Összehasonlító elemzés, vagy mi…

Nézzünk akkor valami mást.

Összehasonlítás két témájában nagyon hasonló könyvről. Ezek pedig az Of Sunlight and Stardust (Napfényből és Csillagporból) Riley Hard és Christina Lee tollából, illetve a Let Your Heart Decide (Hallgass a szívedre – kissé szabad fordításban) Lily G. Blunttól.

Röviden összefoglalva a véleményemet a két könyvről; a korábban bemutatott öt fokú skálán értékelve az előbbi legalább csillagos 6-os a lenne, a másik pedig egy erős 3-as.

Maga a téma mindkét könyvben eléggé hasonló, vagyis egy korábbi élet – esetenként hibás/szerencsétlen – döntései, emberi gonoszság miatt történt szőrnyűségek, és új esély egy következő életben. Mindkét történet fő történet szála a jelenben játszódik, amivel párhuzamosan futnak a múltbeli élet eseményei.

Az Of Sunlight and Stardustban a két főszereplő Tanner és Cole az 1940-es évek végén nyomtalanul eltűnt Tom és Charlie reinkarnációi. Ez a kapcsolat egészen a könyv végéig nincs kimondva, de Tom naplóját (1948-as) olvasva, gyorsan erre a következtetésre jutunk. Nem is kell eljutnunk a történet csúcspontjáig és a nagy felismerésig. Kicsit közhelyesnek tűnhet ez a felállás, rengeteg helyen láttunk már ilyet, vagy hasonlót. Itt is könnyen félrecsúszhatott volna az előző élet utáni nyomozás, a régi “én”-ek feltárása, de valahogy mégis működik.

A szereplők dinamikája kiváló, az interakcióik őszinték, a dialógusok lendületesek, hitelesek és nagyon olvasmányosak. Cole és Tanner múltja is szívszorító, a félelmeik éppen emiatt teljesen hihetően működnek, és tartják őkert gúzsba kötve. A veszteségek, amik érték őket, mind valamilyen módon kapcsolódik az előző életükhöz. Kifejezetten tetszett, hogy ennek a korábbi életnek lenyomata világosan látszik az aktuális személyiségükön is. Cole ugyanúgy rossz társaságba keveredett, ahogy Charlie is. Ugyanúgy nem látta benne senki a jót, a szíve mélyén ártatlan, és szeretetéhes fiút Tanneren kívül, ahogy Tom-on kívül sem látta senki Charlie-ban. És Tannert sem érti meg ugyanúgy senki a korábban elhunyt feleségén Emmán és Cole-on kívül.

Annyira őszinte és mély az a kétségbeesés, amiben a két főszereplő a mindennapjait éli, hogy egyszerűen a külvilág képtelen ennek a valóját látni, leásni a mélyére, és segíteni rajtuk. Az egy lassú és elmondhatatlanul érzelmes folyamat, ahogy rádöbbennek, hogy csak ők tudjak kihúzni egymást a földi pokolból. De felismerés után azonnal nekikezdenek a korábbi életük romjaiból felépíteni valami jót, valami közöset. És ahogy haladnak ezen az úton, végül igazságot szolgáltatnak a korábbi énjeiknek is.

Ugyanezek a motívumok megtalálhatók nagyjából a Let Your Heart Decide-ban is, ott viszont mégis valahogy sántít az összes. Egyszerűen nem sikerül megteremtenie a másik könyvben annyira hangsúlyos összhangot és egyensúlyt. Pedig ez a regény is szinte ugyanazokkal a fordulatokból és eszközökből építkezik.

Mégis az előző élet itt sokkal inkább csak utalás, mások elbeszéléseiből ismerhetjük meg, hogy nagyjából mi történhetett. Éppen ezért abszolút az olvasó véleményére van bízva, hogy mit gondol erről. Ráadásul Ghys és Jake kapcsolatát még annyival megbonyolítja az író, hogy ők még testvérek is, és az anyjuk halála hozza őket össze először (igen, úgy). Ezzel viszont nem spoilereztem el semmit, hiszen ez rögtön a prológusban benne van.

Értem én, hogy ez, vagyis Ghys (öcs) és Jake (báty) testvéri kapcsolata egy plusz réteget hivatott hozzáadni a történetükhöz, érzéseikhez és ahhoz, hogy a környezetük hogy viszonyul hozzájuk. De ezek a köztük kialakuló feszültségek/félelmek/bűntudat is csak úgy lógtak a levegőben. Számomra semmit sem adott a történethez, felesleges jeleneteken és időhúzáson kívül. Egyszerűen nem volt tétje a testvéri kapcsolatuk miatti feszültségnek, ami egy igazán hatalmas kihagyott ziccer.

A történetet Ghys meséli el (a Prológust viszont Jake) E/1-ben, és mikor az első fejezetben visszaköltözik a szülővárosukba, már akkor egyértelmű, hogy nem tud ellenállni Jake-nek, mégis szenvednek a könyv összterjedelméből egy jó 60%-ot teljesen irritáló módon. Vagyis Ghys szenved. Jake csak mindent eltűr.

És emellett ott van még a korábbi élet szál is. Ghys szellemeket lát, de ezen kívül semmi interakciója nincs velük, konkrétan csak nézik egymást. Minden, amit ezekről a szellemekről megtudunk, az mind a városi múzeum tárlatából, a templomból és a temetőből van. Ja, és ahogy fentebb már írtam, olyan lakosoktól, akik állítólag jól ismerik a város történetét. És még így is minden, amit a szellemekről konkrétumnak beállít a könyv, az a szereplők spekulációja.

És amikor azok alapján a spekulációk alapján megoldják a rejtélyt, és végre mindenki nyugodtan alhat – a szellemek meg végre békére lelnek -, akkor sem érezzük azt a teljességet, azt a feloldozást, amit a másik könyvben. Azon már meg sem lepődtem, hogy Jake mindent feltétel nélkül elhisz/elfogad Ghysnek. Szellemeket lát az öcséd? És meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg mondjuk agydaganata lehet? Vagy széndioxid mérgezése? Meg sem próbálsz legalább első körben valami reális magyarázatot találni? Még egy aprócskát sem aggódsz? Oké… Félreértés ne essék, én is sok mindenben hiszek. De köztük egyszerűen nincs életszerű interakció, a feszültség kettejük közt az, amit Ghys generál, annak ellenére, hogy már a regény első oldalán eldöntötte, hogy mit akar, csak épp 200 oldalon át húzza az időt.

Egyszerűen nem hittem el a könyvet olvasva, hogy valós emberekről szól. Bónusz példa még erre a fiúk apja. Én értem, hogy vannak elfogadó szülők, akik nem borulnak ki, ha mindkét (!) fiúk egyszerre coming outol, és nem kezdenek elvesztett lelki üdvről meg pokol tüzéről prédikálni, de hogy ennyire ne érintse meg, hogy a fiai még egymással is vannak együtt, azt azért nem veszem be. És félreértés ne essék, nem azt vártam, hogy kiboruljon, vagy kikeljen magából. De mondjuk az egy hihető reakció lett volna, ha döbbenetében mondjuk leül, és kér két percet, hogy felfogja a hallottakat. Aztán tényleg mehetett volna minden tovább a maga szürreális útján a szereplők köztött.

Szóval, igen. Ez a könyv tipikus példa arra, hogy “nem menthetetlenül rossz, de a jó közel sem ez”. Voltak olyan részek, amik azért tetszettek. Ennek ellenére több alkalommal is feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a fenének olvasom én ezt…

Összefoglalva, az Of Sunlight and Stardustot bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az ilyen jellegű természetfelettit. A a Let Your Heart Decide-ot csak saját felelősségre, és akkor, ha hirtelen nem találsz semmi jobbat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s