Aleksandr Voinov & Marquesate: Special Forces

Mit is kell tudni előljáróban a Special Forcesről? Talán érdemes azzal kezdeni, hogy egy meglehetősen monumentális három kötetes regényről van szó. (Na jó, négy, mert a Mercenanries annyira hosszú, hogy két felé van vágva.) Maga a történet 1980-ban kezdődik, és 2004-ig tart. Egy brit (skót) – Dan – és egy szoviet katona – Vadim – életét követhetjük nyomon 25 éven át. Ez a sok év oszlik el a három (négy) kötetre.

Az itt következő felosztás csak nagyjáboli, mivel lassan egy éve olvastam ezeket a könyveket, és nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem… 😅

1980-1989: Soldiers (Orosz-afgán háború)

1990-1999: Mercenaries I-II (Első Öböl-Háború, Balkán háború – Jugoszlávia felbomlása)

1999-2004: Veterans (a két főszereplő visszavonult évei)

Ami előljáróban érdekes még, az a két író legendás rossz viszonya. Szerintem már a Mercenaries második kötetén is érződik az, hogy mennyire nem jöttek ki egymással. De a Vetaransban már le sem tagadhatnák. Szórakoztató volt nézni, hogy néha mennyire tudathasadásosan viselkednek a szereplők, mintha az írók nem álltak volna szóba egymással, hanem csak egymás mellé tették volna azokat a részeket, amiket külön-külön megírtak.

Ez a rossz viszony egyébként egészen addig fajult, hogy kölcsönösen megtiltották egymásnak a másik karaktereinek használatát. Ennek tükrében kifejezetten érdekes elolvasni a spin-off köteteiket Voinov Gold Diggerét és Marquesate Deliverance-át. (Ezen utóbbin – bevallom őszintén – én sajnos elvéreztem, mert minden benne van, amit a Mercenariesben és Veteransban sem szerettem, mondjuk ki: ki nem állhattam. Ha tesztek vele egy próbát, érteni fogjátok.)

Mindenesetre vicces látni, hogy a két fent említett könyvben még csak meg sem nevezhetők a másik író karakterei. Csak valamilyen módon hivatkozni lehet csak rájuk. Például Vadim a Gold Diggerben Dant “my Scotsman-ként” emlegeti, Dan pedig Vadimra a Deliverance-ben “my Russkie-ként” hivatkozik. De éppen emiatt a rossz viszony miatt sajnos vannak olyan karakterek, akik meg sem jelenhetnek a másik köteteiben.

De akkor vissza a könyvekhez. Ebben a bejegyzésben főleg a Soldiersről lesz szó. Messze ez a kötet a legjobb a trilógiából, és ott van az örök kedvenceim között is.

Szóval Soldiers. Hol is kezdjem? Röviden összefoglalva, nagyon szerettem ezt a könyvet, még úgy is, hogy nem volt egy könnyű olvasmány (kifejezetten az első 2-3 fejezet). Mikor Vadim először jelenik meg a könyvben, és ahogy először találkoznak Dannel (nem spoilerezek), utána nagyon is elgondolkodtam, hogy miért is olvasom én ezt a könyvet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy őrült szörnyetegnek tűnt, aki régen túl van már azon, hogy meg lehessen menteni a kárhozattól. És akkor ott van még Dan. Aki bár először áldozatként tűnik fel Vadim mellett, mégis szinte azonnal kiderül róla is, hogy semmivel sem jobb a másiknál.

Őszintén? Nem nyűgözött le a kezdés. Vadimtól undorodtam, Dan iránt meg inkább nem éreztem semmit. Szánalmat sem azért, ami vele történik. És amikor Dannak végül nyílik alkalma bosszútállni, az elején úgy voltam vele, hogy megérdemlik, amit egymással tesznek. Aztán jött az a rész, amikor először vannak egymásra utalva a sivatagban. A másik kölcsönös gyűlölete mögött azért már felsejlik a későbbi kettejük közti dinamika. Az viszont lebilincselő, ahogy végigviszi őket a könyv eseményein. Ha a kezdeti nehézségeken túljuttok, utána már letehetlenül jó lesz a könyv.

Viszont nem árulok zsákbamacskát. Mindegyik kötet vagyon véres és agresszív, sok jelenethez pedig kifejezetten erős gyomor kell. Messze a legvéresebb a balkáni háborúról szóló rész. Viszont a Soldiersben is vannak olyan jelenetek, amiket nem ajánlanék egy kiadós vacsora után. Viszont minden brutális jelenetnek helye van a könyvekben, hiszen mégis csak az utóbbi 30 év háborúin vonul keresztül a történet.

És az a karakterfejlődés, amin a két főszereplő keresztűl megy. Hihetetlen, de ők egymásért tényleg megváltoznak, és a saját kereteiken belül megpróbálnak jó emberek lenni. Úgy, hogy közben mindketten mindent megtesznek, hogy ne árulják el a saját oldalukat. Sokszor ez nem kis kihívás, mégis sikerrel teljesítik. Aztán, amikor felismerik, hogy mennyire fontossá váltak egymás számára, onnantól lesz igazán érdekes a történet. Ahogy figyelnek egymásra, ahogy keresik a másikat a harcmezőkön, ahogy kimentik egymást a veszélyes helyzetekből.

Határozottan kijelenthetem, hogy egyik döbbenetből a másikba estem, miközben ezt a könyvet olvastam. Döbbenetes, sőt sok esetben sokkoló volt az a sok borzalom, amiken keresztül mennek együtt, egymásért. A döbbenet másik felét pedig az érzések adták. Azok a mély érzések, amikre két harcedzett katona, akikből senki sem nézné ezt ki, képes. Néha kifejezetten szívmelengető volt egy-egy jelenetük.

A kedvenc sokkom az első kötetből – és ezt úgy értem, hogy soha többé nem leszek képes úgy aludni éjszakánként, ahogy eddig sokk -, az a jelent, mikor az egyik összecsapás után Vadim kiássa Dant egy tömegsírból. Már az is sokkoló, hogy ezt bárki túlélte… de utána még jön az a szívszorító jelenet, mikor Dan démonokat halucinál, és könyörög Vadimnak, hogy mentse meg. A jelenet iróniája az, hogy Vadimot is démonnak látja, erősebbnek, mint a többit, aki nem engedi, hogy azok a pokolba húzzák.

Hóval borított Koh-i-Baba hegység Bayman provinciában Afganisztánban (Wikipedia)

Kedvenc szívmelengető jelenetből is van pár, amiket bármikor örömmel újra olvasok. Ilyen például az a rész a könyv vége felé, amikor Dan súlyosan megsérül egy robbanásban, és Vadim elszökik a seregből, keresztül utazik papírok nékül három országon (az afgán hegyeken, Pakisztánon és fél Indián át), a kórházig, csakhogy kiderítse, Dan él-e még. Alig áll a lábán, mire megérkezk, mégsem hagyja magát eltántorítani.

De vannak még ezen kívül kifejezetten megható jeleneteik. Ilyen az, hogy Dan mindig hagy egy hátizsákot tele hasznos holmikkal Vadimnak, amivel segítheti a túlélését. Mindig hoz neki mogyoróvajas protein szeletet, mert az a kedvence. Sőt egyszer még citromot is szerez neki a teához, annak ellenére is, hogy Dan a teázás ellen elkövetett szentségtörésnek tartja a citomot a teában.

Ami kifejezetten tetszett még ebben a könyben, az az, hogy az írók mindig felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy mikor beszélnek oroszul a szereplők és mikor angolul. De ha nem is tennék, az angolt viszonylag jól el lehet találni, mert Vadim hibásan beszél angolul. Ez nagyon sokat hozzátesz a hangulathoz. Tetszett, hogy Dan jobban beszél oroszul, mint Vadim angolul. Sőt az is csak még valóságosabbá teszi a beszélgetéseiket, hogy Vadim többször ki is javítja magát, mikor észreveszi, hogy hibázott. Ezek apróságok csak, de sokkal árnyaltabbá teszik a szereplőket.

Ami még érdekes, hogy a Soldiersnek több verziója létezik. Az eredeti, amit amennyire az írásmódból érzékelni tudtam, még egyetértésben írt a két író. Én ezt olvastam először. Ennek a verziónak kíméletlen cliffhanger a vége, ami sok más olvasóval együtt engem is rábírt, hogy olvassak tovább. És gondolom, sok más olvasó közt nem vagyok egyedül azzal, hogy mekkorát csalódtam a folytatásban. De erről majd egy másik alkalommal tervezek írni.

Viszont, ha valaki viszonylagos happy endre vágyik, annak tudom ajánlani azt a verziót, amit másodjára olvastam. Voinov készített egy saját editet a Soldiersből és a Mercenaries első feléből, ami egy kész lezárt történetet alkot, azzal a befejezéssel, amit a két főszereplő megérdemel (a Soldiers meg is rendelhető papírformában innen, ha valaki kedvet kapott. 😉).

És mivel az én személyes kedvencem egyértelműen Vadim, az én kicsi lelkemnek szüksége volt a happy endre, mert megérdemli. Vadim a 25 év történései közt is meg tud maradni azon a viszonylagos erkölcsi magasságon, amit a Soldiersben elért. Annak ellenére is, hogy bőven vannak neki is rossz pillanatai. De Dan… ő mélyebbre süllyed a Mercenaries I végére, mint ahonnan a Soldiers elején elindult. Ezt csak azért írtam ide, hogy sejtsétek, mire számítsatok…

Érdekessége még az újra szerkesztett kiadásnak, hogy kimaradtak belőle kevésbé karakterhű részek, kissé jobban meg van szerkesztve, mint az eredeti verzió. Illetve, ez a kötet legalább egy lezárásszerű véget kapott. A cliffhanger fejezet egy az egyben átkerült az átszerkesztett Merenariesbe prológusként.

A konklúzióm ezek után annyi, hogy a Soldiers mind két verziója megér minden rá fordított percet, ahogy talán az újra szerkesztett Mercenaries is. Én elolvastam az eredeti Mercenariest és Veterenst is, és bár voltak benne részek, amiket nagyon szerettem, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is újra olvasom-e még azt a két kötetet. Ha valaki félti a lelkét, fogadja meg a tanácsomat, és álljon meg a Soldiersnél (vagy az újra szerkeszett Mercenaries végénél).

Még egy apróság befejezésképp: írtam egy angol bejegyzést is ebből a monumentális trilógiából. Egy része ugyanaz mind a kettőnek, de alapvetően más aspektusból közelítettem meg a köteteket a két bejegyzésben. Azért döntöttem emelett, mert nem fér el minden egy helyen, amit mondani akartam. És mivel nem akartam indokolatlan hosszú bejegyzésekkel próbára tenni a türelmeteket, így kötöttem kompromisszumiot magammal.

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s