Világnyelv – II.

A következő pár nap leírhatatlan furcsa homályban telt. Senki sem értette a munkás társai közül. De alig volt önmaga, pedig már eltelt pár nap azóta, hogy megsüketült, és hogy ezt a nagy eseményt illő pompával megünnepelték. Azóta minden visszatért a régi kerékvágásba. Minden műszak elején megjelent, kiosztotta az aznapi feladatokat, majd maga is töretlen elszántsággal munkához látott.

Úgy, hogy már végre süket volt, végezhetett valódi férfimunkákat is. Megnyíltak előtte a gyár számára addig zárt részei is. Már semmitől sem tartotta vissza az a kellemetlen defektus, hogy hall. Aznap a darálók mellett volt szükség rá, ahol apró darabokra zúzták a hibás vasbeton alkotóelemeket, hogy a gyengék kiválogathassák belőle a fémet újra feldolgozáshoz.

Nagyon jó hangulatban teltek az órák a gépek mellett, a munkásoknak jó kedve volt. Ő volt az egyetlen, aki nem volt sem büszke, sem boldog. Aznap képtelen volt együtt érezni azokkal, akik örültek az életük milyenségének. És ha magába nézett, tisztában volt vele, hogy nem a baráti beszélgetések hiányoznak neki, hiszen azokra megmaradt a jól bevált jelnyelv. Nemes egyszerűséggel a saját élete szűkös keretei gyötörték, és hiányoztak neki a hangok. A durva gépzaj a gyárban, a kohók puha surrogása az éjszakai csendben, mikor még a fények is hangokhoz tompultak, a zenék a zenelejátszón… és a dobszó a csövekben…

Volt a gyárban – és amennyire hallomásból tudni vélte, nem csak náluk fordultak elő ilyen furcsa szerzetek -, egy nagyon különös emberke. Emberke, mert testalkata a marcona gyári munkásokhoz képest, csak egy rozoga törpéé, akinek arca vörös, mintha mindig részeg lenne, vörös a haja, szeme vizenyősen csillog, háta púpos, lábai csökevényesek, dongák, karjai gyengék az itteni kemény munkához. Lábai görbesége viszont tökéletes arra, hogy egy dobot szorítson közéjük, hogy muzsikával serkentse a gyár dolgozóit.

Azt a zenét az egész gyárban hallani lehet, az ütemét, még a süketek is tisztán értik, hiszen mindenhonnan lüktet a csövekből. A törpe rekedt hangja messze visszhangzik a járatokban. És ahogy aznap hallotta a csövekből a zenét, a szíve majd megszakadt, hogy a vidám dalocska élénkítő szavait nem hallhatja többé…

„Ó, én ember akarok lenni, és nem orángután,

Nekem a piros virág titka kell, és az anyám sem ismer rám…”

Morózus hangulatban tartott a többiekkel ebédelni. Az élénk beszélgetésre sem figyelt, ami már sokadszor folyt arról, hogy mi lehet az orángután. Tudták, hogy valamilyen állat, de az ő szintjükön semmi és senki nem élt a kemény munkásokon kívül. Soha senki még nem látott közülük egyetlen állatot sem. Mi szükségük lett volna tudni, hogy mi is az az orángután?

Szótlanul vette át az aznapi fejadagját, még megköszönni is elfelejtette az ételosztónak. Arcán mogorva kifejezéssel, rosszkedvűen ült le a többiek közé, és továbbra sem csatlakozott a társalgáshoz. Kinyitotta az ételhordó dobozt, amibe a fejadagját kimérték, evett belőle pár falatot, majd visszacsukta, és várta, hogy lejárjon a szünet. A többiek is észrevették, hogy nem eszik. Valaki megbökte a vállát, hogy forduljon oda, majd maszatos kézzel jelelve faggatni kezdte.

Baj van? Napok óta alig eszel.

Csak rossz a gyomrom. A válasza mindenkinek szólt, nem nézett a kérdezőre. Majd megeszem este. Akkor már éhesebb leszek.

Nem fogod bírni a gépek mellett, ha nem eszel rendesen. Aggodalmaskodott mellette egy másik munkás.

De ugye nem dobod ki? Kapcsolódott be a beszélgetésbe még egy. Szűkösek az adagok, bűn lenne hagyni, hogy kárba vesszen. Kinyúlt, hogy maga elé vegye az ételhordót. Add nekünk, mi biztosan megesszük. Holnap, ha jobban leszel, kapsz a mi adagunkból.

Gondolkodás nélkül félrelökte a próbálkozó kezét. De mikor az csak nem adta fel, felpattant, és ököllel arcon vágta. Közben másik kezével a mellkasához szorította az ételhordót.

– Mondtam, hogy este megeszem! Ne merjetek hozzányúlni! – Fél kézzel jelelt csak, és közben üvöltött, amit senki sem hallott az őt körülállók közül. A torka viszont fájt a hangerőtől, mire elhallgatott. És abban is biztos volt, hogy mindenki tökéletesen le tudta olvasni az ajkairól a mondandóját.

A vállára akasztotta az ételhordó pántját, így indult vissza a gépek mellé. Tudta mennyire veszélyes egy a mellkasán átvetett libegő teherrel dolgozni, de nem merte az ételt a szekrényében hagyni. Senki nem hagyott meg éltelt, ha csak nem akarta, hogy ellopják. És ki akart volna ilyet?

Már majdnem elérte az aznapi állását, mikor az útja keresztezte a dongalábú törpéét. A kisember elállta a folyosót, nem tudott tovább menni. Ingerülten mérte végig a törpét, aki teljes nyugalommal állt meg előtte. Egyik görbe mutató ujjával az ételhordóra bökött, majd jelelni kezdett.

Így nem dolgozhatsz. Semmiperc alatt kettévágod magad. Hagyd azt itt nálam. Műszak végén visszaadom. Nálam biztonságban lesz, tőlem senki nem vesz el semmit.

Gyanakodva méregette a törpét, miközben az deformált ujjait használva magyarázott. Saját formátlan teste miatt ügyetlenül beszélt, ezért mondandóját mindig artikulált tátogással kísérte, hogy szájáról leolvasható legyen az, amit nem tud jól kifejezni. Neki pedig igazat kellett adnia a törpének. Babonás tisztelet övezte a gyárban. Senki nem mert kezet emelni rá, az étel tényleg vele lesz a legnagyobb biztonságban. Mégis vonakodva adta át az ételhordót.

Meg akarta fenyegetni a kisembert, hogy tisztelet ide vagy oda, ő aztán ketté töri a gerincét, ha a műszak végére akárcsak egy falat is hiányozni fog az élteléből. De mielőtt megemelhette volna a karjait, hogy ezt elmondja, megérezte a gyárpadlóban végigfutó rezgést. Ez jelezte, hogy folytatódik a műszak, és indulnak a gépek. Így csak sokatmondóan csak biccentett az élthordó felé, aztán megindult vissza az állására.

A kisember elhaladtában még utána kapott, és megrántotta a kabátját. Visszafordult a törpe felé. Az úgy igazította magán az ételhordót, hogy ne legyen a dob útjában, ormótlan kabátja félig eltakarta.

Mikor lejár a műszakod, odaviszem hozzád. Mondta még neki búcsúzóul, amire ő csak bólintott. Biztos volt benne, hogy éppen így is lesz.

Aznap délután leírhatatlan lassúsággal vánszorogtak a percek. Mintha a műszak a végtelenségig nyúlna, és sosem akarna véget érni. Az jelezte az aznapi munka végét, hogy a törpe megjelent a háta mögött az éltelhordóval, éppen ahogy megígérte. Átvette tőle, és a súlya alapján megkönnyebbülten nyugtázta, hogy semmi sem hiányzik belőle.

Azonnal megindult haza a konténer felé, amiben a szülei halála óta lakott. Nemet mondott az aznapi meghívásokra. Nem volt kedve üres órákat tölteni a kocsmában. Éhesen inni sem akart, félt, hogy leszédül a magasból, hogy az otthona felé mászik. Szerencsére az ebédkor történt incidens miatt nem is nagyon invitálták, és mikor ellenállt, nem is győzködték. Így szinte azonnal el tudott indulni haza.

Szűkös volt a lakhatás, a helyet mindig az egy fedél alatt élőkre mérték. Az ő konténerében volt egy fekhely, egy szekrény a váltás ruháinak és kevés tulajdonának, meg egy párna, min üldögélhetett, ha épp nem volt kedve feküdni, egy wc és egy mosdókagyló. Ahogy a többi konténer oldalán felelé mászott a sajátja felé, elmerengett azon, hogy az utóbbi pár napban az éjszakákat azon a párnán töltötte, és hogy annyira nem is kényelmetlen, mint amilyennek eredetileg hitte.

Kinyitotta az ajtót, és belendült a konténerbe. A szag csak azután csapta meg, hogy visszacsukta az ajtót maga mögött. Láz és mosdatlanság. A víz hatalmas kincs volt, a zuhanyzókon kívül csak ivásra lehetett hozzájutni. A konténer csapjából egy napra elérhető mennyiség is korlátozva volt, és azt senkinek sem jutott eszébe meginni. Amit pedig palackokban kapott, kettejükre kellett elosztania, nem merte másra – mondjuk a lány mosdatására – felhasználni.

– Megjöttem – köszöntötte a lányt, amint lerúgta a bakancsát.

Lehuppant a párnára, és letette az apró test mellé az ételhordót, a lány szeme nyitva volt, őt fürkészte, láthatólag erőt gyűjtött, hogy meg tudjon szólalni. Úgy gondolta, hogy inni kér, ezért felvette a matrac mellől a vizes palackot, kissé közelebb csúszott a lányhoz, az ajkaihoz tartotta a flakont, hogy könnyebben tudjon inni. A lány pedig apró, mégis mohó kortyokkal ivott.

Közben hálás pillantását egy szemvillanásra sem vette le róla. Az a lázas csillogás a lány tekintetében megijesztette. Még közelebb hajolt hozzá, hogy segítsen neki felülni, ahogy a karjai alá nyúlt, a lány felnyögött. Az oldalán érezte a hang rezgését, de semmit sem hallott belőle.

– Örülök, hogy itt vagy, csak ne kiabálj… – olvasta le a lány ajkairól, mikor elhelyezkedett vele szemben.

Gyöngy pillantása a lábaira siklott. Gyöngy. Valami ilyesmi volt a neve, de süketen nem tudta megfejteni, hogy hogy hívják pontosan. De a lány azt mondta neki, hívhatja Gyöngynek, mert még ez a szó áll a legközelebb a nevéhez.

Követte Gyöngy tekintetét. Már ketten nézték a bal lábát, ami ugyanabban a fájdalmas szögbe fordulva volt sínbe kötözve, mint amibe akkor fordult mikor megtalálta. Azóta a lábujjai viszont elszíneződtek, és az sötét kezdett felkúszni a lábfejére is.

– Már nem fáj a lábam – fűzött magyarázatot a látványhoz, ügyelt, hogy végig rá nézzen, miközben beszélt, megtanulta már, hogy nem hallja, és csak az ajkairól olvas.

Mielőtt feltette volna a maga kérdését, végig kellett gondolnia, hogyan halkítsa le hangját. Figyelt az rezgésre a torkában, és mikor Gyöngy nem grimaszolt tovább, úgy ítélte, hogy megtalálta a megfelelő hangerőt.

– Ezen kívül, hogy vagy ma? – Kérdezte tőle, miközben ismét elegyengette a takarót a lány lábain. Ennél sokkal többet nem tehetett a kényelméért.

Ostoba kérdés volt. Elég volt csak megérintenie a nyirkos hideg bőrét, vagy egyetlen pillantást vetnie láztól tompa tekintetére. Nem kellett hallania a kimondott szavakat, hogy nemhogy nem változatlan az állapota, de rosszabbul van. Gyöngy mégis bágyadtan rázta meg a fejét válaszként.

– Rosszabb… Ez a fertőzés… Nem maradhatok itt tovább. El kell engedned.

Megrettent ennek hallatára, de szerencsére még épp időben parancsolt az arcvonásainak, hogy ne látszódhasson rajta semmi érezelem. Képtelen lett volna elengedni, még az is fájt, hogy csak beszéljen róla. Inkább kinyúlt maga mellé, fogta a fém ételhordót, kinyitotta, az asztalfiókból kivett egy görbe kanalat, és az egészet a lány kezébe nyomta.

Látta, hogy Gyöngy mennyire gyenge, hogy alig tudja megtartani a fém edényt, ami épp csak félig volt étellel. Valamit neki is ennie kellett, hogy bírja a műszakot. Napok óta éhes volt, hiszen minden falatot, amit csak meg tudott vonni magától, félretett Gyöngynek. És titkon hálát adott minden hatalomnak, hogy minden ismerőse süket, és senki sem hallhatja gyomra folyamatos korgását.

Talán a törpe hallotta, mikor épp nem zúgtak körülöttük a gépek, de megtartotta a titkát. Talán Gyöngy is hallotta, mikor éjszakánként a láztól és fájdalomtól álmatlanul feküdt, de ő sem tette szóvá. Minden este hálásan fogadta el a semmire sem emlékeztető, hol pépes, hol rágós ételt.

De nem aznap este. Bágyadtan tartotta az edényt, még megköszönni is elfejtette. Gyöngy ügyetlenül remegő kézzel, mégis automatikus mozdulattal mert a szájába egy-két kanállal. Minden alkalommal indokolatlanul sokat várt, mire le tudta nyelni, csak forgatta a szájában a falatot, mintha nem is tudná, hogyan kell lejjebb parancsolni. Aztán az után a pár szegényes falat után eltolta magától az ételhordót. Ő pedig elvette tőle, miközben végig kérdő pillantásokkal méregette a lányt.

– Nem bírok többet – rázta meg a fejét Gyöngy -, biztos a láz. Edd meg inkább te. Neked is kell. Mindig éhes vagy.

Ő csak megrázta a fejét. Letette a matrac mellé az ételhordót. Olyan közelségre, hogy Gyöngy könnyen elérhesse, ha esetleg meggondolná magát. A fedőt is csak annyira tette rá, hogy a gyár szinten mindent belengő finom por és fém szemcsék ne szállhassanak bele. Épp egy flakon vizet készített mellé, mikor Gyöngy megérintette a vállát. A lányra emelte a tekintetét, hogy meghallgathassa.

– Értetted, amit az előbb mondtam? – Kérdezte tőle.

Sóhajtott egy nagyot. Tudta, hogy nem kerültheti ki tovább. Gyöngy beszélni akar a szabadulásáról. Beszélni akar arról, hogy itthagyja. Nem tudta, hogyan mondhatná el neki, hogy a Gyárból nincs kiút. A munkások nem tudnak fölfelé menni a városban, csak lefelé. Ő még senkit sem látott a katonákon kívül, akik időről időre ellenőrizni jöttek a legalsó szintek rendjét, hogy be- és kijárásuk lenne. Vett egy nagy levegőt. Igyekezett halkan megszólalni.

– Hallottam – rémülettel telt tekintetét Gyöngyre emelte. – Hogy engedhetnélek el? Törött a lábad, ahogy az ujjaid is az egyik kezeden. Amennyire fáj, legalább egy bordád is…

– Akkor vigyél fel! – Szakította félbe a lány, és közben megkapaszkodott a karjában. – Te nem tudsz meggyógyítani. Az lehetetlen. De az nem az, hogy kivigyél innen.

– Én nem mehetek fel – rázta meg a fejét elkeseredetten. – Felmászhatok veled az oszlopokon, a síneken, de te is tudod, hogy nem tudunk átjutni a kapukon.

– Te nem. Én viszont át tudok menni. Nem mondtam el neked, hogy hogy kerültem ide. Hírnök vagyok – azt a rá szegeződő értetlen tekintetet látva gyorsan magyarázatot fűzött hozzá. – Ez az jelenti, hogy titkokat tárok fel. Most épp a legalsó szintekét. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy éltek itt. Látnom kellett a saját szememmel. Vezetőt kerestem, aki lehoz ide, de nem találtam senkit, senki vállalta, hogy körbe vezet.

Elhallgatott egy pillanatra. Ő pedig lélegzetet sem mert venni, úgy figyelte Gyöngyöt. Csodálatosnak találta, hogy tudni akart róluk. És el is keserítette. Gyöngyöt egyértelműen nem tántorította el, hogy senki sem akarta bevezetni a saját törvények szerint élő alsó szintek valóságába. Sajnálta, hogy a lány nem adta fel. Persze, ha feladja, nem ismerte volna meg, és azt még jobban sajnálná. Gondolataiból az rázta fel, hogy Gyöngy tovább beszélt.

– Mivel senki sem segített, elhatároztam, hogy magam szerzem meg a bizonyítékot. Tudtam, hogy nem tudnék lemászni az oszlopokon, ahhoz csak ti vagytok elég ügyesek. Ezért kerestem egy platformot, ami eléggé benyúlik a Gyár fölé. Le akartam fotózni, amit tudok. De megcsúsztam. És a többit már tudod…

– Miért? – Tört ki belőle a kérdés, Gyöngy megránduló vonásait látva, hangosabban, mint azt kellett volna. Mégsem tudott parancsolni magának. – Miért akartad tudni ezt a titkot?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Az embertelenség miatt. Ahogy itt tartanak titeket rabszolgaként, jogok nélkül…

– Mindenünk megvan! – Nem értette, miért lett hirtelen dühös, azt sem, miért kiabál. – Vannak törvényeink. Van értelme annak, amit csinálunk. Amíg mozgatjuk a várost, addig senki nem háborgat minket.

– És ez elég? – Tudta, hogy Gyöngy nem érti. – Neked mid van? Egy lyuk, amiben alszol, mikor épp nem a valamelyik gép mellett pusztítod magad. Süket vagy, mert megsüketített a folyamatos zaj… És még neved sincs! Érted? Neved, ami mindenkinek jár! Ha más nem, jogod van ahhoz, hogy egyén légy! Többhöz van jogod, mint pusztán létezni!

Látta Gyöngyön, hogy ez a kitörés minden erejét felemésztette. A lány elhallgatott, épp kezével csorgó könnyeit törölgette.

– És semmit sem értesz abból, amit mondtam neked.

Nem volt biztos benne, hogy jól olvasta le a szavakat azokról a remegő ajkakról. Abban sem, hogy érti, amit Gyöngy ezekkel mondani akart neki.

– Adj nekem nevet – kérte akkor sokkal halkabban. – Ha tényleg ennyire fontos, szeretnék egyet.

Gyöngy elmerengve nyugtatta rajta a pillantását. Látta rajta, hogy igyekszik a legjobb nevet kiválasztani számára.

– Ark – jelentette ki végül.

Semmi magyarázatot nem fűzött hozzá. Ő pedig nem értette, mit jelent. De nem kérdezett rá. Ízlelgette a nyelvén a szót. Tetszett neki, ezért nem is akarta tudni, mit jelent, hogy van-e jelentése egyáltalán. Gyöngy sem mondott semmi egyebet, mindketten elfogadták a névválasztást.

Aztán a lány előre dőlt az ágyon. Fájdalmasan felnyögött, ahogy a bordái és a lábai összerándultak. Ő pedig azonnal mellette volt, segített neki kiegyenesedni, ismét végig feküdni az ágyon. Betakarta, hogy egyikük se lássa a sötétlő bőrt a lábain.

– Nem akarok itt meghalni, Ark – Gyöngy nem sírt, de az arcán továbbra is szakadatlanul folytak a könnyek. – Te is tudod, hogy semmi más nem vár rám itt. Elhal a lábam… Nem vihetem magammal ezt a titkot… A felsőbb szinteken meg kell tudniuk…

Megrázta a fejét, mutató ujját Gyöngy ajkaira nyomta, hogy elhallgattassa. Szerinte senkinek sem kellett semmilyen titokról tudomást szereznie, de azt képtelen lett volna végignézni, ahogy Gyöngy lassan, kínok közt elsorvad. Vajon hány napja érlelhette magában a gondolatot, hogy elő merjen állni a kéréssel?

– Azt mondtad, te át tudsz menni a kapukon – még nem volt egészben biztos magában, hogy elhatározásra jutott. – Hogyan?

Gyöngy elmosolyodott. Ark látta rajta, hogy a biztos Ark döntésében. Gyöngy mintha magát is meg akarná győzni a saját igazáról, óvatos mozdulattal felhúzta a pulóver ujját, és a két karát odamutatta felé. Az alkarjain végig gyöngyházszínű kövek sorakoztak. Fényes pikkelyek, amik a bőréből nőttek ki.

Lenyűgöző látvány volt, akkor úgy érezte, a név, Gyöngy még jobban illik hozzá. Mást elképzelni sem tudott volna, akinek a bőrébe úgy illeszkednének azok a fényes kövek. Soha nem látott még ilyen tüneményt. A legalsó szinteken senki sem viselt magán mesterségesen növesztett ékeket. A hozzá hasonlók nem juthattak feljebb. Nem mehettek a gyárak és bányák fölé.

Most még inkább alászállt csodának tartotta Gyöngyöt. És neki el kellett volna pusztítania ezt a csodát. Ha kiderül, hogy nem tette meg, őt magát is a kohókba vetik a betolakodóval együtt. Összeszorította az ajkait. Nem fogja ilyenekkel megijeszteni Gyöngyöt. Inkább elzavarta magától ezeket a gondolatokat. Még csodálkozni akart. Csodálni. Meg kellett érintenie a köveket. Gyöngy nem húzódott el tőle, hagyta, hogy durva, érdes ujjaival végigsimítson az alkarján.

– Szépek ugye? – Mivel Ark nem az ajkait nézte, Gyöngy puha ujjaival megérintette az arcát, és felelé billentette a fejét, hogy rá nézzen. – Ezekkel ki tudok nyitni majdnem minden kaput a felsőbb szinteken.

Nem jutott szóhoz. Pillantása visszasiklott a gyöngyházfényes ragyogásra. Egészen mostanáig azt sem tudta, hogy a kövek ott vannak. Nem vetkőztette le a lányt, nem vizsgálta meg a jobban, mint amennyire szükséges volt. Csak áttapogatta a testét, hogy kiderítse hol vannak eltörve a csontjai. Csak a csizmát és harisnyát vette le róla, a hosszú pulóvert rajta hagyta.

A lábaiban megpróbálta kiegyenesíteni a csontokat úgy, ahogy tanulta. Amennyire tőle telt rögzítette a bal lábát és a formás ujjait a kezén. És azóta várt. Ennél többet a lent lakók közül sem tudott volna senki tenni. Ha a munkások közül valaki eltörte a csontját, pihenni hagyták. És várták, hogy felgyógyuljon a csökkentett fejadagokon, vagy hogy belehaljon a fertőzésbe.

A gondolataiba merült. Soha senkit nem ismert, akinek átjárása lett volna a világ minden szintje közt. Soha olyan kíváncsiságot nem érzett még, ami akkor rohanta meg. Feljebb mehetne. Talán onnan fentebbről az eget is láthatná, amiről addig csak legendákat hallott. Aztán megrettent magától. Tényleg ez a fontos? Nem az, hogy a fentiek megmentsék Gyöngyöt? Észre sem vette, de már el is határozta magát.

– Rendben – egyezett bele késlekedés nélkül -, adj pár napot, hogy felkészüljek. Vízre lesz szükségünk, és valamire, amiben a hátamra vehetlek.

– Nincs pár napom – rázta meg a fejét bágyadtan Gyöngy. – A láz egyre rosszabb, nem tudom, meddig maradok öntudatomnál.

Ez ismét elgondolkodásra késztette. Semmi oka nem volt rá, hogy ne higgyen Gyöngynek. Maga is látta, hogy egyre rosszabbul van. A lány láza nem csillapodott, és a lába sem javult. Vett egy hatalmas, megnyugtató lélegzetet, majd lassan kifújta az orrán. Mégis semmivel sem lett nyugodtabb. Tudta, mit kell tennie, abban nem volt még biztos, hogyan fogja megtenni.

– Akkor holnap éjszaka indulunk – jelentette ki elszántan. – És most aludnom kell, hogy holnap legyen erőm mindent megtenni, ami az úthoz kell.

Ha eddig tetszett és tovább olvasnál, kattints ide.

Jegyzet: