Ha látom

Ekkor:
Kép forrása: Pinterest

A ház oldalában álltam, mint mindig délutánonként. Itt nem kellett az emberektől tartanom. Nem szerettem, ha túl közel jöttek. Sosem vettek észre. És nekem ezzel nem volt nem semmi próblémám, amíg kellő távolságra maradtak. Mindig is így volt ez. Sosem szerettem a közelségüket.

Felnéztem az égre, kelten még ragyogott, de nyugaton már kezdett lángragyúlni a kékség alja. Pillantásomat a második emeleti ablak felé fordítottam. Talbott még nem volt otthon. Mostanában kellene hazaérnie, mint mindig szerdánként. Nem is értettem, miért nem vártam meg, hogy véget érjenek az órái. Mindig meg szoktam, hogy utána haza kísérhessem.

Majdnem mindig. Kivéve akkor, mikor tehernek éreztem a saját jelenlétemet. Mint ma. Pedig egészen biztos voltam benne, hogy Talbottot nem zavarja, hogy ott vagyok. Látni ő sem látott, ahogy mások sem, de ő legalább nem volt teljesen vak a jelenlétemre. Nem volt ebben semmi furcsa, én magam sem láttam magam.

Ismét felnéztem az égre. A vörös határozottan jobban kiterjedt a fakó, felhőtlen kékségen. És Talbott még sehol. Aggódni kezdtem. Tudtam, hogy meg kellett volna várnom. Menjek elé? Elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy nem szereti, ha ráakaszkodnak, az emberekben ez legalábbis határozottan taszította. Ő sem tűrte a közelségüket. Éppen ezért, mikor irritált volt, mint az utóbbi napokban, mindig igyekeztem akkora távolságot tartani, amekkorára csak képes voltam. Határozottan sötétedett. Mit csináljak? Sosem szokott késni.

Egyre erősödtek a rossz érzéseim. Elhatároztam magam. Elé megyek. Elég volt csak arre gondolnom, és egy szemvillanás, és már ott is voltam. Nem tudom elmondani, hogy hogy működik ez. Én nem tudok pislogni, mint az emberek. De mégis valami ilyesmi. Becsukom a szemem itt, és kinyitom ott.

És amit láttam, attól földbegyökerezett a lábam. Mármint, földbe gyökereztek volna, ha lettek volna lábaim. Talbottot ott találtam abban a mellékutcában, aminek a végén jobbra fordulva abban az utcában lyukadunk ki, ahol lakik. Szóval már nem volt messze otthonról. Csakhogy négyen vették körül, és nem engedték tovább menni. Lökdösték, ráncigálták és röhögtek rajta.

Amennyire fel tudtam mérni szakadt a szakadt ruháiból, egy ideje már tartott a móka. Az egyik sihedernél kés is volt, amit egyértelműen nem félt használni, mert Talbott arcát és kezét több helyen vágások borították. Próbált szabadulni, de nem volt esélye azzal a túlerővel szemben.

Iszonyatosan dühös lettem magamra. Előbb kellett volna jönnöm. Az egész létezésem csak róla szólt, minden tudatos percem köré rendeződött. Fogalmam nincs mióta vagyok itt, azt sem tudom, hogy miért, csak abban vagyok biztos, hogy soha egyetlen emberre nem figyeltem fel annyira, mint rá. Miatta vettem észre, hogy telnek a napok, hogy változnak az évszakok, miatta érzékeltem az időt, az emberi élet rövidéségét. Nem hagyhatom, hogy ezek miatt még rövidebb legyen.

Az egyikük nyakon ragadta Talbottot, és a közeli ház falának taszította. A nyögésből, amit hallatott, fájdalmas lehetett. Aztán az ütés, amit a kölyök az arcára mért, még nekem is fájt. Talbott a földre csúszott a fal mellett, az egész jelenetet a másik négy élenk röhögése kísérte. Abban a pillanatban rájuk szűkült a világ, semmi mást nem láttam, csak őket.

Nekilendültem. Először azt a suhancot támadtam meg, akinek a kezében még mindig ott volt a kés. A karja fájdalmasan hátracsavarodott, ahogy belenyúltam a vállánál. Belebújtam, mint egy szűk ruha ujjába, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Nem érdekelt, hogy milyen fájdalmasan üvölt fel. Miután ő már nem jelentett veszélyt, a társaihoz fordultam.

Láttam az értetlenséget az arcukon. Remek. Fogalmuk sem lehet róla, mi kapta el őket. Szétlökdöstem azt a hármat. Persze annyira nem bánottam őket, hogy ne tudjanak fejvesztve elmenekülni. Nem volt érdekem, hogy nagyobb bajuk essen. Bíztam benne, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy megtanulják a leckét.

Mikor végre ketten maradtunk, letérdeltem Talbott lábai közé – vagy valami ahhoz hasonlót tettem. Még mindig úgy ült ott terpeszben, ahogy lecsúszott a fal mellett. Én meg csak néztem, megbabonázva. Néztem a barna bőrét, ami szinte arany színűnek tűnt ott, ahol az esti napfény közvetlenül érte az arcát. Néztem azt a vékony vércsíkot ami a szemöldöke feletti vágásból futott le az arcán. Egy fényes barna tincs beletapadt. Ha lett volna kezem, kisöpörtem volna belőle.

Csak néztem azt az arcot, és azt kívántam, bárcsak kinyitná a szemét. Tudtam, hogy nem láthat azzal az élénk borostyán tekintettel, de az sem számított. Csak tudnom kellett, hogy jól van. A következő pillanatban teljesült a kívánságom, és kinyílt a szeme. Egyenesen rám nézett.

– Köszönöm – súgta -, nem tudom, mi történt volna velem, ha nem segítesz.

Nem válaszoltam, mert úgysem hallana. Hangom sincs. Hogyan tudnék szólni hozzá? Arra gondoltam, hogy fel kell kelnie a macskakőről, és haza kell mennünk. A lakása falai közt biztonságban lesz. Ha képes lettem volna rá, felsegítem. Szerencsére nem volt erre szükség, mert saját erőből is fel tudott tápászkodni. A falnak támaszkodva indult meg hazafelé. Én pedig végig a nyomában maradtam.

Ahogy hazaért, egyből bezárkózott a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát. Nem vettem rossz néven, tudtam, hogy nem engem akar kint tartani, hanem a szüleit. Bár ők nem voltak még otthon, és ha otthon is lettek volna, akkor sem szokták a napjáról kérdezni. Engem pedig úgysem tarthatott kint egy bezárt ajtó. Mégsem mentem utána, tudtam, hogy egyedül akar lenni.

Mikor kijött, már nem az iskolai egyenruhát viselte, hanem ottoni melegítőt és szakadt pólót. Lemosta a vágásokat, nedves haját hátra fésülte. Ha lett volna szükségem levegőre, biztos elakadt volna a lélegzetem a látványtól. Talbott volt a legcsodálatosabb lény a világon. A szobája felé indult, ahogy elhaladt előttem, jobban szemügyre tudtam venni az arcát. A vágás nem volt vészes, az ütés nyoma viszont elkezdett belilulni. Biztos, hogy kifejezetten csúnya lesz holnapra.

Követtem a szobájába. Végigfeküdt az ágyán, felvette a telefonját az éjjeli szekrényről, és üzenetet írt rajta. Miután végzett, meredt még pár pillanatig a kejelzőre, aztán még azelőtt, hogy letehetette volna a telefont, megcsörrent a kezében. Sóhajtott egy hatalmasat, majd felvette a hívást.

– Ugye most csak viccelsz velem? – Harsant egy éles hang a vonal túlvégén.

Felismertem. Eliza volt az, Talbott legjobb barátja. Amennyire tudtam, egész kicsi koruk óta elválaszthatatlan barátok voltak. Eliza mindig ott volt neki, úgy is, ahogy én nem tudtam. A lány volt az, aki megölelte, vígasztalta, mikor a világ és a szülei nem értették meg, és képtelenek voltak elfogadni. Azt kívántam, bárcsak én lehetnék ez a számára. Én akartam ez lenni neki, én akartam az lenni, akihez hazajön a nap végén, aki megvígasztalja a rossz dolok után, és vele örül, mikor valami jó történik.

– És tényleg azt mondod, hogy az a valami volt? Hogy lehetsz biztos benne? Azt írtad, nem láttál semmit…

Talbott egyenesen felém nézett, félszeg mosolyra húzódott a szája.

– Egyszerűen csak tudom. Ahogy azt is, hogy most is itt van.

– Jézusom, Talbott! Azt mondod ott van? Hogy lehetsz ennyire nyugodt? Gondoltál arra, hogy valaki kísért? Lehet, hogy segítséget kéne kérned… Nem is tudom, hogy kiűzze valaki…

A tudatomat megbénította a rettegés. Lehetséges lenne? Ki tudna űzni valaki? Fogalmam sem volt róla. Soha senki nem reagált még a jelenlétemre úgy, ahogy Talbott. Néha még beszélt is hozzám, azok voltak sivár létezésem legszebb pillanatai. De Talbott sosem félt tőlem, ezért benne sosem kételkedtem. Eliza felől viszont nem lehettem biztos. Talán, ha találna valakit, aki képes rá, el tudna űzni. Nem akartam kipróbálni.

– Nem mondj ilyeneket, Eliza, megijeszted.

– Én ijesztem meg? Neked kéne félned tőle.

– Miért kéne? Sosem bántana.

– Nem értelek.

– Mert téged még sosem kísértett valaki olyan, mint ő.

Talbott kedélyesen felnevetett. És bár tudtam, hogy Elizát nem nyugtatta meg, de ha képes lettem volna rá, biztos, hogy heves bólogatásba kezdek. Talbott értett, mert még szélesebb mosolyra húzódott a szája. Egy darabig még beszélgettek Elizával. Próbálta meggyőzni, hogy jól van, hogy nincs miért aggódni érte, hiszen én úgy is vigyázok rá. Ezt hallva végtelen büszkeség vett erőt rajtam. Igen, vigyázok rá. Senki sem árthat neki.

Miután letette a telefont, bizonytalanul fordult felém. Nem tetszett az a kifejezés az arcán. Nem szerettem, mikor mások, akik nem érhettek fel hozzá, és nem értették a világot úgy, ahogy ő, elbizonytalanították a létezésemben. Bármit megtettem volna, hogy bebizonyítsam neki, hogy tényleg ott vagyok.

– Tudom kell, hogy nem őrültem meg – nézett felém ismét. – Tudsz valami jelet adni, hogy tényleg itt vagy?

Éppenséggel tudok. Ezen ne múljon. Odalibbentem a fal a mellé, amin a bírkózás érmei sorakoztak. Tudtam, hogy gyűlöli őket. Csak azért bírkózott, mert a szülei belezsarolták. Szüksége van valami férfias hobbira, mondták. Kiválasztottam azt az aranyérmet, amihez a legtöbb rossz élménye kötődött. Elmerengtem, hogy elszakítsam-e rajta a szalagot, de végül csak lelöktem a fali tartóról. Éles csengéssel ért földet a parkettán. Talbott elvigyorodott.

– Tényleg utálom. Tudod lebegtetni is?

Ez bosszantott. Nem vagyok cirkuszi majom, hogy trükköket csináljak. Még neki sem. És Talbott természetesen megértette, hogy mire gondolok.

– Sajnálom – sütötte le borostyán pillantású szemét. – Nem akartalak megbántani.

Azt hiszem ilyenkor szoktak az emberek a megadás jeleként sóhajtani. Én sem akartam elkeseríteni Talbottot. Felemeltem a medált a padlóról. Nem lebegtettem, egyszerűen csak megfogtam. Persze tudtam, hogy Talbott számára úgy néz ki, mintha a medál a semmiben lebegne. Visszaakasztottam a tartóra. Megpöccintettem még, hogy himbálózzon egy kicsit a felfüggesztésen. Talbott felnevetett.

– Örülök, hogy itt vagy – mondta.

Hát még én hogy örültem, hogy itt lehetek. Az esténk jól telt, Talbott bezárkózott a szobájába, hogy a szülei békén hagyják. Bár nem voltak rá kíváncsiak, vacsorázni sem hívták. Az ágyán ültünk, amíg tanult, aztán felmondta nekem a leckét. Nem értettem belőle szinte semmit, de szívesen hallgattam.

Aztán aludni tért. Mielőtt elaludt volna, kinyúlt még felém, de nem tudott elérni.

– Néha azt kívánom, hogy bárcsak láthatnálak. Hogy bárcsak meg tudnálak érinteni – én létezésem minden percében ezt kívántam. – Sokszor képzelem el a hangodat. Remélem, egyszer fogom hallani. Majd akkor, mikor végre megláthatlak. Ne hagyj magamra, kérlek…

Hoghy hagyhatnám? Ott maradtam vele. Sokszor őriztem az álmát. Az emberek elképzelni sem tudják, mennyi minden les rájuk miközben alszanak. És én mindig elűztem az árnyakat körüle. Csak a rémálmain nem tudtam segíteni. És aznap éjjel is rosszat álmodott.

Borzalmas volt nézni, ahogy dobálta magát a takaró alatt, ahogy a rettenet izzadtság cseppjei végigfutottak azon a szép metszésű arcon. Meg akartam érinteni, meg akartam nyugatatni. Közelebb suhantam hozzá. Elképzeltem, milyen lenne kinyújtani a karom, és az ujjbegyeimmel megérinteni a homlokát.

És abban a pillanatban a szoba sötétjéből kinyúlt egy kéz, az én kezem, az én akaratomnak megfelelően mozogva. Vékony, csontfehér uijjaimmal végigsimítottam az arcán, miközben még közelebb hajoltam hozzá.

– Talbott – súgtam neki, soha sem hallottam még a saját hangom -, csak rosszat álmodsz.

Olyan közel voltam hozzá, hogy az ajkaimmal meg tudtam volna érinteni az ajkait. El sem hittem, hogy ez lehetséges. Nem is tudtam ellenállni a kísértésnek. Megcsókoltam. Nem akartam felébreszteni, csak tudni akartam, milyen érzés megcsókolni valakit. De ahogy az ajkunk összeért, Talbott szeme kipattant, egyenesen a szemembe nézett. És a rettegés legkisebb szikrája sem látszott abban a borostyán szempárban.

Hevesen viszonozta a csókomat. Két karjával átfogta a derekamat és a hátamat. Szorosan magához húzott. Mozdulni sem tudtam az erejététől. Nem is akartam. Maga alá fordított, én pedig nem álltam ellen. Az egész éjszakát egymás karjaiban töltöttük. A takarója alatt egymáshoz simulva aludtunk el.

Azt hiszem, soha nem aludtam még. És mikor reggel felébredtem… vagyis… Amikor a reggeli fényben ismét tudatosan voltam képes érzékelni a világot, ugyanaz a valami voltam, ami addig. Nem volt testem, nem volt hangom.

Talbott is akkor ébredt fel, döbbenten nézett az ágya üres felére. Oda, ahol egész éjszaka én feküdtem. Oda, ahol még még mindig ott voltam testetlen jelenésként. Kinyúlt felém. Abba az irányba, ahol az arcom lenne, ha ember lennék. Megérintett. Döbbenetes volt, meg tudott érinteni. Melegség futott szét az ujjai nyomán a bőröm alatt. Az emberek mindig csak átnyúltak, átmentek rajtam, de Talbott nem. Ő képes volt a tenyerébe fogni az arcomat, végigsimítani a vállamon.

És abban a pillanatban mindennél biztosabban tudtam, hogy ott vagyok. Ő pedig rajongással és hálával a tekintetében nézett rám. Amíg valamilyen módon hozzám ért, volt testem, ott feküdtem mellette, bele tudtam túrni abba az éjszakai bírkózástól ezer felé álló hajába, közelebb tudtam húzni magamhoz, fel tudtam emelni a fejem, hogy megcsókolhassam.

– Fogalmam sincs, hogy mi vagy – súgta sápadt bőrömre, miután elengedte az ajkaimat.

Megráztam a fejem. Én sem tudtam, hogy mi vagyok. Abban voltam csak biztos, hogy az vagyok, amit mindennél jobban tud szeretni, éppen úgy, ahogy én szeretem őt. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk, de afelől nem voltak kétségeim, hogy kitaláljuk.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s