Lázár Péter – A kiállítás

Történet egy lányról, aki látja a szellemeket, és a sajátjain kívül van még rengeteg más emléke. Ez egy részlet a Lázár Péter című regényemből. Amennyiben felkeltette az érdeklődésed, ezen a linken megtalálhatod a teljes regényt.

A kiállítás

Ahogy Lili a Fővárosi Nagy Galéria dísztermében állt az érdeklődők hadával szemben, el sem hitte, hogy Nyár keresztapja még karácsony előtt el tudta intézni a kiállítást. Már önmagában az hihetetlen volt, hogy a Galéria tulajdonosának figyelmét annyira sikerült felkelteni Lili képeivel, hogy azonnal szerződést akart kötni a kiállítási jogokra és a forgalmazásra.

Nyár keresztapja biztosította Lilit, hogy nyugodtan belemehet abba, amit ajánlanak neki. Hiszen egy örökkévalóság óta ismerték egymást a tulajjal, ezért egészen biztos volt benne, hogy nem próbálja majd semmivel sem átverni a lányt. Lili hitt neki, és úgy cselekedett, ahogy a nála hozzáértőbbek a legjobbnak látták.

Kissé remegő lábakon bizonytalanul nézte az első sorokban tolongó különböző lapok képviselőit, a kisebb és nagyobb tv csatornák közvetítőit, illetve a hátrébb szorult egyéb, hétköznapibb embereket. Annyira zavarban volt, hogy csak fél füllel hallotta, ahogy Nyár keresztapja egy közepesen hosszú, jól megszerkesztett beszéddel bemutatja őt és a munkásságát a kedves érdeklődőknek.

Beszélt arról, hogy Lili történelem hallgató, és hogy jeleneteket fest és rajzol azokból a korokból, amiket kutat. Mostani témája a hetven évvel korábbi második nagy háború. Hiába próbálták el ezt az egész hercehurcát a valós esemény előtt párszor, Lili még mindig kifejezetten lámpalázasnak érezte magát. Éppen ezért nagyon örült, hogy nem neki kellett megtartania a nyitóbeszédet. Idegességében biztosan csak vékony cincogásnak hatna a hangja.

Óvatosan oldalra pillantott, és a szeme sarkából meglátta Pétert. A Tizedes türelmesen állt mellette, mikor észrevette, hogy Lili rá pillant, visszamosolygott rá. Épp akkor, mikor Nyár keresztapja a nyitóbeszéd végére ért.

– Mindezek után, a kiállítást hivatalosan is megnyitom. Fogadják a képeket akkora érdeklődéssel és szeretettel, mint amekkora elhivatottsággal készültek. Az alkotó is itt van velünk – itt sokat mondóan Lili felé intett -, ha bármi kérdésük van, örömmel válaszol majd rájuk. Viszont mivel ez az első kiállítása, óvatosan közelítsék csak meg, nehogy elijesszék.

Ezt hallva, a jelenlévők sorain együttérző kuncogás futott végig, és Lili is csak egy kissé pirult el. A megnyitó után a tömeg kitolult a díszteremből, hogy szétoszoljanak a termek közt, és megcsodálják a műveket. Nyár keresztapja Lilit is kiterelte a tömegbe, hogy szem előtt legyen, és válaszoljon a neki szegezett kérdésekre. Az este első felében kitartóan kísérgette a lányt, majd amikor úgy érezte, hogy Lili eléggé felbátorodott, magára hagyta.

Onnantól a lánnyal csak Péter tartott mindenhova. Lili szülei és öccse is ott voltak valahol a tömegben, elmondhatatlanul büszkék voltak rá a kiállítás miatt. A megnyitó után, amint módjuk nyílt rá, gratuláltak is neki a megvalósított álmaihoz. De nem tudtak sokáig maradni, hiszen messze laktak a fővárostól, ezért a gratulációk után el is köszöntek tőle, mert menniük kellett haza.

Lili megölelte őket, majd a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak magukra a hazafele úton. Ő pedig cserébe megígérte, hogy minden hírről beszámol majd, például, hogy hány képet sikerült eladnia, vagy kik érdeklődtek a művei iránt. Miután kikísérte a családját, megrohanta az újságírók és a tv riporterek még egy hulláma.

Minden kérdésre válaszolt legjobb tudomása szerint, mégis megkönnyebbült, mikor végre elapadt a kérdések árja. Jól esett egy kicsit kifújnia magát a képei között. Elmerengve állt meg az egyik képe előtt, egy idős, kissé szakadtnak tűnő öregúr mellett. Elég volt egy pillantást vetnie az öregre, és azonnal látta rajta, hogy a legjobb ruháját vette fel. Megható volt, hogy ennyire igyekezett illeni az illusztris jelenlevők közé.

Az öreg szótlanul nézte a képet, ami előtt álltak. Hatalmas, olajfestmény volt, amin a sötét színek domináltak. Sötétzöld ruhába öltözött katonák sora, ahogy fekvőtámaszt nyomtak a megbarnult fűben, a domboldallal a háttérben. Előttük egy tizedes jelzésű alak sétált el, épp fordult, az összes mozdulat látszott a képen, mintha csak egy ablakon nézne át az ember a megfagyott időbe.

A Tizedes arca nem látszott a képen, de az világosan kivehető volt, hogy épp vehemensen magyaráz valamit a fekvőtámaszt nyomó katonáknak. Lili elmosolyodott a képre nézve. Péter szuronyok fontosságáról tartott kiselőadást. Nevetni lett volna kedve a jeleneten, bár tudta, akkor minden lehetett, csak vicces nem.

– Tudja, még mindig hallom a hangját – mondta halk, érdes hangon Lilinek az öreg. Nem fordult a lány felé, mégis egyértelműen neki címezte a mondandóját. – A Tizedesét. Emlékszem erre az egészre, mintha csak tegnap lett volna. Érdekelne, hogy honnan tudott róla. Hogyan tudta ilyen pontosan megfesteni.

– Sok beszámolót lehet találni… például az interneten – füllentette Lili.

– Áh, az internet – bólintott az öreg -, azt hiszem, ahhoz én már túl öreg vagyok. Hallottam róla, de soha nem próbálkoztam meg vele. Erről a kiállításról is hagyományos módon értesültem.

Az egyik zsebéből előhúzott egy gyűrött újságkivágást, azt mutatta a lány felé. Lili meglepődött. Nem gondolta volna, hogy Nyár keresztapja tényleg olyan „hagyományos” módszereket is választott a kiállítás népszerűsítésére, mint az újsághirdetések. Lili megpróbálta jobban szemügyre venni a gyűrött papírdarabot.

Rövid kedvcsináló szöveg folyt körbe egy fekete-fehér képet az egyik itt is kiállított festményről. A részletek nem látszódtak a pöttyös, rossz minőségű újság illusztráción, de Lili mégis azonnal tudta, melyik kép az.

Fekete és piros tussal készült rajz volt. Két alak ült a fekete föld-fal előtt, miközben annak a túloldala találatot kapott. Vörösen izzott a képen a földben szétrobbanó töltet, míg lent föld záporozott a két alakra. Az egyik – tizedes jelzésű – teljes lelki nyugalommal épp rágyújtott, a másik, kamaszkorból épphogy kinőtt alak szeme tágra feszült a rettegéstől, páni félelemmel pillantott körbe az árokban.

– Tudja, az ott én vagyok – bökött az öreg a rettegő alakra -, fiatal voltam még, akkor kerültem a frontra. Fogalmam sem volt, hogy működik a háború. Szeretném látni életnagyságban is ezt a képet, de még nem találtam meg a többi között.

– Jöjjön, megmutatom – karolt bele az öregbe Lili, ő tökéletesen tudta, merre van kiállítva az a kép.

Át kellett menniük a kiállítóterem egy másik részébe, ahol majdnem középen, fekete keretben uralta az az egy A2-es tusrajz a kiállítóteret. Az öreg szótlanul, percekig csak meredt rá. Nézte a fiatal, rettegő arcot, majd vonásról vonásra szemügyre vette a Tizedest is. Egyik kezével igyekezett takarni a felfénylő gyufalángot, és a cigaretta parázsló végét, de a vöröslés átsejlett az ujjai között.

– Szerintem ő sosem félt – nyújtotta ki ráncos ujjú kezét a Tizedes felé az öreg -, apánk helyett apánk volt abban a pokolban. Egymaga tartotta mindünkben a lelket. Tudja, próbáltam megkeresni a háború után. De sehol sem találtam, mintha csak a föld nyelte volna el. Találtam olyanokat, akik azt állították, hogy utoljára ők látták. Mind borzalmas csatáról meséltek, ami után nem került elő.

– Miért kereste? – Kérdezte Lili gyengéden, mégis kíváncsian.

– Hogy megköszönjem neki – a lány nem volt biztos benne, hogy könnyeket látott az öreg szemében remegni, vagy csak megfáradt, vizenyős szeme csillogott olyan nedvesen.

– Megköszönni? Mit?

Erre az öreg csak sóhajtott egy hatalmasat, és vállat vont. De egyébként néma maradt. Lili ekkor már biztos volt benne, hogy a fájdalom könnyeit látja a szemében. És olyan titokét, amit ennyi év után sem mer elmesélni.

„Emlékszem rá.” – Szólalt meg váratlanul Péter. Lili óvatosan felé pillantott, és akkor vette észre az öreg mellett állni. – „Alig múlt tizenhat, mikor odakerült közénk. Nem volt könnyű dolga a kiábrándult, megkeseredett katonák közt. Mindentől rettegett, remegett az árokban az ellenséges tűz alatt, nem tudott aludni, mikor nyugalom volt. Sosem raktam ostromra, sokan haltak volna meg miatta. Inkább a dokira bíztam, neki segített. Aztán egyik reggel a hűlt helyét találtuk csak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy dezertált.”

– Neki köszönhetem, hogy élek – mondta végül egy újabb fájdalmas sóhaj kíséretében az öreg. – Az egyik katona, aki mesélt nekem róla – a Tizedes képe felé intett a fejével -, ő mondta el, hogy mit tett értem.

Miután az öreg halkan szipogva ismét elhallgatott, Péter szólalt meg, hogy magyarázatot adjon.

„A dezertálást halállal bűntették. Nem mintha ettől jobban tartottak volna, mint a csaták borzalmaitól. Miután biztos lettem benne, hogy ő is dezertált, felírtam a bevetésben eltűntek listájára. Persze, ha bárki megállította volna, hogy kérje a papírjait, ugyanúgy meg lett volna pecsételve a sorsa. De legalább nem keresték. Páran tudtak róla, hogy néha meghamisítottam az iratokat. Nem ő volt az első, és nem is az utolsó.”

Ezeket hallva Lili is sóhajtott egy hatalmasat, de nem tett fel további kérdéseket. Nem faggatta sem Pétert, sem az öreget. Az öreg továbbra is szótlanul állt a lány mellett, leszegte a fejét, mintha szégyellné magát. Ennek ellenére az nem kerülte el Lili figyelmét, hogy az öreg szeme a kép alá kihelyezett árcédulára siklik, majd arcára kiül a csalódottság.

„Add neki a képet” – kérte Péter -, „nagyon szeretné, de nincs elég pénze rá.”

Lili óvatosan közelebb lépett az öreghez, hogy félhangosan a fülébe suttoghasson. Sejtette, hogy nem hall már jól, de abban is biztos volt, hogy ezt a hangerőt elnyeli a galéria zaja, és csak az öreg hallhatja majd a szavait.

– Szerintem örülne neki, ha Önnek adnám ezt a képet – mosolygott az öregre Lili. – Most nagyon sok dolgom van, de karácsony után megoldjuk az elszállítást, ha az úgy jó.

Azzal csak rámosolygott az öregre figyelte azt a ráncos, döbbent arcot. A kép mellé lépett, és egyetlen határozott mozdulattal levette alóla az árcédulát. Az öreg megköszönni is képtelen volt a gesztust és ajándékot, csak némán meredt Lilire, de az a nézés többet mondott minden szónál.

Jegyzet: