Világnyelv – III.

Forrás: Pinterest

A másnap teljes egészében sietségben és a többiek előtti titkolózásban telt. Munka közben, mikor épp ideje engedte, vasakat, hevedereket és mindenféle alkatrészeket tett félre, hogy majd a műszak végeztével magával vigye. Tudta, senki sem kérdez majd semmit, sokszor előfordult, hogy a munkások hazavitték a munkát, mikor nem tudták teljesíteni a kvótát. Idelent soha semmit sem loptak ételen kívül, nem is tartott tőle senki, hogy bárki megkárosítaná a Gyárat. A közösség mindig kegyetlenül büntetett azért, ha valaki miatt elestek a kvóta teljesítésért járó jutalmaktól.

Sóhajtott egy nagyot. Soha többet nem jöhet majd vissza ezután. Csak az, amit addig összepakolt egy hónapnyi élelmet ért. Sohasem fogják ezt megbocsátani neki. Ha ő eltűnik, a részleg képtelen lesz teljesíteni a kvótát. És ehhez jön még az a sok alkatrész, amit magával visz majd.

Megrázta a fejét, miközben még egy kisebb fém fűrészt a kupacra hajított. Az nem számított, hogy vele mi lesz. Csak az, hogy Gyöngyöt megmentse. És a lánynak nincs itt lent esélye. Talán, ha fent lesznek majd, valaki szól pár jó szót az érdekében. Talán Gyöngy maga szól majd az érdekében. És ha mégsem… Akkor sem látja többé viszont a Gyárat.

Aznap az ebédjét ugyanúgy a törpére bízta. Tudta, nem indulhatnak úgy útnak, hogy nem ettek előtte. Ha Gyöngynek nem lesz átvágya, majd megeszi ő. Neki minden erejére szüksége lesz, hogy annyi plusz teherrel fel tudja juttatni Gyöngyöt ki tudja melyik felsőbb szintre.

Mikor átnyújtotta az éltelhordót a törpének az ebédszünet végeztével, az gyanakodva méregette. Zavarta ez a nézés, nem akart kérdésekre válaszolni, de azt is tudta, hogy nem kerülheti el, mikor a törpe ügyetlen mozdulataival kérdezősködni kezdett.

Hallottam a többiektől, hogy a műszak után túlórázol. Mennyire vagy elmaradva? Szervezzek neked segítséget?

Egy pillanatig mérlegelte, hogy mit válaszoljon, aztán elszántan megrázta a fejét. És maga is gesztikulálni kezdett.

Nem kell, köszönöm. Csak az utóbbi pár nap gyengélkedése miatt megcsúsztam kicsit a munkával. Semmi komoly, amit ne tudnék egy éjszaka alatt behozni. Ezért is viszem haza az ebédem. A munkakedvemnek is jót tesz majd, ha nem üres hassal dolgozom.

A törpe megelégedett a válasszal, és ismét megígérte, hogy vigyáz az ételére, és majd épp úgy utána viszi, mint előző nap. Így is történt. A munka végeztével átvette az ételhordót a törpétől, a vállára lendítette a súlyos málhát, és megindult haza. Aznap mivel gyorsan híre ment, hogy túlórázik, senki sem állította meg, senki sem hívta mulatni. Ő pedig hálás volt ezért.

Egyenesen hazament, annyira gyorsan, amennyire a hátát húzó ügyetlenül összefogott csövek és alkatrészek csak lehetővé tették. Gyöngy aludt, mikor hazaért. Meg sem kellett érintenie, hogy lássa, tüzel a láztól. Homlokán izzadtság gyöngyözött, haja csapzottan tapadt az arca köré, a nyakára és a vállára.

Úgy döntött, nem ébreszti, fel, hanem azonnal munkához lát. A nap folyamán bőven volt módja megtervezni, hogy mit szeretne építeni. Méretre vágta a csöveket, csuklókat szerelt rá, hogy könnyebben kövessék majd a lány testének ívét, és hogy olyan szögekbe állíthassa, ami megtámasztja majd Gyöngy törött tagjait. Minderre azért volt szükség, hogy ne okozhasson neki fájdalmat a mozgás, miközben a hátán cipeli a lányt.

Órákba telt összeállítani a vázat, és stabilan hozzá igazítani a hámot, amibe Gyöngy beleül majd. Aztán eljutott az utolsó lépésig. Már a pántokat rögzítette a szerkezethez, amivel a lányt a hátára veszi majd, és amikkel magához rögzíti a testét, mikor megérezte magán Gyöngy pillantását.

A lány kíváncsian figyelte, hogy mivel foglalatoskodik. Vett egy nagy levegőt, felidézte a megfelelő hangerő rezgését a torkában, majd röviden elmagyarázta, hogy mi lesz az a furcsa dolog, amit épp szerel.

– Ha a hátadra veszel – merengett el Gyöngy -, nem fogunk tudni beszélni. Nem tehetsz le minden alkalommal, ha mondanom kell valamit. Mondjuk azt, hogy merre menjünk.

Ez őt is elgondolkozásra késztette, összefonta karjait a mellkasán, és pár perces hallgatásba merült. Aztán felderült az arca, és ismét Gyöngyre emelte a tekintetét.

– Ezt könnyű megoldani. Ha egyszer megbököd a bal vállam, akkor balra nézek, ha a jobbat, akkor jobbra. Ha kétszer, akkor abba az irányba fordulok. Ha föl vagy lefelé kell másznom, csak mutass abba az irányba, úgy, hogy lássam az ujjaidat. Ha megbököd a nyakam megállok. Ha megütöd a fejem, tudni fogom, hogy valami rossz, és leveszlek a hátamról. Ha nem adsz semmilyen jelet, egyenesen megyek tovább. Látod, nem lesz nehéz.

Gyöngy végiggondolta a hallottakat, majd ő is elmosolyodott.

– Téged hallgatva nem tűnik nehéznek. Azt hiszem, menni fog.

– Nem lesz semmi gond – remélte, hogy a határozottsága átragad a lányra is. – Most pedig hadd ültesselek bele ebbe a…

Nem fejezte be. Nem tudta, minek nevezhetné azt a szerkezetet, ami összetákolt. Gyöngy mosolyogva nézte, majd arcán ragyogó kifejezéssel segítette ki.

– Ebbe az izébe?

– Izé? – olvasta le bizonytalanul a hangokat Gyöngy ajkairól. Nem ismerte a szót, nem volt biztos benne, hogy helyesen mondja a lány után.

– Ti mit mondotok arra, mire nem találjátok a megfelelő szót?

– Valami. Leginkább. Vagy az ott…

– Hát – vigyorgott Gyöngy -, az izé pontosan ezt jelenti. Szóval használd nyugodtan, érteni fogom.

– Rendben – ő maga is mosolygott, nem is emlékezett rá, mikor volt oka legutóbb mosolygásra -, akkor hadd ültesselek bele ebbe az izébe. Bele kell majd kötöznöm a törött tagjaidat. Szóval mindenképp szólj, ha fáj…

– Ark – Gyöngy elszántan izzó pillantása belé fojtotta a szót. – Tudom, hogy fájni fog. Semmi gond. Csak csináld.

Bólintott erre, és munkához látott. Nem mondta, és nem is mutatta, de az, ahogy Gyöngy formálta ajkain a nevet, amit neki adott, megmelengette a lelkét. Olyan természetesnek hatott tőle, mintha világéletében mindenki így hívta volna. Ark. Bár még nem szokott hozzá teljesen, de már ez a név kiemelte a többi munkás közül, elkülönítette tőlük. Burkot vont köré, ami képtelenné tette arra, hogy visszatérjen közéjük.

Félre fordult a lány elől. Zavarta az a fürkésző tekintet. Rettegni kezdett, hogy elbukik, hogy nem tervezte meg elég jól a küldetést. Ha pedig ő elbukik, ki menti meg Gyöngyöt? Elviselhetetlen lett ez a teher. Vett egy hatalmas, megnyugtató lélegzetet, erővel visszafordította a tekintetét a lányra. Nem ez volt a bizonytalanság ideje.

Segített felülni Gyöngynek. A kis asztalt a lábai alá rúgta, hogy ne lógjanak, és ne fájjanak annyira. Majd elhelyezte az ágyon a hámot, amit eszkábált. Beleemelte a lányt, és ügyes mozdulatokkal sorra megkötötte a köteleket, amik a lány lábai két oldalán rögzítették a törött és ép csontokat. Majd hátát, derekát tartó kötelek következtek.

– Sajnos a lábad mindenképp lógni fog így, de elég merev ez az izé, és biztosan nem hagyja majd mozogni őket.

Miután végzett a rögzítéssel, a hátára emelte Gyöngyöt. A lány mellkasa és hasa az ő hátának simult, lábai teste két oldalára kerültek. Így a térdei alá is tudott nyúlni, hogy plusz támaszt nyújtson az elgyötört végtagoknak, ha elszámolta volna magát, és a hám mégsem tartana eléggé.

Gyöngy többször felnyögött a készülődés alatt. Nem egy alkalommal a könnye is kicsordult a fájdalomtól. Mégsem hagyta el ajkait egyetlen panasz szó sem. Mikor végre Ark hátán volt, abbamaradt a szipogás, ahogy törött tagjait nem mozgatta, és nem húzta tovább a mozgás. Csodálatos szerkezet volt ez, tényleg minden rezdülést és mozdulatot elnyelt.

Miután minden megvolt, Ark gyorsan magába lapátolta a Gyárból hozott ételt, a nyakába akasztotta a kulacsot, és kilépett a konténer ajtaján. Nem nézett vissza, mikor becsukta maga mögött. Tudta, hogy nem jön vissza, nem sajnálta. Határozottan mászott le a magasból, majd hosszú léptekkel megindult oda, ahol Gyöngyöt megtalálta. Többször átbeszélték, hogy hol lenne jó felmászni az eggyel fentebbi szintre. Ark véleménye az volt, hogy itt van a legalacsonyabban a platform, itt tudnak a legkönnyebben a régi sínekhez mászni, ami az ő világát leválasztó első kapuhoz vezet.

Nyugodt volt a Gyár, a kohók forrongásán és az éjszakai műszak árnyékjátékán kívül minden mozdulatlan volt. Nem találkoztak egy lélekkel sem. Senki sem volt ilyenkor kint. Az éjszakai műszakosok bent húzták az igát, az összes többi munkás pedig a konténereiben az igazak álmát aludta.

Hamar elérték a vasúti síneket, és azok mentén folytatták az útjukat fölfelé. Ark úgy tervezte, hogy csak a felső szinteket tartó fő oszlopig követig a síneket. Ha végig a széles oszlop mentén csigavonalban keringenének felfelé, az túlságosan megnyújtaná az utat. És ahogy Gyöngy olyan komolyan rámutatott, épp ideje nem volt, amit vesztegethettek volna.

Ark elég erősnek tartotta magát, hogy még Gyönggyel a hátán is fel tudjon mászni az oszlopon. Ha pedig esetleg elszámolta magát, majd megpihennek pár percre egy-egy nyílásban, amiket még réges-régen a karbantartóknak alakítottak ki. Órákig mászott felfelé, mire remegni kezdtek az izmai, és a szomjúság és gyomorkorgás elviselhetetlenül gyötörni kezdte.

Szerencsére már nem voltak messze az egyik régi állomástól. Ark felmászott a peronig, ahol óvatosan leemelte Gyöngyöt a hátáról, leültette, majd lihegve maga is lerogyott. Ahhoz is alig volt ereje, hogy a nyakában függő kulacsot megfogja és az ajkaihoz emelje.

– Kell egy pár perc – fújta ki két hatalmas levegővétel közt, igyekezett suttogni, de sosem tudta pontosan, mennyire beszél hangosan. Akkor épp túl halk lehetett, legalábbis erre következtetett abból, ahogy Gyöngy felé billentette a fejét, hogy jobban halljon.

A lány bólintott, majd úgy fordult, hogy Ark tudjon olvasni az ajkairól.

– Ott nem messze – intett el az állomás egyik vége felé -, láttam az első kaput.

Ark nyugtázta magában a kijelentést, majd eldőlt a kövön, hogy jobban ki tudja nyújtóztatni sajgó gerincét. Rettenetesen jól esett, ahogy a rideg márvány hidege beszivárgott a csontjaiba. Bármeddig el tudott volna itt feküdni. De mikor úgy érezte, hogy a szemei kezdenek egyre hosszabb időre lecsukódni, egy hirtelen mozdulattal felült, majd talpra szökkent. Nem magyarázta el Gyöngynek, hogy majdnem elaludt, hanem ismét a hátára vette, és megindult vele a kapu irányába.

Minden gond nélkül jutottak át azon az elsőn, és az utána következő még néhányon is. Egyik alkalommal mikor ismét megálltak néhány percre, Gyöngy elmondta, hogy a lentebbi szegény szinteken nem nagyon őrzik a kapukat. Nem látják értelmét erre őrséget tartani, hiszen az ittenieknek egy-két kristályuk van csak, amivel nem nagyon lehet sehova menni, a legalsó szinteken élők pedig nem tudnak mivel feljebb jutni, épp ahogy Ark sem tudott volna nélküle. Az oszlopokon ugyan felmászhatnak, de nincs módjuk kinyitni a mozdíthatatlan vaskapukat.

Figyelmeztette Arkot, hogy felsőbb szinteken viszont jobban kell majd vigyázniuk, nem keresztezhetik őrjáratok útját. Ark tudta, hogy Gyöngyöt nem kell féltenie, neki nem esik majd baja, ellenben azt a lány sem tudta megmondani, mi történne vele az őrök kezei közt. Amennyire Gyöngy tudta, sosem volt még arra precedens, hogy valaki annyira lentről, mint Ark olyan magasra másszon, mint ameddig eddig ők ketten jutottak.

Ark próbált olyan halkan és puhán mozogni, amennyire csak tőle telt. De mivel nem hallott semmit, fogalma sem volt arról, hogy mennyire dübörögnek a lépései, hogy mennyire nyikorog az a szerkezet, amit Gyöngynek eszkábált. Ha nyikorog egyáltalán. Soha életében nem gyötörte még ennyire a csönd. Pedig ezeken a magasabb szinteken szinte kézzel fogható volt. Elmerengett azon, hogy itt milyenek lehetnek a hangok, biztos nem olyan éles zúgás és fémcsikorgás, mint ami a Gyárban van mindig.

És ott voltak még a színek. Sosem látott még ilyet. Sosem látott még ennyi színt, soknak a nevét sem tudta. Hiányzott a vörös. A gyárban szinte csak azt ismerte, millió szava volt a vörösre és pirosra. De egy sem azokra, amik fentebb folyták körül. Több alkalommal magára kellett parancsolnia, hogy ne induljon meg egy-egy érdekesebb színnel világító lámpa felé, mint valami megbabonázott bogár. Tényleg, bogarak! Vajon tudná, hogy mi az, ha elhussanna egy előtte? Sosem látott még olyanokat, a Gyárban nem éltek, csak ocsmány férgek a bányák olajos-sáros földjében.

Emberfeletti erőt igényelt, hogy a gondolatai ne kalandozzanak el, de szerencsére mindig visszarántotta magát a jelenbe. Gyöngy érintései nem hagyták, hogy kiszakadjon a valóságból, amit a lány puha, meleg teste jelentett a hátán. Maga sem gondolta, hogy azok a jelek, amikben megegyeztek még indulás előtt, ilyen könnyedén és ilyen messzire elhozzák őket. Nem számított rá, hogy ilyen tökéletes harmóniában tudnak majd együttműködni. Az útjuk alatt Gyöngy volt a füle, a feje felül fürkészte a várost, és amint hallott valamit, vagy olyan mozgást észlelt, amit Ark nem vett észre, azonnal jelzett neki, hogy húzódjanak az árnyékok takarásába.

Hajnalban érték el azt a szintet, ahonnan már lehetett látni az eget. Ark itt látott újra vöröset. De még milyen vöröseket. A szavai ismét cserben hagyták, Ahogy a vörös és narancssárga egymásba folyt, és ezlőtt a ponyva előtt rózsaszínben és lilában játszottak a felhők. Ezekről is csak hallott, de addig elképzelni sem tudta azokat a vattapamacsokat az égen. Sokadjára akadt el a lélegzete a felső szintek csodáitól. És ahogy a vörös-narancssárgás ragyogás fölött egyre kékebben kezdett ragyogni az ég… Csak Gyöngy szemeiben látott hasonló színeket.

Nem tudta volna megmondani, meddig meredt a hajnali égboltra. Az rázta csak fel, hogy hűvös ajkakat érzett a halántékán. Gyöngy valamilyen indíttatásból csókot lehelt rá. Nem mert megszólalni, nem mert rákérdezni, de a mellkasát olyan érzések kezdték feszíteni arra az aprócska érintésre, amikről nem gondolta volna, hogy elférnek benne a mindennapok félelmei és indulatai mellett. Gyöngy mondott valamit, érezte a hangok rezgését a bőrén az ajkak súrlódása mellett, de egy semmit sem hallott a lány szavaiból.

Aztán véget ért a pillanat, és Gyöngy megpaskolta a bal vállát, majd az egyik sikátor felé irányította Arkot, hogy ott bújjanak el a nap fénye és az emberek kíváncsi tekintete elől. Ark engedelmesen követte az útmutatást, a lány pedig egy épület mögötti elhagyatott pincéhez vezette. Ark felismerte, hogy mesélt már neki erről a helyről, hogy máskor is rejtőzött már el ott, mikor valami titkot igyekezett feltárni, és nyugalomra volt szüksége. Azonnal elértette, mi terve. Az, hogy itt töltsék el napot.

Mikor Ark letette a hátáról a lányt, rögtön látta, hogy sokkal rosszabbul van, mint addig. A homlokán hatalmas cseppekben folyt az izzadtság, arca piros volt a láztól, haja nedvesen tapadt az arca köré és a hátára. Nehezen, sípolva vette a levegőt, a lábán a feketeség a térde felé közeledett. Ark egy önkéntelen, aggodalmas mozdulattal megtörölte Gyöngy homlokát. Pár pillanatig meredt csak a lányra, tekintetük egymáséba fúródott, egyikük sem fordult el a másik elől.

Ark ujjaival megérintette a halántékát ott, ahova Gyöngy korábban csókot lehelt. A lány is felismerte a helyet, Ark elkerekedő szemeit látva, bágyadtan elmosolyodott.

– Meg sem köszöntem, amint teszel értem – lehelte -, azt hiszem, azt akartam csak mondani ezzel, hogy nagyon hálás vagyok…

Mondott volna még mást is, de Ark előre hajolt, és ajkaival befedte az ajkait. Óvatos csók volt, bizonytalan, de őszinte és csiszolatlan, mint Ark maga. Eddigre már nem maradt semennyi vizük, mindkettejük ajkai egyformán cserepesek és repedezettek voltak. Ark óvatosan végigfutatta nyelvét Gyöngy ajkain, szinte égettek a lányt gyötrő láztól. Aztán ahogy Gyöngy légzése egyre szaporábbá vált, ijedten húzódott el, attól tartva, hogy rosszat tett. Gyöngy ép kezével megkapaszkodott Ark pólójában, aki ijedten figyelte.

– Mi lesz most? – Kérdezte a lánytól nyugtalanul, miközben azt mérlegelte, hogy vajon bocsánatot kellene-e kérnie.

– Már csak egy szintet kell feljebb mennünk – felelt neki két éles levegővétel között Gyöngy. – Ne aggódj, jól leszek. Ha hazaérünk, az apám tudni fogja, mit tegyen. Senkinek nem hagyom, hogy ártsanak neked.

Ark csak nézte Gyöngyöt, és nem adott hangot a kétségeinek. Ha a lányt legyőzi a láz, és elveszíti az eszméletét, ha ő be is jut vele a jelenlegi legfelső szintre – Gyöngy egyszer azt mesélte, hogy épül még egy szint, ahova még nincs bejárása, de majd lesz -, akkor nem lesz senki, aki megvédje.

– Nem kéne kivárnunk a sötétet – próbálta meggyőzni a lányt -, neked minden perc számít most. Válassz olyan utat, amerre kevesen járnak.

– A kapunál mindenképpen sokan lesznek. Úgy értem, őrök – tiltakozott Gyöngy -, azon nem mehet át senki, akit nem néztek meg.

– Akkor végképp nincs értelme tovább várnunk – rázta meg a fejét Ark -, ha ott ennyire szigorú az ellenőrzés nappal, akkor nem lesz őrizetlen éjszaka sem.

Látta Gyöngyön, hogy elgondolkozik ezen, ahogy azt is, mennyire ködösek a gondolatai a láztól. Ha nem lenne ilyen rosszul, magától is tudná, hogy elkerülhetetlen szembenézni az őrökkel. Ő maga mesélte, mennyire védik a legfelső szinteken élő gazdagokat. Nincsenek őrizetlenül hagyott oszlopok vagy pillérek, nincsenek vasúti sínek, mert az ott lakók oda saját járművel mennek. Azok pedig akik védik őket, esélyt sem adnak a próbálkozóknak.

– Ark… mi lesz veled? Ha téged nem engednek át…

– Akkor átadlak nekik – jelentette ki elszántan -, csak az számít, hogy te átjuss. Elvisznek az apádhoz, aki tudni fogja, hogy mit kell tennie. Te mondtad. Nekem az is elég, hogy tudom, jó kezekben leszel.

Készülődni próbált, de Gyöngy megfogta a csuklóját, majd a keze lejjebb csúszott Ark tenyerén, végül pedig összefűzte az ujjaikat, és megszorította a kezét.

– Megcsókolsz még egyszer? – Kérdezte óvatosan. – Arra az esetre, ha sokáig nem nyílna erre módunk…

Ark elmosolyodott, és még magát is meglepte vele, mennyire könnyen ment. A Gyárban szinte sosem szokott mosolyogni, csak a kocsmában együtt nevetni a többiekkel, vagy vigyorogni a munkások viccein. A mosolygás sosem volt az övék.

Vonakodás nélkül teljesítette Gyöngy kérését. Fogalma sem volt meddig tartott mire elszakadtak egymástól. Lehetett pár perc csak, de lehetett akár egy fél élet is. Abban volt csak biztos, hogy kevés dolog volt annyira nehéz addigi életében, mint elengedni Gyöngyöt. Ennél már az lesz csak nehezebb, mikor át kell adnia, és ha úgy alakul, úgy meghalnia, hogy sosem tudja meg, mi lett vele.

De nem félt. Bármire készen állt. Az ő döntése volt. Már akkor beletörődött mindenbe, ami történhet vele, mikor beleegyezett, hogy visszahozza Gyöngyöt azok közé, akikhez tartozik. A lány leolvashatta az arcáról, hogy mire gondol, mert azonnal megpróbálta megnyugtatni, ha át nem is engedik, addig sem fog baja esni, míg az apjával mindent elintéz. De Ark nem hitt neki. Ha itt is úgy bánnak a betolakodókkal, mint náluk – és ha nem bánnának úgy velük, miért lenne szükség ilyen szigorú őrségre? -, akkor a sorsához kétség sem fér.

– Menjünk – emelte a hátára ismét Gyöngyöt -, mutasd az utat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s