Musical

Ezt a novellámat a Notre-Dames de Paris című mucialből La cour de miracles (A csodák udvara) című szám ihlette. A teljes élményhez ajánlott olvasás közben ezt hallgatni. Akár ismétlő lejátszással is. 😉

Magyar feliratot vagy fordíást sajnos nem találtam, de Itt megtalálhatjátok a dalszöveget, a darab részletével, angol felirattal.

Akkor tehát:

Válogatás

A válogatás harmadik és egyben utolsó fordulója a darabhoz. Cingár elnézte a színpad különböző pontjain bemelegítő színészeket, táncosokat, első próbálkozókat. Ő maga a győztesek teljes nyugalmával állt a függönyök egyik redőjébe süllyedve. Arra sem vette a fáradtságot, hogy a többiekkel együtt melegítsen be, nem akarta már az elején megizzasztani magát. Ráér erre akkor is, mikor elkezdődik a válogatás.

Tökéletesen bizonyos volt afelől, hogy mindenképp kap majd szerepet, méghozzá nem is akármilyet. Ő maga volt a Tökéltes Színész és Táncos, egy olyan jelenség, aki minden igényt és elvárást egyszerre valósított meg. Ő volt minden, amire színészi és táncos berkekben az utóbbi időben abszolút kereslet volt. Magas, sovány alkat, jellegtelen arccal, se sem nőies, se nem férfias, hanem csak egy tizenkét éves lapos kisgyerek alakja. Aki ránézett nem tudta megmondani róla, hogy fiú-e vagy lány, nem voltak mellei, vagy széles mellkasa, válla. Haja félhosszúra vágva, teljesen semleges, hogy bármihez jó legyen. Hangja, amilyennek kérték, amit a szerep épp megkívánt.

És a mozgása… Úgy táncolt, ahogy senki, mintha csontjai sem lennének, hogy visszatartsák. Ő volt az, akit bárki látott akár csak megmoccanni is, máris az istenadta tehetség jelzővel illette. Tehát, ha valakinek, hát neki nem volt mitől tartania, hiszen nem létezett olyan opció, hogy ő ne kapjon emlékezetes szerepet. Ha valaki, hát ő a hírnévre felkészülve és felkészítve jelent meg eddig minden fordulón.

Csakhogy Cingár nem a hírnévre hajtott, hanem a felejthetetlenségre. De ehhez kellett valaki, aki lendít rajta, hogy ne csak az ő bármilyen önmaga legyen. Tudta, hogy a harmadik fordulón múlik majd minden, itt kell tehát megmutatnia mindent magából, amit eddig szándékosan visszatartott. A cél tehát a döntést hozó zsűri nem puszta lenyűgözése, hanem a kegyetlen lehengerlése volt, eszköze pedig a kreativitás és arcátlan előadás lesz.

Mindenki tudja, miről szól ez a forduló. A kibontakozásról. A legtöbb színész és táncos ezért csak önmagára koncentrál. Olyan darabokkal készülnek, amiket rájuk álmodtak, és élesen elutasítanak bármilyen jellegű kooperációt. Meglehetősen egysíkú és ostoba taktika ez, de mindenképp Cingárnak dolgozik majd a többiek önteltsége. Az ő ars poétikája az volt, hogy lehet csodálatos egy egyéni produkció, nem egy ilyet látott már a világ, de mélységet és esszenciát csak a kontraszt adhat neki.

Körbefuttatta hát vizslató tekintetét a gyakorlásban elmélyült jelenlevőkön, holott nagyon jól tudta kit keres. Már az első fordulón szemet szúrt neki, bár kinek nem, hiszen akkora darab volt. Mikor meglátta, hogy a Kövér is sorszámért áll sorba, és valóban komolyan gondolja a részvételt, az első gondolata az volt, hogy vajon mit keres ez itt. Ennyire nincs önkritikája? Vagy csak szereti, ha megalázzák? Elképzelni sem tudta, mi motiválhatja.

Aztán meglátta táncolni, és a döbbenettől még a száját is nyitva felejtette. Sosem látott még ilyet. Ragyogó, makulátlan bőr, fénylő, az alakját körüllebegő hajkorona, hatalmas keblek, mintha csak egy termékenység istennő lenne. És azok a kecses mozdulatok, az a báj, az a kellem, mintha ezt az egész óriási testet másra sem teremtették volna.

Látta a zsűrin is, hogy lehengerelte őket, minden olyan hatást elért, amit neki kellett volna. Mégis látta rajtuk, hogy Kövérnek nem fognak esélyt adni, ha egyedül próbál bekerülni, legalábbis semmiképp. Cingár maga sem tudta, hogy ez felháborítja-e, hiszen legalább magának be kellett vallania, hogy Kövér minden megtett mozdulatában több akarat és küzdés van, mint az egybegyűltekéiben összesen. Már akkor felismerte benne a kontrasztot, amit mindig is keresett. Szerencsére a többi próbálkozó figyelemre sem méltatta Kövért, mintha nem is létezne. Igaz, Cingár sem barátkozni jött ide, de nem szégyellt kölcsönösen előnyös szerződéseket sem kötni.

– Hey! – szólította hát meg, mikor Kövér egy pillanatra megállt pihenni.

– Hey – viszonozta furcsa, gyanakvó tekintettel Cingár üdvözlését.

– Hadd mondjam el neked – tért azonnal a tárgya az előbbi -, mi kell a mi szakmánkban a sikerhez.

– Csupa fül vagyok.

Cingár persze tudta, hogy a másik aztán köszöni szépen minden bölcsességét előre is, és a legkevésbé sem érdekli, mégsem hátrált.

– Nem kell más, mint látszat, egy jó sztori és persze a tehetség sem árt. Szerencsére nálunk mindhárom tényező adott. Na, mármost, mivel látom, hogy épp annyira vagy elszánt, mit én, elmondom, mit fogunk tenni. A legjobb barátnők leszünk és a legösszeszokottabb partnerek. De nem mostantól, hanem mióta az eszünket tudjuk.

Kövér nem értette, miért van szüksége rá Cingárnak, hiszen láthatóan nem szorult senki támogatására, de mivel nem akart ostobának tűnni, és mivel tisztában volt azzal is, hogy nem csupán kettejük közül, hanem az összes jelen lévő közül neki nincs esélye egyedül, elfogadta a kínálkozó lehetőséget.

– És mivel indulunk? – csak ennyit kérdezett.

– Természetesen a “Cabaret de Val d’Amour”-ral. Te leszel a kurtizán, én pedig a szolgáltatásokat igénybe vevő lézengő költő.

– Hát nem is tudom – bizonytalanodott el Kövér – jó ötlet abból a darabból koreót választani, amire válogatnak?

– A legjobb – Cingár szemében megszállott láng égett -, azt akarom, hogy a legbujább előadásban legyen részük, amit eddig ez a színpad csak megért. Azt akarom, hogy lángoljon arcuk zavarukban, hogy magukhoz nyúljanak, de sose felejtsék el, amit ma itt láttak. Figyeltem, mikor táncoltál, tudom, hogy ott van benned a boszorkány.

Ott volt. Olyan féktelenség tombolt Kövérben, hogy az nem tűrné a szavakat, amikkel illetni lehetne. Másra sem vágyott, minthogy szabadon engedhesse.

– Csináljuk! – Egyezett bele mindennemű további gondolkodás nélkül.

Kezet bár nem fogtak az egyességre, de megkötötték azt a határozatlan időre szóló paktumot, ami nagy valószínűséggel mindkettejük terveit nagymértékben előre mozdítja majd. A látszat meglesz, méghozzá a létező legtökéletesebben, a sztori részleteit pedig ráérnek akkor kidolgozni, ha már az övék a darab. Addig úgy sem akarnak tőlük különösebben semmit a riporterek. Hiszen jelenleg még nem jelentenek többet senkinek, mint egy-egy nevet a jelentkezők több ezres listáján.

Félrevonultak hát a függönyök mögé, ahova nem nagyon jár senki, hogy kidolgozzanak valami minimális koncepciót arra, amit előadnak majd. A többit meg úgyis rögtönözni fogják, csak az összhang legyen meg, utána pedig minden megy majd magától. Bemelegítettek, kialakították a szerepeket, majd mikor megfelelően felkészültek, még megbeszélték a bevonulást és kezdő pozíciókat.

– Tök jók vagyunk – veregette meg Cingár Kövér vállát -, már csak egy dolog hiányzik.

Kövérnek nem volt módja megszólalni, megkérdezni, hogy mi lenne az, csak egy kérdő pillantást vethetett Cingárra, az már mellette állt, és egy határozott mozdulattal lejjebb húzta Kövéren a gyakorlóruha felsőjét, úgy hogy keblei kacéran kibuggyanjanak belőle. Cingárnak még a szava is elállt a látványtól, elmondhatatlanul formásak voltak, Kövér pedig szinte már bűnösen nőies. Cingár hírtelen felidézni sem tudta, hogy látott-e már nála pajzánabbat, pedig sokakat látott már.

– Több mell – kacsintott cinkosan Kövérre, és teljesen biztos volt benne, hogy élete legjobb üzletét kötötte meg -, elvégre nem szűzlányt játszol.

– Valóban nem – mutatta meg minden porcikáját kacéran körbefordulva a másik.

– Ezt inkább a zsűrinek tartogasd – nevetett fel Cingár -, bár engem már elcsábítottál.

– Hát persze. Mi másért jönnénk az emberek a Cabaret de Val d’Amour-ba? – Most Kövéren volt a cinkos kacsintás sora.

– Mielőtt még ennél is jobban leveszel a lábamról, inkább magamtól menekülök el, és jelzem a zsűrinek, hogy együtt szólítsanak minket.

Innen pedig nem volt más dolguk, mint türelmesen kivárni, hogy sorra kerüljenek. Nem tartottak semmitől. Tudták, hogy ők a legjobbak. És annyira tökéletesek lesznek együtt, hogy a zsűrinek eszébe sem jut majd, hogy szétválasszák őket. Amíg vártak a sorukra, a függöny mögül lesték a többi színészt és táncost, és egyet sem láttak, aki akár csak egy kicsit is fenyegető lett volna rájuk nézve.

Voltak sokan nagyon jók, és sokan kevésbé azok, voltak felejthetők, és valamiben kiemelkedők is. De felejthetetlen egy sem. Mivel ők voltak egyedül, akik gyerekkori barátokként páros produkcióval indultak, a sor legvégére kerültek. Ez persze annyiból nem jó, hogy ilyenkorra már a zsűri is elfárad, és legszívesebben mennének a csudába a próbateremből. Cingár mégsem aggódott. Szerinte, rosszabb esetben fél perc kell csak, hogy felrázzák őket. Jobb esetben elég lesz mindössze pár mozdulat.

Majd mikor szólították őket, könnyed léptekkel vonultak ki a színpadra, kecsesen meghajoltak, Cingár, mint egy szakadt költő, még képzeletbeli kalapját is lekapta a fejéről, Kövér pedig pukedlizett, mint a legbujább örömlány hatalmas, mégis könnyedén ledobható szoknyában. Aztán megszólalt a zene, ők pedig egyszerre, tökéletes összhangban léptek át egy másik dimenzióba, amiben csak az örömlányok negyede, az általuk nyújtott szolgáltatások, és a nekik elveszett ügyfelek léteztek.

Gringoire :

En haut de l’avenue Saint-Denis

Il existe un endroit bénis

Dont on voit briller les bougies

Dès que vient la tombée du jour

Là-bas au milieu de la plaine

Il suffit qu’on jour on y vienne

Pour que toujours on y revienne

Au cabaret du val d’amour

Ez alatt a strófa alatt, Cingár tökéletesen felvette Gringoire szerepét, körbetáncolta a színpadot, mintha csak az újonnan érkezőknek mutatná be a Kabarét. Közben Kövér mindent megtett azért, hogy felhívja magára és szolgáltatásaira a járókelők figyelmét. Olyan bűnösen elragadó volt, hogy Cingárnak még a lélegzete is elakadt, és nemcsak a szerep kedvéért. Hiába pillantott volna a zsűrire, az erős, színes-vörös megvilágítás miatt csak sziluetteket látott volna belőlük. Remélni tudta csak, hogy Kövér őket is pont annyira megbabonázza, mint őt a közös gyakorlás alatt.

Refrain:

Au val d’amour, les femmes d’amour

Vous font l’amour pour quelques sous

Pas besoin d’or ou de bijoux

Pas de discours ni de mots doux

Que quelques sous pour faire l’amour aux femmes d’amour du val d’amour

Les Andalous, les Juifs, les morts

Viennent de partout de tous les ports

Les voyageurs et les marchants

Viennent s’y reposer en passant

Les Catalans et les Flamants

Vont y flamber tout leur argent

Mire a refrénhez értek, a kurtizán-Kövér figyelme a költő-Cingár felé fordult, egyre közelebb táncolt hozzá, egyre féktelenebb mozdulatokkal környékezte, már csak az ő figyelme érdekelte. És a költő nem tiltakozott, nem kérette magát túl sokat. Szorosan magához húzta a kurtizánt, és a legfélreérthetetlenebb mozdulatokkal jelenítették meg, hogy mi is történik a bűnös negyedben. Mégis sikerült végig kifinomultnak, és tökéletesen művészinek maradniuk, egyszer sem lépték át a jóízlés kényes, és könnyen felsérthető határát. Egyszerre voltak ép ésszel felfoghatatlanul buják, és előadó táncosok.

Gringoire :

Femmes d’amours qui m’écoutait

C’est le discours d’un troubadour

Qui vient pleurer son mal d’amour

Au cabaret du val d’amour

Battez tambours aux alentours

Que l’on accourt au val d’amour

Pas de danger … en amour

Sous les atouts du val d’amour

Vous trouverez sous le velours

Fleur d’une nuit, bonheur d’un jour

A következő részben azt mutatták be, hogy minden látszat, és az elcsábulás ellenére a költő, milyen kétségbeesetten próbál menekülni a romlásból, amibe a kurtizán húzza, és hogy ez mennyire nem sikerül neki. Akármit is tesz, mindig a kurtizán karjaiban köt ki, aki nem engedi szabadulni a saját esendősége és vágya.

Phoebus :

Quand j’ai le corps en mal d’amour

Sitôt j’accours au val d’amour

On en ressort qu’au petit jour du cabaret du val d’amour

Mesdemoiselles excusez moi

J’attends la belle Esméralda

Elle a cru lire son destin entre les lignes de ma main

Les deux :

Morte d’une heure sur les faubourgs

Au carrefour de Pompadour

tous les voyous, tous les filous

On rendez-vous au val d’amour

Les gens de coure s’y déshonore

On les voit souls et ivres morts

Az utolsó rész a testőrség parancsnokának az érkezését mutatja be, aki bár nem járőrözni, hanem maga is szerelmet találni jön a Kabaréba, az ő feltűnése mégis elég ahhoz, hogy kurtizánok és kuncsaftok szétrebbenjenek. Ezt Cingár és Kövér úgy jelenítették meg, hogy a menekülés sietségében még megfogadták egymásnak, hogy ismét találkoznak majd a bűnök negyedében, ha majd ismét szabad lesz a szerelem.

Mikor elhallgatott a zene, pihegve álltak meg a színpad közepén. Homlokukon csillogott a verejték, ahogy meghajoltak a zsűri felé le is futott bőrükről néhány fényes csepp. Eddig a pillanatig nem is vették észre, hogy mind az összes zsűri tag a helyéről felállva tapsolt nekik, annyira lenyűgözőre sikerült a produkciójuk.

Már csak a személyes értékelésük volt hátra, mielőtt visszavonulnak összeállítani a szereposztást. Amit majd éjfélkor fognak kifüggeszteni a színház halljában felállított arany táblára. Szóval Kövér és Cingár végighallgatták a zsűritagok értékelő szavait, ami nagyrészt arról szólt, hogy sosem láttak még ilyen tökéletes előadást, nem tudnak semmit hozzáfűzni sem technikai, sem bármi egyéb szempontból. És persze dicsérték az ő tökéletes párosukat is, amilyet szerintük még nem látott a világ.

Majd elnézést kértek a kamerák kereszttüzében álló két táncostól, és visszavonultak megalkotni a szereposztást. Miközben Cingár és Kövér is lesétáltak a színpadról, még hallották a műsorvezetőt, ahogy kommentálja a performanszukat. Nincs kétség afelől, hogy amit alkottak, megérdemelné, hogy leadják, de tudták, hogy csak részleteket mutatnak majd belőle, hogy a felcsigázott tömegeket rávegyék a színházjegy vásárlásra.

– Na, látod – bökte oldalba Cingár Kövért, miközben az öltöző felé tartottak, hogy rendbe szedjék magukat az éjféli eredményhirdetésre -, megmondtam. Minden nehézség nélkül megvettük őket.

– Meg – nevetett fel szinte extázisban Kövér -, sosem gondoltam volna, hogy ennyire a zsebünkben lesznek.

– Hát pedig – Cingár azt hitte kiugrik a bőréből -, és ha együtt dolgozunk, ez ezentúl mindig így lesz.

– Kezet rá! – Állította meg Cingárt a Kövér.

Akkor először fogtak kezet, akkor kötötték meg örök érvényű szerződésüket.

Az öltözőben már nem volt senki, mikor ők odaértek. Feltehetőleg a többi színész már a hall bejáratánál sorakozik, hogy a lehető legjobb helyet foglalhassák el, mikor megnyílnak az ajtók, és kilép a két segéd, hogy kihirdessék a zsűri választását. Mindenki elsőként akarta megpillantani a szereposztást, mikor az aranytábláról lehull a lepel.

Kövér és Cingár nem sietett. Az utóbbi véleménye szerint ugyanis felesleges lett volna. Nekik bérelt helyük van, és ezen az sem változhat, hogy látják-e, ahogy a fő koreográfus unalmas szónoklatával kísérve a segédek lerántják a leplet az arany tábláról. Így tehát, ők pont éjfélre sétáltak oda a többiek közé. Leghátul álltak meg, mert máshol nem maradt már hely. Kövér nem látott semmit, mert alacsonyabb volt, mint az átlag táncosok, Cingár esetleg láthatott valamit a bejelentésből, de ő csak hallotta, és az elnémult, ideges csendből csak sejthette, mikor hullik le a lepel.

Aztán a színészek, táncosok megindultak előre, mindenki tülekedett, hogy elsőnek láthassa meg a helyezést, amit elért. De Cingár és Kövér még mindig nem siettek. Fokozatosan haladtak előre, ahogy a síró és átkozódó csalódottak távoztak a hallból. És ahogy egyre több gyűlölködő pillantást zsebeltek be, Kövér egyre biztosabb lett afelől, hogy Cingár terve teljes sikerrel járt.

Lassan már csak azok maradtak a hallban, akik kaptak szerepet. Lassan Cingár és Kövér is elértek a táblához. Lélegzet visszafojtva keresték a nevüket. Cingár nem találta a magáét… Átsiklott volna rajta? Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg tévedett. Ahogy újra nézte a listát az elejétől kezdve, éles sikoltás zavarta meg neve keresésében. Kövér sikoltott mellette örömében.

– Megnyertem a tánckar vezetését! – Visította. – És ez mind a te érdemed!

Olyan lendülettel ugrott Cingár nyakába, hogy szinte felborította. Cingárnak pedig a döbbenettől a szava is elállt… Ez a tehén nyerte meg a tánckar vezetését? De hogyan? Arra ő pályázott… Azt hitte, a Kövér kap majd egy háttértáncos szerepet. Az nem lehet, hogy végig ennyire önmaga ellen dolgozott, pedig tökéletes volt a terve… Csakhogy ekkor Kövér is észrevette, hogy valami nincs rendben, észrevette a Cingár tagjaiba állt merev idegességet. Nem értette, mi történt.

– Nem is örülsz? – Kérdezte tőle. – Te maga vagy a musical! Főszerepet kaptál, te vagy Gringoire!

Tényleg? Cingár szemei olyan tágra nyíltak, hogy azt hitte, kiesnek a koponyájából. Nem is kereste magát a főszereplők közt, ő abszolút a főtáncos szerepre hajtott. Ez pedig azt jelenti, hogy a Kövérrel valóban megfogta az isten lábát, mert magasabbra lendítette, mint amiről valaha is álmodott.

Most Cingár torkából szakadt fel a hisztérikus sikoly, ahogy észrevette magát szinte az első helyen a listán. Nyertek. És ez pedig azt jelenti, hogy ezentúl sokkal jobban meg kell becsülnie, és megőriznie magának Kövért, mert ő a kulcs a Világhoz.

Premier

Hónapokkal később elérkezett a premier napja, Cingár izgatottan lesett le a díszlet-mozgató daruról a színpadra, még negyed óra van kezdésig, de nézőtér már most szinte teljesen megtelt. Alig várta, hogy szétfussanak a függönyök, és megmutathassák magukat ebben a darabban, ami az ő kettejük gyermeke lett.

Tudta, hogy a nézőknek fogalma sem lehet róla, de a produkciójuk a válogatásról szinte változtatás nélkül került bele a darabba. És Kövér! Sosem gondolta, hogy ezt fogja mondani valaha, de a létező legjobb választás volt a tánckar élére, mert ő volt az, akitől életre kelt a darab. Hihetetlenül jó ötletei voltak, amiket még a fő koreográfus is szinte maradéktalanul fogadott meg.

Cingárnak a felkészülés alatt arra is rá kellett döbbennie, hogy Kövér valóban az ő tökéletes kontrasztja, mind megjelenésben, mind egyébként. Kövért mindenki szerette, aki csak kapcsolatba került vele, míg tőle csak tartottak. Kivéve Kövért, ő mindig hűséges volt hozzá. Cingár továbbra sem keresett barátokat, csak ugródeszkákat, és ezen a sok hónapos kemény munka – hogy mindenkivel elhitessék, gyerekkori barátok -, sem változtatott. Már nem tudta volna úgy eldobni Kövért, mint a válogatás végén, annyi közös emléket hamisítottak, hogy már egyikük sem tudott volna szabadulni a másiktól.

Furcsának tartotta, hogy ilyeneken elmélkedik, mikor csak azért mászott fel a darura, hogy megleshesse a közönséget, amíg a színpad sötétségbe burkolózik. Azért is volt ez fontos neki, mert azt pletykálták, hogy a város két leghíresebb személye is megjelenik majd a főpáholyban. És meg akarta lesni őket. A saját szemével akarta látni a világ két leggazdagabb férfiúját.

Ekkor hallotta meg a halk pisszegést lentről. Kövér hívta, hogy lassan el kell foglalniuk a helyüket a kezdéshez.

Kép: Dancing in Dark a Light by Edward Langley (https://www.flickr.com/photos/90835422@N04/15566428816)