Mikor megsüketült, hirtelen nem is vette észre, hogy mi változott körülötte. Hiszen szinte egész életében jelnyelvvel társalgott. Mint mindenki, akit valaha ismert, akikkel együtt nőt fel, és akikkel együtt dolgozott a Gyár legalsó szintjein. Legalul. A Gyárban. A Városban. A Világ legalján.
Reggel, mikor elfoglalta a helyét az álláson, egy harminc-negyven percig még hallotta a hol ütemes, hol teljesen ütemtelen gépzúgást. Hangos volt. Szinte fájt. Aztán – csak türelemmel ki kellett várni -, elérkezett a megváltó csend. Onnantól jobban látott, nem lüktetett tovább a feje. És tökéletesen tudott irányítani mindenkit, aki a keze alá tartozott.
És mindig, mikor megszólalt mindenki azonnal meghallotta. Jelnyelven. Tudott szenvtelenül utasításokat adni kimért, jól megfogalmazott mozdulatokkal. De ugyanígy tudott kiabálni is, és dühösen rendet teremteni a felelőtlen idióták közt, ha épp arról volt szó. Lendületesen, fenyegetően, ha ezt kívánta a helyzet.
Éjjelente, munka után, mikor kicsit beültek a közeli kocsmába a többiekkel, jelnyelven beszélgettek, hiszen a munkaidő lejártával még órákba telt, míg visszatért a hallásuk – már akiknek még visszatért. Minden egyes nappal egyre halványabban, egyre fakóbban. De nem figyeltek rá, egyszerűen néha még az sem tűnt fel nekik, hogy már ismét hallanak. Mert nem volt fontos. Hiszen a kocsmában jelnyelven beszélt velük a kocsmáros is, jelnyelven mondta el a legújabb vicceit, amin a munkások mindig jóízűen és tökéletesen hangtalanul nevettek fel.
Nem nagyon beszéltek egymást közt élő szóval. Abban a pár órában, míg hallottak minek? A Gyárban, és a hozzá tartozó fémbányákban úgysem hallották volna egymást. Ráadásul a forró levegő irritálta volna a torkukat, nyelvüket, ha feleslegesen kinyitják a szájukat. Így tehát ő is, és mindenki más is csak akkor tátogott imitálva a beszédet, mikor a munka végeztével pletykáltak egymásnak.
Néha, ha elfeledkezett magáról, még értelmes szavak is kicsúsztak ajkai közül, bár erről tudta, nem illik, mert eléggé kellemetlen lenne a felsőbb osztályok tagjai számára, ha jelenlétükben hangosan és rosszul artikuláltan szólalna meg fokozatosan romló hallása miatt. Bár egy Gyár melletti kocsmában nem szoktak ilyen ritka jelenségek felbukkanni. Évente párszor a látogatásokon pedig nem volt nehéz erre odafigyelni. Általában ezért nem is zavartatta magát, mikor a lelkes kocsmai anekdotázás közben nem túl mérsékelt hangerővel szólalt meg.
A kocsmában minden este volt mit ünnepelni, ha mást nem is, akkor azt, hogy még mindig életben vannak. És hogy még mindig mozog a város. Aznap este viszont épp azt ünnepelték, hogy most már ő sem hall. Még nem volt harminc, és végre teljesen a munkások közé tartozott, és soha többé nem is fog máshova. Egy hatalmas, összetartó család, akiket nem ismer senki, csupán az, aki közéjük tartozik. Mint például a marginális helyzetű kocsmáros, aki tud beszélni, és hall is, sőt a családja, felesége, gyerekei nem is értik a jelnyelvet. De mégis, ez a család rajta van a védencek listáján. Akit bevettek maguk közé, és minden őket ért sérelmet úgy bosszulnak meg, ha kell, mintha azok ellenük irányultak volna.
Aznap este már a sokadik itallal koccintott, és a sokadik trágárságon nevetett fel, miközben érzete, hogy az ujjai néha már nem mozognak tökéletesen beszéd közben. Hát igen, nekik nem a nyelvük kezdett lassabban forogni egy-egy görbe este végére.
Ott ült a többiekkel, és fogalma sem volt, hogy boldog-e vagy sem. Hogy elégedett-e, vagy hiányzik valami. Nem tudta megmondani, hiszen sosem ismert meg ennél sem jobbat, sem rosszabbat. Élni pedig élt. És azok közt, akik közt mindennapjait töltötte, ez már épp elég volt ahhoz, hogy ne nagyon vágyjon többre. Egyébként is mire vágyna még? Vannak emberek, akiket irányíthat, és vannak, akik őt irányítják. Hát nem így kerek a világ?
Persze állhatna magasabban is a ranglétrán, de azzal ő is tökéletesen tisztában volt, hogy ennél, amit eddig elért, nem nagyon fog magasabbra jutni. Még csak most süketült meg. Igaz, harminc előtt, de jóval túl a húszon. Versenybe sem szállhat azok ellen, akik már gyermekkorukban elvesztették a hallásukat. Mert hát halló ember sokféle posztot nem tölthet be, mert egyszerűen beleőrülne az éles zajokba. Igazán magasra csak süketen juthat az egyszeri munkás. Így meg, ha csak felesleges teher hallani, akkor minek oly’ sokáig húzni? Ő sem kímélte magát, nem érdekelte, hogy hallása megmarad-e, de mégis, az a makacs szerv nem adta magát könnyen.
Egyébként pedig büszke volt magára. Nem indult túl jól a karrierje. Az anyja élete végéig hallott – igaz, ez nem volt ritka a tanítónők körében, akik viszonylag csendes helyeken vigyáztak a gyerekekre. Az apja pedig nem végelgyengülésben, úgyis fogalmazhatnánk, hogy elhasználódottságban hunyt el, hanem üzemi balesetben. Ez a kettő nem volt túl jó referencia, de ő mégis felküzdötte magát a város harmadik szintjére, a Gyárba. Nem a bányákban élt már, és nem is a felszínen közvetlenül, hanem eggyel feljebb, az első emelvényen, azok közt, akik az egész várost mozgatják. És bár szoros kapcsolatban álltak a lentebbiekkel, nem nézték le őket, de itt feljebb mégiscsak jobb volt…
Ennek az életnek az előnyeit akkor látta igazán, mikor az ünneplések közepette kezdett berúgni kissé. Nem akkor, mikor az elvakult szónokokat hallgatta, hogy igenis lehet jobb, sőt ehhez akár joguk is lenne, csak tenni képtelenek érte. De ő nem érezte magát nagy dolgokra képtelennek, sőt az volt a véleménye, hogy éppen eleget tesz. Ha kicsiben nézzük, munkát biztosít azoknak, akik még nála is lejjebb helyezkednek el a rangsorban. Ha pedig nagyban, részt vesz abban, hogy a város él és mozog. Mozgat valamit, ami ennyire gigantikus, ami annyira élettelen lenne nélküle és a hozzá hasonlók nélkül.
Mit ehhez a rossz körülmények? Itt nem fúj sosem a szél, mint a felszínen, nem esik az eső sem, mint a legfelsőbb szinteken. Nincs hideg, hiszen a bányákban, gyárakban állandóan ég a tűz, olvad a vas, izzik az acél, vagy fegyverek készülnek az őröknek és katonáknak, vagy vasbeton rudak az építkezésekhez. A maradékok a hatalmas kohókban végzik, amik fűtik a felsőbb szinteket, és mozgatják a gigantikus gépeiket, egyszóval élhetővé teszik az életüket. Igaz, a nap sem süt le idáig, sugarai elvesznek valahol jóval feljebb. De a lámpák és a vörösen izzó vas fényében is tökéletesen látni, a különbség pedig csak nem lehet akkora köztük, ha ennyien meg tudnak lenni nélküle.
Szóval, a süketség nem hozott különösebb változást az életébe, sőt mondhatni, minden maradt a megszokott kerékvágásban. Hogy mégsem maradt minden a régiben, akkor kezdte megérezni, mikor nem kevés áldomás után hazafelé indult. Ahogy a vasbeton illesztékek között bóklászott, irritálni kezdte a csend. Nem voltak zajok. Sem tompák, sem fel-felmorduló búgások, vagy a gyárak monoton éjjeli lihegése… nemes egyszerűséggel nem volt semmi.
A zsebébe nyúlt, a munkásbagóval töltött fémdobozát keresve. De nem találta benne. Ködös agyában felrémlett egy halovány kép, hogy esetleg a kocsmaasztalon felejtette. Maga sem értette, miért is akart oly’ hirtelen rágyújtani, hiszen a meggyulladó cigarettavég halk és megnyugtató percegését már nem is tudta, mióta voltak képtelenek érzékelni fülei. Az mindenesetre nagyon feldühítette, hogy dohány helyett csak azt a kis zenelejátszót találta meg a zsebében, amit még az egyik csempész ismerőse lopott neki egy fentebbi szintről érkezett őrtől.
Igaz már hetek óta nem használta. Korábban minden este úgy ment haza, hogy az ismeretlen nyelveken duruzsoló zenéket hallgatta. És bár magának sem ismerte be, de megrémítette, hogy egyre halkabban hallja, hiába tekeri egyre magasabbra a hangerőt. Aztán mikor már nem volt magasabb fokozat, és már csak sercegést érzékelt kedvenc dallamaiból, egy dühödt mozdulattal vágta zsebre, hogy soha többé ne akadhasson a kezébe. És most mégis…
Dühösen meredt az apró szerkezetre, hirtelen azt sem tudta, hogy porrá zúzza-e kérges tenyerében, vagy csak elhajítsa. Aztán inkább úgy döntött, hogy beledobja az egyik lágy betonnal töltött óriási medencébe. Meg is indult az egyik felé, acélrudakon szökellve át, mikor tíz méteres magasságban kissé megbillent, és majdnem belefordult a betonba. Elgondolkozott azon, hogy az alkohol, bár jót tesz a biztonságérzetnek, de az egyensúlyérzéknek már kevésbé.
Ahogy megkapaszkodott egy vörös fémtömbben, lenézett a betonmedence szélére. Lent egy fekvő alakot vett észre. Amint tudatosult benne, hogy mit lát, leugrott mellé, félig a betonba, de fel sem vette. Odalépett az alak mellé, és hirtelen azt sem tudta, min rökönyödjön meg inkább. Azon-e, milyen kitekeredett helyzetben feküdt, vagy azon-e, hogy egy lány volt. Elnézve a bőre színét, ruháit, finom vonásait, kétsége sem támadhatott afelől, hogy az egyik felsőbb szintről került a medence szélére. Lezuhant. Más magyarázat nincs Ahogy felnézett, jó magasan a feje fölött kivehetőek voltak a következő szint padlólemezei.
Mikor balra fordult, azt is észrevette, hogy tőle nem messze ott van egy hatalmas-széles tartópillér is, ami minden egyes szintet átszúr, és a felszíntől az égig ér. Ha egy kicsit józanabb lett volna, talán elgondolkozik azon, hogy gyanús, hogy ilyesmi történik épp egy ilyen helyen. Ehelyett az jutott eszébe miközben a lány felé lépdelt, hogy milyen érdekes megoldással épült a város, hogy hatalmas pilléreken és tornyokon nyugszik, melyek mentén régebben még vonatok is jártak a felsőbb szintekre. Azt viszont nem tudta, hogy volt-e valaha valaki, aki a legalsóbb szinttől a legfelsőig vagy fordítva utazott volna. Amennyire az anyja elbeszéléseiből emlékezett, egyes szintek határain fegyveresek strázsáltak, és bizonyos emeletek lakóit nem engedték tovább utazni.
Néha persze eljátszott a gondolattal, hogy a sínek mentén felmászik, mert hát senki sem mászott gyorsabban és biztosabban a gyári munkásoknál, és mert nem hallott olyanról, hogy a fegyveresek akárcsak egy embert is lelőttek volna utóbbi időben. De persze végül mindig eltántorodott az elhatározástól, mert bár lehet, hogy nem minden hír jutott el hozzájuk, azért mégiscsak jobb nem kísérteni a sorsot.
Letaglózva térdelt a lány mellé. Kicsavarodott helyzetben feküdt, szeme lecsukva. Szóval lezuhant fentről. Nem először történne ilyen. Jó volt a hétzáró buli, csak még fináléként meg kell nézni, hogy milyen is az alsó szint. Úgy látszik nem látott jól a korláttól, ezért az alkohol adta biztonsággal eltelve kijjebb mászott. Aztán még kijjebb, aztán még kijjebb hajolt. És ezt lett a vége. Kár, pedig szép lány. Ahogy tovább szemlélte az is feltűnt neki, hogy sehol nincs a körülötte vér, pedig egy ekkora zuhanásnak mindig mocskos a vége.
Megölték volna? Talán már halott volt, mikor lelökték fentről? De ez mindegy is. Azok, akik életüket a munkás szint fémpadlóján fejezték be, sosem kerültek elő. A munkások nem szerettek együttműködni a fentebbi hatóságokkal, a kétes ügyeket mindig maguk intézték. A holttesteket mindig nyomtalanul eltűntették a kohók, a titok sosem szivárgott ki a tanuk közül.
Természetesen ő is tudta jól, mi a dolga. A vállára dobni a pehely könnyű testet, elsétálni vele a legközelebbi olvasztóig, ami nincs is messze a pillértől. Aztán belehajítani az olvadó vas és lángok közé, és végignézni, ahogy az utolsó csontig hamuvá lesz. De az a hosszú haj szétterülve a válla és nyaka körül, az az angyali arc, az a mozdulatlan kecsesség… Bűnnek érezte volna, ha megteszi. Pedig tudta, nem tehet mást. Ha nem végzi be ő, bevégzi az első arra járó. Tanácstalanul ült le a lány mellé.
– Sajnálom, hogy így alakult – mondta a lánynak, és dühös volt rá, hogy az ilyen helyzetbe hozta. Ugyanakkor sírhatnékja is támadt kissé, hogy nem hallja a saját hangját. Mégis tovább beszélt. – És neked fogalmad sincs róla, mi vár még rád. Fel sem fogod, mire kényszerítesz… Hogy mivel kell majd ezután tovább élnem.
Kisebb szél támadt. Furcsa, ezen a szinten szinte sosem fúj a szél. Fent biztos hatalmas vihar van. Összeszorult a torka, hogy az acélnak ütköző szél megtörő, nyikorgó rikoltását sem hallja már. A lány pedig ott feküdt mozdulatlanul, még a haja sem lebbent, mint aki felett megállt örökre minden múlandóság.
– Nem illene beszélnem a jelenlétedben – nézett szomorúan a lányra -, biztos kikérnéd magadnak, hogy túl hangos vagyok… És minden jogod meglenne rá, tudod… már semmit sem hallok. Hidd el, ha tehetném, kitalálnék valamit, hogy megmenekülj, hogy a tieid megtaláljanak…
– Mit tegyek veled? Mások egy szó, egy felesleges gondolat nélkül tudnák, mi a helyes. A fenébe is, én is tudom. Tűzbe mindenkivel, aki nem közülünk való és a mieink holttesteivel is. Égjen el még az emlékük is! Nekünk úgysem hiányoznak. Nálunk minden ilyen egyszerű. De Te biztos hiányoznál valakinek, igaz?
– Annyit hallottam már ilyenekről… Annyian mesélték, hogy mit találtak, hogy mit láttak, és hogyan tettek a mi érdekünkből… És tudod… Elmondták egyszer, mert el kellett… de senki sem figyelt rájuk igazán. És most jössz Te…
– Ma süketültem meg, és most bármit megadnék, ha már látni sem látnék. Életem végéig kínozni fogsz, tudod? Sosem cseréltem volna senkivel, bármennyire voltam is irigy, de most bárkivel cserélnék, csak azért, hogy ne nekem kelljen tűzbe dobnom téged.
Felnézett. Bárcsak látta volna az eget! De csak a fölső szint alapjának és korlátjának lámpái pislákoltak halványan a magasban. Majd miután meghozta a döntést, visszafordult a lányhoz. Már felemelni készült, és a vállára lendíteni, mikor a megrökönyödéstől szinte felbukott. A lány szemei felpattantak, és a semmibe meredtek, még csak nem is rá…
Mintha a lány látta volna a kohólángok vetette árnyékokat, a mozgolódást, mintha még a rettegés is kiült volna az arcára. Mintha tátogott volna valamit, ha kiabált vagy felnyögött, ő nem hallhatta. Akár üvölthetett vagy sikoltozhatott volna, ő csak egy némafilm csöndjét fogta volna fel, ami kísérte volna az arcát. És a lány továbbra is épp olyan mozdulatlan volt, mint addig. Mellkasa nem emelkedett, vagy talán az ő gépeken edzett szeme nem érzékelte azt a finom mozgást… Meg kellett érintenie… A hideg, mégis puha, verejtéktől nyirkos bőrt. Még ez is… egyszerre volt élő és élettelen…
Végül döntésre jutott. A vállára kapta a lányt, és elindult vele, hogy elrejtse, oda, ahol tényleg senki nem találja majd meg.
Ha eddig tetszett és tovább olvasnál, kattints ide.
Hundred Moors 