt súgják, hogy vége, akkor nincs mit tenni, a vég úgyis megtalál.

Nem tudom, az őrmester mit érezhetett, de az arckifejezése alapján nem lehetett semmi jó. Ennek ellnére bátorítóan rávigyorgott a századosra. Azt nem hallottam, hogy mit mondott neki, de abban egészen biztos voltam, hogy biztosította róla, hogy akár a pokolok fenekére is követjük. Igaza volt, akárhova követnénk. A százados halvány mosollyal az arcán odabólintott neki, majd zengő hangon kiadta a parancsot. Meg kellett védenünk mindent, ami számunkra kedves.

Szavait azonnal ellenséges tűz követte. Mintha a másik oldalon csak hozzánk igazították volna az órákat. Azonnal elkezdődött a tánc. Ágyúk, puskák és a legkülönfélébb lövegek játszották a talpalávalót. Hamar kiviláglott számunkra, hogy az ellenség a teljes megsemmítésünkre érkezett. Hatalmas volt a túlerő, reménytelennek tűnt a helyzetünk.

A senkiföldjét hamar elborította a fekete, fanyar füst és a por, nem túlzok, ha azt merem állítani, az sem lehetett volna rosszabb, ha a pokol kapujait nyitják ránk. Az ellenség nem kímélt minket, és mi sem kíméltük őket, mi csak élni akartunk, hiába tudtuk, hogy ők is. A ropogó géppuskák, és az egyéb fegyverek ugatása sem tudta elnyomni a sebesültek sikolyait, könyörgését, hörgését. Azt kívántam, bárcsak süket lennék. És vak… Bokáig jártunk a vörös sárban, sokszor a halottak mögött húztuk meg magunkat. Nekik már nem fájt, mikor egy újabb sorozat csapódott beléjük.

Észre sem vettem, mikor maradtam egyedül. De egyik pillanatban még ott voltak a bajtársak, a következőben viszont már egyedül voltam, mint az ujjam. Azt sem tudtam, hogy meghaltak-e, vagy csak a menekülés mellett döntöttek ebben a zavarodott káoszban. Körülnéztem, hogy hátha a holttesteket meglátom magam körül. De semmi. Testek voltak bőven körülöttem, de egyik sem az övék.

Vagy csak nem ismertem fel őket? Alaktalanok voltak és formátlanok, nem volt bennük semmi ismerős. Nem volt bennük semmi emberi. Csont, hús, szakadt szövet. Nem tudtam, mi történt, nem tudtam zajokat kivenni a körülöttem őrjöngő kakofóniából. A szemem előtt összefolyt az a pokoli látkép. Ekkor szállt az inamba a bátroságom. Isten verje a háborút, ezt az utolsó csatát, a parancsokat. De még a századost is.

Megindultam, hogy elmeneküljek. Az sem érdekelt, ha menekülés közben valaki hátba lő. Még kutyaként megdögleni is jobb, mintha valami láthatatlan borzalom darabokra szaggatna. Fogalmam sem volt, hogy melyik irány merre visz, abban voltam csak biztos, hogy arra nem megyek tovább, ami addig volt előre.

Ész nélkül indultam meg egy véletlenszerűen választott irányba. Akkor már nem hallottam semmit a fülemben zakatoló vér miatt, és látni is csak valami delíriumos valóságot láttam. Fogalmam sincs milyen messze jutottam, sőt abban sem vagyok biztos, hogy nem csak körbe körbe jártam abban a harc okozta félőrületben. Az rázott fel, hogy a nevemet hallottam – azt a nevet, amin a seregben ismertek. Először nem figyeltem rá, meg sem álltam, utasítottam zselé-lábaimat, hogy vigyenek tovább. De felbuktam valamiben.

Arra emlékszem, hogy valaki megragadta az egyenruhám gallérját, és erősen megrázott. Elsőre még ettől sem tisztult ki a fejem. De a második, harmadik rázás, és az ahogy a képembe üvöltött valaki, visszarántott a valóságba.

– Emil! Figyelj rám, hallod?

Zavaromban pislogtam párat. Az őrmester? Mit csinál itt?

– Emil! Segítened kell! El kell vinnünk innen! Itt sosem találják meg a szanitécek és orvosok!

Hogy mi? Kit? Döbbenten meredtem az őrmesterre. Egymással szemben térdeltünk egy zöld kupac mellett. Lenéztem arra a kupacra. És akkor ismertem fel a századost. Eszméletlen volt, és sápadt. A nadrágszára csupa vér, az egyik lába furcsán állt, és úgy nézett ki, mintha leszaggatták volna róla a húst. Kiáltak a csontok a nadrág hasadásai közül. A senki földje aszályos barázdái mohón itták fel a vérét. Annak ellenére is, hogy egy övvel valaki – persze, hogy az őrmester -, elszorította a lábát a térde felett.

És azonnal megértettem. Az őrmester el akarta vonszolni a tűzvonalból. De egyedül valószínüleg nem boldogul, legalábbis erre következtettem a végtelen kimerültség kifejezéséből az arcán.

– Emil! Kérlek! Nem hagyhatom itt…

El sem hittem, hogy sírni látom, sáros, füsttől fekete arcába barázdákat mostak a könnyek. Az őrmester, aki mindig szigorú és távolságtartó volt mindünkkel. Sőt kelletlen, mikor beszélnie kellett velünk… Az egyetlen ember, akivel nevetni láttuk, aki mellett valaha is enyhült az a töretlen szigor, ami az egész lényét rideggé tette, az a százados volt. Egyikünknek sem volt semmi fogalma arról, hogy Szép Tamás őrmester milyen ember lehetett a civil életében. Csak abból voltak elképzeléseink, ahogy a századossal viselkedett.

Segíteni akartam. Őszintén. De megbénított a rettegés. Fejemet rázva még azelőtt válaszoltam neki, hogy egyáltalán végiggonoltam volna, hogy mit mondok.

– Mennem kell…

Megkapaszkodott a karomban, nem engedte, hogy felemelkedjek mellőle.

– Tudom, hogy dezertálni akarsz – mondta olyan gyorsan, ahogy a szavak csak előtörni képesek voltak belőle. – Ha segítesz… a senki földje széléről te is könnyebben el tudsz tűnni majd.

Vetettem rá még egy pillantást. Ennyire félreismertem volna? Vettem egy hatalmas lélegzetet. Összeszedtem minden bátorságomat.

– Rendben. Mondd, hogy mit tegyek.

Elmondhatatlan volt, ahogy felderült az arca.

– Fogd meg a lábát. Úgy, ott a térde alatt. Én benyúlok a hóna alá. Megvagy? Akkor, vigyük.

Számolnia sem kellett, egyszerre emeltük meg azt a megviselt testet, majd indultunk meg a századossal. Hagytam, hogy az őrmester vezessen. Ahogy haladtunk, éreztem, hogy a sérült hús kimállik a fogásom alól. Undorító, síkos érzés volt, öklendeznem kellett tőle.

– Őrmester… lassítsunk egy kicsit – préseltem ki magamból, minden erőmre szükségem volt, hogy az epét és a savat lent tartsam -, igazítanom kell a fogáson…

– Igyekezz! Ne ott fogd… azt hiszem, menthetetlen az a láb. Megvagy már? Már nem vagyunk messze…

Nem tudom, mit mondott ezután, mert a szavait elnyelte az a borzalmas sipítás, amit utána azonnal követett a becsapódás is. Valami az oldalamnak vágódott, a szél ledöntött a lábamról, azt még éreztem, hogy elengedtem a százados lábát. A következő pillanatban a világ vetett körülöttem egy cigánykereket, de nem ugrott elég magasra fölöttem, mert iszonyatos erővel talált homlokon.

A fejem lüktetett, a bordáim visitottak a fájdalomtól. A szemem előtt minden vibrált az eszméletlenség határán. Aztán az őrmester alakja úszott be a látóterembe. Megpaskolta az arcomat. Egyáltalán nem finomkodott, de azt elérte, hogy ránézzek.

– Emil! – Sürgető volt a hangja. – Mennem kell, jönnek. Elterelem őket. Ne próbálj mozogni! Hallod? Azt hiszem, eltörtek a bordáid… Minden rendben lesz. Megtalálnak titeket. Megígérem…

Ezzel felpattant mellőlem, és célratartott puskával a kezében elrohant. Utána akartam kiabálni, hogy hazugnak nevezzem. Hogy mondhatott ilyeneket? Éppen nekem, aki épp ugyanazokkal a hazugságokkal hagyott hátra bajtársakat, amikkel most ő itthagyott minket…

Mikor legközelebb magamhoz tértem, fehérség vett körül. Fehér falak, fehér fertőtlenítő szag, fehér és kivehetetlen zajok. Valami keményet éreztem az oldalamba nyomva, elmondhatatlanul kényelmetlen volt. Megpróbáltam kissé feljebb emelkedni a fehér ágyon, ki akartam emelni magam azok közül a merevítések közül. De a bordáim közé nyilalló fájdalomtól még a lélegzetem is elakadt. Hangosan felnyöghettem, mert azonnal megjelent mellettem egy nővér.

Arcán aggodalmas kifejezéssel nézett le rám, sőt egyik kezét a vállamra tette, és tenyere finom nyomásával próbált mozdulatlanul tartani. Ahogy jobban szemügyre vettem, felismertem. Tünde volt. Azon kevés ápolónők egyike, akik elmerészkedtek a frontig, és emberesen helyt álltak, sokszor talán még emberesebben is, mint mi férfiak.

– Csak óvatosan, katona – mosolygott rám -, tudom, hogy kényelmetlen így, de valamivel meg kell támasztanunk a törött bordáinkat, nem igaz?

Azt hiszem, bólintottam, mire ő magyarázatba fogott. Elmondta, hogy mi történt velem, hogy a dokit, aki megpróbált megmengteni engem és a századost, eltalálta egy kósza golyó. Szerencsére túlélte. Mind a hárman túléltük. Megpróbáltam felmérni a kórtermet. Jobbra és balra fordítottam a fejemet a párnán. Balra tőlem a doki feküdt, jobbra pedig a százados. Amennyire tudtam, felemelkedtem a párnáról. Ekkor láttam csak, hogy milyen kicsi teremben fekszünk mi hárman. Rajtunk kívül nem fért volna be ide más.

– Nem látom az őrmestert – mondtam Tündének. – Ő is itt van valahol?

– Az őrmester sajnos nem került elő az ütközet után – rázta meg a fejét lemondóan a nővér.

Nyeltem egy hatalmasat. Visszafordultam a százados felé. Úgy tűnt, nyugodtan alszik. Annak a nyugodt arcnak az alapján nem lehetett megmondani, hogy magához tért-e már akárcsak egyszer is azóta az utolsó csata óta. Fájt érte a szívem.

– A százados tudja már? – Kérdeztem Tündét elcsukló hangon.

– Nemessy századost már tájékoztatták a harcok kimeneteléről és a sérülései mibenlétéről is.

– Milyen sérülései…? – Nem tudtam ennél többet mondani, kapart a torkom.

Tünde egy poharat tartott az számhoz, türelmesen, apró kortyokkal itatott meg. Jól esett még az a vegyszerizű víz is. Miután nem tudtam többet inni, Tünde letette a poharat. Majd egészen közel hajolt a fülemhez, hogy belesuttoghasson. Úgy gondoltam azért, hogy a százados véletlenül se hallhassa, hogy róla beszélünk.

– A bal lábát amputálnunk kellett, nem tehettünk semmi mást. – Aztán rendes hangerővel folytatta. – Pihenjen inkább, katona. Aludjon egy kicsit. A gyógyuláson kívül úgysem tehet mást.

Bólintottam, és hagytam, hogy a dolga után nézzen. Bár nem akartam aludni. Nem akartam nyugton feküdni. A háború állandó készültsége után szinte természetellenesnek tűnt ez a nyugalom. Ahogy ezen meregtem, valahogy mégis elnyomott az álom.

Legközelebb mikor magamhoz tértem, teljesen sötét volt a kórteremben. A tagjaim továbbra is fájtak, határozottan úgy éreztem magam, mintha egy óriás ülne a mellkasomon. Kedvem lett volna felnyögni a fájdalomtól. Az gátolt csak meg benne, hogy meghallottam az éjszaka sötétjét szaggató fájdalmas szipogást. Levegőt sem mertem venni, ahogy jobban fülelni kezdtem. A jobb oldalamról jöttek a hangok.

A százados sírt. Kétségem sem volt felőle, hogy az őrmestert siratja. Meg akartam szólalni, hogy még nincs veszve minden. Lehet, hogy csak fogságba esett, és akkor viszont még életben lehet. De képtelen voltam bármit is mondani. Szinte kétségem sem volt afelől, nem véletlenül sír az éjszaka rejteke alatt. Soha senki sem látta gyengének. Nem árulhattam el magam, hogy ébren vagyok.

Figyeltem rá, hogy egyenletes maradjon a légzésem, hogy ne fogjon gyanút. Nem tudom mikor, de valamikor még hajnalhasadás előtt visszaaludtam, mikor csendesedni kezdett a zokogás hangja a szomszéd ágy felől.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s