Lámpafény

Pislogni kezdett, ahogy víz folyt a szemébe. Felemelte a fejét, és meg is rázta kissé, hogy minél hamarabb kitisztuljon a látása. Ahogy a fejét forgatta, csak sötétséget látott. Időbe telt, mire hozzászokott a szeme a fény hiányához. Körülnézett. Fekete éjszaka volt körülötte. Ő maga egy padon ült, egy utcai lámpa alatt. Az izzó benne villogott párat, majd utána a padot és őt is alácsorgó sárgás lámpafény vette körül. De a fénykörön túl nem igazán látott semmit.

Erős szél fújt, sós párával terítve be az arcát. A sötétből vízcsobogást hallott. Ahogy lenézett szakadt bakancstalpa alatt macskakövek húzódtak a végtelenségig. Pár méterrel arrébb öntöttvas korlátot vélt kivenni a feketeségben. Egy tengerparton lenne? Az magyarázná a vizet és sós levegőt is, ami szinte csípte a szemét. Bár nem hallotta a hullámok hangos morajlását, ahogy megtörnek a parton. Akkor egy folyó partján lenne a tengeri torkolat közelében? Igen, annak kell lennie.

Már csak azt nem értette, hogy hogy került ide, és mit keres itt. Ahogy ezen merengett, az a gondolata támadt, hogy mennie kéne valamerre. De ahogy kinézett a feketeségbe, arra jutott, hogy nem akar elindulni. Azt sem tudta, merre tartana, és ijesztő volt az a sötét a fénykörön túl. A lábaiban sem érzett elég erőt, hogy fel tudjon kelni. Inkább úgy döntött, hogy ülve marad, amíg világosodni nem kezd. Mikor épp leszegte a fejét, hogy ne bántsa szemét a lámapfény, mozgást vett észre a periférikus látásában, majd nem sokkal később valaki megállt a pad mellett.

– Leülhetek? – Kérdezte udvariasan a jövevény. – Nem tudok tovább menni, nagyon fáj a lábam.

– Ó, persze, természetesen. Ülj csak le.

Kissé arrébb csúszott, hogy mind a ketten viszonylag kényelmesen elférjenek a szűkös padon. A másik egy megkönnyebbült sóhajjal ereszkedett le mellé, és akkor a pad meg is nyúlt kissé, így egyáltalán nem kellett szoronkodniuk rajta egymás mellett ülve. Figyelte, ahogy a férfi óvatos mozdulattal kinyújtotta a lábait, hogy levegye róluk a terheket. Így viszont a másik bakancsai kilógtak a fénykörből, és szinte eltűnni látszottak a feketeségben.

A férfi az egyik térdét kezdte masszrozni mellette. Gondolkodott, hogy illene-e megkérdeznie tőle, hogy mi történt a lábával. Azt azonnal látta, amint megjelent mellette, hogy mennyire sántít. És ahogy leült, rögtön elárulta megkönnyebbülését az a felszakadó sóhaj, amit hallatott.

Felé fordult kissé, hogy jobban szemügyre vehesse. A másik férfi arcára úgy esett a fény, hogy nem tudta kivenni a vonásait. De a megjelenése, felépítése, testének vonásai, amik átsejlettek a kopott egyenruha alatt, ismerősnek tűntek számára. Annak ellenére, hogy nem látta a másik arcát, magán érezte vizslató pillantását.

– Ismerjük egymást? – Kérdezte a jövevénytől váratlanul.

Hangja élesen hasított bele a feketeség csöndjébe. Szinte még a lámpafény is megremegett körülöttük az erejétől. Addig nem is vette észre, hogy nem voltak körülöttük zajok. Már a víz sem csobogott a távolban. Még az arcát sós cseppekkel ostromló szél sem süvített, a legfinomabb susogás sem hallatszott.

– Igen, Charlie, ismersz – jött a válasz a jövevény felől.

Kellemes zöngéjű hangja volt. Sőt, jobban meggondolva az a hang is kifejezetten ismerősnek tűnt neki, nemcsak a másik megjelenése. És tényleg. Ismernie kellett, hiszen Charlie-nak szólította. Charlie. Valóban. Ez a neve. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy van neve. Ebben a sötétségben egyszerűen nem volt fontos. De ha már emlékeztették rá, akkor legyen. Semmibe sem telik Charlie-nak lennie.

És az a másik azt állítja, hogy ismeri. Akkor tudnia kell a nevét is, nem? Ismét végigmérte a másik férfit. Fényes, sötét hajat vett ki a feketeségben, ahogy az a fejét ingatta. Egy pillanatra fakó szemvillanást is látott, majd keskeny, cserepes ajkakon megcsillanó fényt. Ennél jobban nem tudta kivenni az arcát.

– Tommie? – Fordult le ajkairól az az egy szó. Nem is értette, miért kérdezi, hiszen biztos volt abban, hogy a másikat így hívják.

– Igen – felelte neki Tommie, és Charlie hallotta a hangján, hogy mosolyog.

– Mit csinálunk mi itt? – Kérdezte szinte azonnal, mert tudnia kellett.

– Nem tudom – jött a felelet. – Várunk.

– Mire?

Tommie nem válaszolt. Félrenézett. Ki a sötétségbe. Hiába ült ott mellette, Charlie-nak egy pár pillanatig úgy tűnt, mintha ott sem lenne. A feketeségbe meredt, nézett valamit, amit Charlie nem látott. Tommie feje hol balra, hol jobbra billent, úgy tűnt, valami mozgást követ a tekintetével. Charlie-t megijesztette, hogy ő nem látta, hogy kinek vagy minek a mozgását követte.

A szél újult erővel fújta a sós vizet az arcába. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy kitörölhesse szeméből az irritáló sós cseppeket. De a karjai ólom súlyúak voltak. Képtelen volt a mellkasánál magasabbra emelni őket. Az egyik keze visszahanyatlott az ölébe, a másikkal tovább próbálkozott. Tommie észrevette a mozgást, felé fodrult, és két kezébe vette Charlie kezét. Kényelmesen megtámasztotta, így neki nem kellett erőlködnie azzal, hogy meg tudja tartani.

Charlie, hallasz engem?

– Hogy ne hallanálak, itt ülsz mellettem.

Charlie-t teljesen összezavarta ez a kérdés. Már az is döbbenetes volt, hogy Tommie a kezét fogta. Nem mintha problémája lett volna vele. Ha valakinek, hát neki bármikor hagyta volna.

Szorítsd meg a kezem, ha hallasz.

Tommie a bolondját járatná vele? Vagy csak így akar módot teremteni, hogy…? Gondolatban vállat vont. Végül is egy próbát megér. Eleget tett a kérésnek, és megszorította Tommie ujjait. Legalábbis megpróbálkozott vele, de pokoli erőfeszítést igényelt tőle ez az egyszerű mozdulat. Még önmagát is meglepte a gyengesége, mert hát ha valamire a kézfogására soha nem volt panasz. De most? Egy döglött halban több erő volt, mint az ő ujjaiban.

Ez az. Jól van, csak ne engedd el.

– Megijesztesz, Tommie.

– Miért? – Mosolygott rá a másik. – Csak félek, hogy elszakadunk egymástól. Nem megyünk sehova a másik nélkül, emlékszel?

– Hogy ne emlékeznék. Akkor ezért vártam? Azt hiszem, mennem kellett volna valahova. Késésben vagyok valahonnan? Nincs még ehhez túl korán?

– Nem tudom, Charlie.

Fáj a mellkasom…

Távol jött az a hang, mintha nem is a sajátja lett volna. Próbált erősebben kapaszkodni Tommie ujjaiba, mikor úgy érezte, hogy gyengül az ő fogása a saját kezén. Mondani akart valamit, követelni, hogy Tommie se engedje el.

De akkor megmozdult körülötte a feketeség. Foltok kúsztak be a szeme elé, csakhogy ne öltsenek alakot. Semmit nem tudott kivenni az előtte úszó mozgásból. Az egyik pillanatban még a lámpa is eléjük hajolt, csakhogy a szemébe nézhessen, majdnem meg is vakult attól a fénytől.

Tommie! Maradj velünk haver! Doki, csinálj valamit, nagyon vérzik a lába…

Szorítsátok el! Most nem tudok odamenni!

Charlie megrázta a fejét. Elzavarta a hangokat. Oldalra fordult, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Tommie még mindig ott van vele.

– Mi történt velünk, Tommie? – Kérdezte Charlie, és úgy kapaszkodott a másik ujjaiba, mintha az élete függene tőle.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Tommie. – Mentünk valahova?

– Én még nem akarok menni.

– Én sem.

Nagyon messze tőlük, a világ túlsó végén fényfolt jelent meg. Világosodni kezdett az ég alja. Kísérteties seszínű fény volt. Nem gyúltak lángra tőle a felhők, nem kísérte narancs-vörös ragyogás. Egyszerűen nem világított meg semmit. Csak egyre nőtt. És ahogy a feketség elhúzódott előle, az a fény elnyelt mindent. A korlátot, a macskaköveket, a padokat és lámpaoszlopokat.

De még mindig elmondhatatlanul messze volt tőlük. Talán egy élet is kevés lett volna, hogy odáig gyalogoljanak. Ők pedig csak ültek a saját padukon, a saját lámpájuk alatt. Semmi más nem vette őket körül, csak a feketeség, a fénykör és a rezzenetlen csend.

– Arra még mindig mehetünk – bökött állával a fény felé a horizonton Charlie.

– Szeretnél? – Kérdezte Tommie.

– Nem tudom. Azt hiszem, az egy jó terv.

– Ne menj nélkülem – most Tommie szorította erősebben az ujjait.

– Nem akartam. Azért kérdeztem, hogy jössz-e.

Tommie megint nem válaszolt. Megint kinézett a sötétségen túlra. És Charlie megint nem látta az arcát. Csak az hallotta, hogy Tommie fájdalmasan felnyög.

Mit mondtunk neked? – Hatolt el hozzá a sötétségen túlról. – Nem alhatsz el.

Charlie mocorgást érzékelt a másik oldala felől, önkéntlenül arra fordult. Megint azokat az úszó foltokat látta. Aztán Tommie ujjai kicsúsztak az övéi közül. Riadtan fordult vissza, de csak a másik hült helyét találta maga mellett. Hiába meredt a sötétségbe, ott sem látott senkit.

Tommie! – Szinte nyögte azt az egy szót, ami a legevővétellel együtt úgy szúrta a mellkasát, mintha ezer recés kés fűrészelné a bordáit.

Vigyázunk rá, te csak lélegezz! – Nyugtatta valaki.

Nem tudjuk őket bevinni valami ponyva alá? Semmit sem látok ebben a rohadt esőben! – Hallotta meg azt a hozzá közelebbi hangot, amit már korábban is.

Nyomást érzett a mellkasán, nyögött, köhögött, fémes ízt érzett a szájában és sót. Nem tudta eldönteni, hogy vér, esővíz vagy föld. Föld? Hogy kerülne ide föld? Felnézett a lámpára. Nem értette mi történt. A vizes macskaköveken feküdt a fénykörben a pad mellett.

Megvan! Ez volt az utolsó repesz! Tartsd már normálisan azt a lámpát, hogy lássam, mit csinálok! Valaki segítsen bezárni a sebet!

Szúrásokat érzett a mellkasán, valaki összehúzta a bőrt a mellkasán, mint egy szakadt kabát két oldalát. Aztán jöttek a kapcsok. Ezerszer látta már az orvosokat és szanitéceket ezeket használni. Az összes új és új fájdalommal robbant a bőre alá. A lámpa meg akarta vakítani, a macskakövek próbálták elnyelni, ahogy igyekezett kivergődni a fájdalom alól.

A pad már nem volt sehol, de a sötétségből több irányból is kezek nyúltak be a fénykörbe, és a földre szorították. Ahogy kapálózott, igyekezett megmarkolni a macskaköveket. Ha egyet vagy kettőt fel tudna szedni, azzal talán megüthetné a támadóit, hogy megszabaduljon tőlük. De ahogy próbált rámarkolni a kocka-kövekre, azok szétmállottak a tenyere alatt, ujjai puha-agyagos sárba nyomódtak.

Doki! Elveszítjük!

Végeztem, egyelőre megteszi. – Abban a pillanatban megszűnt a nyomás és a kapcsok szúrása a mellkasán. – Engedjetek oda!

Az erős kezek szorítása is enyhült rajta. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy könnyebben lélegezzen. Forróságot érzett az arcán végigfolyni. Időbe telt, mire felfogta, hogy nem a sós esőt érzi. Ennek a forróságnak a forrása a saját szeme volt. A fájdalom könnyei szinte égették az arcát.

A következő dolog, ami elhatolt a tudatáig, az volt, hogy Tommie nem fogja a kezét. Tapogatózni kezdett abba az irányba, amiből utoljára érezte a másik kezét a saját ujjai köré fonódni. Megpróbált arrébb kúszni, a hátán fekve akart közelebb vergődni Tommie-hoz. De akkor ismét lefogták.

Ne mozogj, haver. Szétnyílnak a kapcsok. Jó kezekben van.

Ki van jó kezekben? Tommie? Mi a fene történik körülötte? Mivel minden irányból fogták, csak a fejét tudta mozgatni. Ahogy oldalra fordította, alakokat látott közvetlenül maga mellett. És egy ernyedt kezet, ami nem volt messze az övétől. Tommie. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ki tudjon nyúlni érte, és összefűzze az ujjaikat.

Átkozott sós víz. Nincs más hely ezen a rohadt világon, csak a szeme, amibe belefolyhat? Pislogni próbált. Aztán végre ki tudta nyitni a szemét. És végre nem volt víz. Sehol. Csak ők ketten, ahogy ott feküdtek a fénykörben. Tommie felé fordult, mosolyogva megszorította az ujjait. Charlie-nak a lélegzete is elállt attól a mosolytól. Képtelen lenne Tommie mosolya nélkül élni. Nem. Képtelen lenne Tommie nélkül élni. Nélküle akár a nap is eltűnthetne az égről.

– Jól vagyunk, Charlie – Tommie végigsimított az arcán.

Belefordult az érintésbe. Még akart belőle, de Tommie feltérdelt mellette, és visszahúzta az ujjait az arcáról. Ragyogó szürke szemekkel nézett le rá, de a kezét még nem engedte el. Elnézett a sötétségbe, Charlie azt feltételezte arra, amerre korábban a hajnalhasadást látták. De most nem volt arra semmi, csak feketeség. És az a feketeség nem hívta Charlie-t, mint korábban.

– Most már mehetünk – mondta neki Tommie még mindig lenézve rá.

– Menni? Hova? – Charlie nem értett semmit. Tommie pedig nem válaszolt, csak a fejét ingatta. – Hova akarsz menni? Én nem tudok felkelni…

Tommie felemelkedett mellőle, és Charlie hiába kapaszkodott volna belé, ujjai kicsúsztak a másik tenyeréből. A keze még földet sem ért, mikor újabb szúrást érzett. De ezt most a combján. Mielőtt még elnyelte volna a sötétség, azt még látta, hogy Tommie egész teste összerándul.

🔅🔅🔅

Mikor magához tért, a derült ég ragyogása szinte kisütötte a szemét. Hirtelen azt sem tudta eldönteni, hogy ez a fény fáj-e jobban, vagy a kínzó lüktetés a mellkasában. A nyaka teljesen elgémberedett, abban a pozícióban, amiben feküdt, ahogy felmeredt az égre. Óvatosan próbálta az egyik, majd a másik oldalra forítani a fejét, de a nyaka alig mozgott.

Ráadásul elmondhatatlanul szomjas is volt. A torka és a nyelve akkor sem lehetett volna szárazabb, ha lenyel egy fél sivatagot. És ha ezek a kínok nem tették volna eléggé próbára az akaratát, még valami pokoli dörgés is lüktetett a fülében. Időbe telt, mire rádöbbent, hogy nem közeledő vihart hall, hanem egy helikoptert.

Mozgást vett észre a szeme sarkából. Ahogy oldalra fordult, Tommie-t vette észre. Hordágyon feküdt mellette, épp felkönyökölt, és próbált közelebb húzódni hozzá.

– Hé, Charlie – mosolygott rá.

Az az őszinte, boldog mosoly elűzte a mellkasából a fájdalom egy részét. Azt, amit nem a sebei okoztak. Érezte, hogy kissé erőtlenül bár, de az ő szája is mosolyra húzódik.

– Helló neked is – viszonozta a köszönést, majd elkomorodott az arca. – Azt hittem, meghaltál.

– Te hitted azt, hogy én haltam meg? – Nevetett fel Tommie. – Akkor szerinted én mit éltem át? Azután, hogy kiütöttek, három napig nem tértél magadhoz. A doki már kezdett kétségbeesni. Rólam nem is beszélve…

– Mi történt velünk? – Kérdezte bizonytalanul. Ködös volt a feje, nem tudta, mi valóság és mi nem az utolsó emlékeiből.

– Rajtunk ütöttek a rohadékok – magyarázta Tommie -, de a srácok megmentettek minket. És visszacipelték a seggünkket a táborba.

– Akkor megmaradunk? – vigyorodott el őt hallgatva.

– Naná, hogy meg. Sőt. Hazamegyünk, Charlie.

Tommie kissé magasabbra emelkedett a könyökén támaszkodva. Körülnézett. Charlie is követte a másik pillantását. Nem volt körülöttük senki. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a helikopterbe pakolt. Kétség sem fért hozzá, hogy ők lesznek az utolsó rakomány, akiket beemelnek majd a hatalmas Chinookba. Ha egy ekkora gépet küldtek, egészen biztosan nem ők lesznek a rajtaütés egyetlen sebesültjei, akiknek végetért a háború.

Még a végére sem tudott érni a gondolatainak, mikor Tommie egészen közel csúszott hozzá. Szinte az arcába mászott.

– Mi…?

Nem nyílt módja végigmondani a kérdést, mert Tommie az ajkaira tapasztotta az ajkait. Rövid csóknak szánta, kihasználva, hogy épp senki sem figyel, Charlie azonnal érezte, hogy el akar húzódni. Nem hagyhatta, megragadta Tommie gallérját, és még pár pillanattal tovább ott tartotta, amíg viszonozta a csókot. Utána is csak kelletlenül engedte el, de nem merte megkockáztatni, hogy észreveszik őket.

Mikor elhúzódtak egymástól, Tommie arcán elégedett vigyor ült. Cinkosan Charlie-ra kacsintott, aki hiába próbálta volna palástolni a saját buta vigyorát a képén. Sőt, azt is érezte, hogy az arca kivörösödött kissé az érzésektől, amik átrohantak rajta csak attól a csóktól.

– Erről majd beszélünk még, mikor senki sem lesz körülöttünk – intett kettejük közé Tommie.

– Már alig várom – kacsintott vissza Charlie.

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/9539739@N08/1184566441

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s