Világnyelv – IV.

Forrás: Pinterest

Késlekedés nélkül indultak meg az utolsó kapu felé, ahol pontosan az fogadta őket, amire Ark eredetileg is számított. Amint az őrök meglátták őket a kapuhoz közeledni, azonnal fegyvert fogtak rájuk. Ark rögtön megállt, és a két karját felemelve eltartotta magától, épp ahogy a Gyárban is tette mindig, mikor a fegyeres ellenőrök elvonultak köztük.

Látta, hogy több őrnek mozog a szája, feltételezte, hogy kiabálnak, de ilyen távolságról nem tudott olvasni az ajkukról. Ő maga nem mert megszólalni, de a hátán rezgést érzett, ebből tudta, hogy Gyöngy beszélni próbál velük. Nem merte levenni szemét az őrökről, hogy megpróbáljon hátrafordulni, hátha megláthatja a lány arcát.

Gyöngy mindkét kezét a vállaira tette, lenyomta Ark két karját a teste mellé, majd átkarolta a mellkasát amennyire tudta. Ark azt feltételezte, ezzel próbálja jelezni az őröknek, hogy nem fog támadni. Nem értette ezt a gesztust. Miért támadna? Ha rálőnek, eltalálhatják Gyöngyöt is. Azt meg csak nem kockáztatnák meg? Óvatosan kifújta a levegőt, amit addig visszatartott. Próbálta kiengedni az izmait összehúzó feszültséget. Remélte, így nem tűnik fenyegetőnek.

Aztán az őrök már mellette is voltak. Hárman megálltak vele szemben, és fegyvert fogtak rá. Kettő megkerülte, és a háta mögé kerültek. Az egyik óvatosan lefejtette Gyöngy karjait a mellkasáról, miközben a másik leemelte a hátáról a szerkezetet a lánnyal együtt. Rossz érzés fogta el, ahogy az a megszokott súly eltűnt róla. Megpróbált megfordulni, hogy lássa, hogy bánnak Gyönggyel, de a másik őr, aki mögötte állt, durván visszafordította a fegyverek felé. Ennyi erővel meg is üthette volna, úgy megrántotta a vállát.

Gyűlölte a csöndet, ami körülvette. Semmit nem hallott abból, amit Gyöngy mondott az őröknek, és azok válaszát sem. Csak az indulatokat érezte maga körül, ahogy vibrált tőle a levegő. Az egyik hátsó őr elvitte mellette Gyöngyöt, ő pedig végig követte a tekintetével. A lány kinyújtotta felé a kezét, mintegy búcsúzóul, amire önkéntelenül az ő keze is előre lendült, hogy elérhesse.

De mielőtt kellő közelségbe kerülhetett volna, két szúrást érzett a nyakán, majd minden izma egyszerre rándult össze, és ő a földre zuhant. Ahogy a díszes köveken vonaglott az eszméletlenség felé sodródva, azt még látta, hogy Gyöngy arca eltorzul a rettenettől. Kapálózott, küzdött az őr karjaiban, de amennyire gyenge volt, még ha nem is fogja olyan erősen a megtermett férfi, akkor sem lett volna esélye hozzá jutni. A rángások miatt nem tudta leolvasni a Gyöngy szavait, de biztos volt benne, hogy neki szólnak.

Aztán lecsukódtak a szemei, és már nem tudta, mi történik körülötte. Nem látta, ahogy az őrök elviszik Gyöngyöt, nem látta az undort és a megvetést sem arcukon, mikor tudatosult bennük, hogy mennyire rossz állapotban van a lány, akit a hátán cipelt. Azt sem érezte, hogy többen felnyalábolják, és elviszik valahova.

Órák múlva tért magához, de arról fogalma sem volt, hogy hol van. Ahogy kitisztult a látása, azonnal tudta, hogy egy ablaktalan cellában van, vastag falak és vasajtó mögött. Az izmai annyira fájtak, hogy nem érzett semmit, félelmet sem amiatt, hogy mi lesz most vele. Nem tudott felkelni sem, amit nem is erőltetett, mert biztos volt benne, hogy egy óvatlan mozdulattól minden epe és gyomorsav feltolulna a torkán.

Miután ismét uralma alá vonta a testét, és fel tudott volna ülni, akkor sem mozdult meg. Nem látta értelmét. Sokáig senki sem nézett felé, csak éltelt adtak be neki bizonyos időközönként. Beszélni sem próbáltak vele, valószínűleg Gyöngytől tudták, hogy süket. A gyerekkorában belekódolt időérzék segítette, hogy ne vesszen el teljesen. Azt végig tudta, hogy milyen napszak van, de a napokat nem volt kedve számolni.

Ha nem kapott volna rendszeresen ételt az is hihette volna, hogy egyedül maradt a világon. De az étel minden egyes alkalommal egyetlen perc késés nélkül érkezett. Ez nem jelentett mást, mint hogy életben akarják tartani. Egyelőre. Már csak azt nem értette, miért nem próbálja neki senki elmondani, hogy mi történik vele. Gyöngy sosem beszélt jelekkel, mégis megtalálta a módot, hogy szót értsen vele. Ezek szerint nem lenne lehetetlen.

Egy idő után az egyhelyben ülés tűrhetetlenné vált, így elkezdte a cellában fel-alá járkálással tölteni az időt. És ahogy az órák napokká, a napok végtelen hetekké nyúltak, egyre biztosabbá vált abban a meggyőződésében, hogy örökre ezek közt a falak közt felejtették. Senki nem jön majd, hogy bármit mondjon Gyöngyről, vagy hogy akárhogyan is, de véget vessen ennek a tétlenségnek.

Arra jutott, hogy neki magának kell akkor véget vetnie neki. Itt talán így szokás, a fogoly belátására bízzák, hogy meddig nyújtja el magának a bezártságot. Ark elhatározta, hogy neki elég volt. Elkezdte visszautasítani az éltelt és a vizet. Erről az utóbbiról nehezebb volt lemondania, mikor égetett és kapart a torka a szomjúságtól, és érezte, hogy egyre inkább besűrűsödik a vére, de megtalálta magában az erőt, hogy megtegye. Az ételt viszont minden nehézség nélkül úgy hagyta a kis nyílás előtt, ahogy megkapta. És senki sem foglalkozott vele. Elvitték a régit, és otthagyták az újat.

Aztán eljött az az idő, amikor már iszonyatos erőt követelt volna felkelnie a priccsről. Minél gyengébb lett, annál jobban megkönnyebbült, mert már biztos nem tart sokáig. Az, hogy nem ment oda az ételért és vízért, nem akadályozta meg az őreit abban, hogy elvigyék az előző adagot, és ott hagyják az újat a nyílás túloldalán. És egyetlen alkalommal sem jött be hozzá senki.

Nem is számított rá, hogy valaha kinyílik még a cella ajtaja. Aztán mégis megtörtént. Nem hallhatta a kattanást, sem a nyikorgást, ahogy a súlyos vasajtó megmozdult a zsanérjain. Csak a mozgást vette észre maga körül, mikor kinyitotta a szemét. Bár nem akarta tudni, ki jön érte. És mikor már azt hitte, a fejét sem lesz ereje megemelni, Gyöngyöt látta meg az őrök mögött a küszöbön.

Megpróbált felemelkedni a priccsről, de az izmai cserben hagyták. Gyöngy amilyen gyorsan tudott odabicegett hozzá, és segített neki felülni. Egy üveg furcsa színű folyadékot tartott a kezében, amit azonnal az ajkaihoz tartott, amint Ark elég stabilan ült. És ő elfogadta, mohón ivott abból az elmondhatatlan ízű valamiből, és egy pillanatig sem érdekelte, hogy mi az. Már attól a pár kortytól jobban lett. Vagy Gyöngy jelenlététől, ezt nem tudta volna megmondani.

Mikor Gyöngy úgy ítélte, eleget ivott, letette a padlóra az üveget, és a nyakába borult. Olyan erősen szorította magához, hogy Ark már csak abból az erőből tudta, a lány is azt hitte, sosem látják egymást többet. Aztán eltolta magától. Pillantását Arkra emelte, aki akkor vette csak észre, hogy könnyes a szeme. Nem csodálkozott ezen, az övé is az volt. Látta Gyöngyön, hogy azon mereng, megcsókolja-e, aztán amellett döntött, hogy ennyi fürkésző szempár láttára nem teszi.

– Jól vagy? – Kérdezte Ark reszelős hangon, alig jött ki ajkai közül ez a két szó.

Gyöngy először csak megrázta a fejét, és Ark ennyiből tudta, hogy megint kiabált. De nem volt ereje halkabban is megismételni a kérdést. Majd ha ismét mondania kell valamit, figyel rá, hogy halkabb legyen.

– Már majdnem teljesen jól vagyok – Gyöngy lassan beszélt hozzá, hogy könnyebben tudjon olvasni az ajkairól. – Sajnálom, hogy ilyen sokára jöttem… És ezek hagytak volna…

Félre fordult, ahogy a könnyek kicsordultak a szeméből, és végig folytak az arcán. Ark egy óvatos mozdulattal kinyúlt felé. A szeme sarkából látta, hogy az őrök megmozdulnak, de egyikük sem lépett hozzájuk közelebb. Félelmet látott rajtuk, de nem Gyöngyöt féltették, attól tartottak, hogy velük mi lesz. Ez pedig Arkot nem érdekelte, csak az, hogy letörölhesse a könnyeket Gyöngy arcáról, aki egy sóhaj kíséretében belefordult az érintésbe.

– Én jól vagyok – súgta neki -, nincs miért aggódnod értem. De a te csontjaid…

– Mind rendbe jött, kivéve…

Gyöngy a bal lábát kinyújtotta Ark felé, és kissé feljebb húzta rajta a nadrágszárat, hogy megmutassa neki a vasszerkezetet, ami az elfeketedett lába helyére került. Ark döbbenten nézte, sosem látott még műlábat, mégis tudta, hogy minek kellett történnie. Az ittenieknek sem sikerült megmenteni a lány lábát. Ark elhűlt pillantását látva Gyöngy elmosolyodott.

– Nincs semmi gond, ez még nem a végleges. Ha majd az elkészül, olyan lesz, mint a régi. Megmentettél, Ark. Ha később érkezünk, már túl sem éltem volna.

Amint leolvasta az ajkairól, hogy mit mondott neki, Ark vonásain is elégedettség terült szét, ajkai önkéntelenül is mosolyra húzódtak. Semmi többre nem vágyott, minthogy azt megtudja, Gyöngy jól van, hogy biztos legyen afelől, hogy megmenekült. Így teljes belenyugvással fogadta volna azt is, ha azt mondják neki, hogy élete végéig visszazárják a cellába.

– Mi lesz most? – kérdezte mégis bizonytalanul. Reménykedni kezdett, mikor látta, hogy Gyöngynek mennyire felderül az arca.

– Velem jössz – jelentette ki neki -, amint kissé jobban leszel a gyógyszertől. Mindent elintéztem. Mindent megírtam a Gyárról és rólad, amíg lábadoztam. Mindenki tudni akar rólad. Lesz helyed köztünk, sőt a hallásodat is visszakapod.

Ark hóna alá nyúlt, hogy segítsen neki felállni, majd kivezette a cellából.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s