Pap belépett a félhomályos szobába, szeme nehezen szokott hozzá a bent szétterülő szürkeséghez, mégis rémlett neki, hogy a helyiség másik végében egy törékeny nőalak próbál a fal árnyékába rejtőzni. Elindult felé, de mintha jeges fuvallat sepert volna végig a szobán, a férfi megborzongott, szép arcán felsejlett a rémület, majd vonásai visszamerevedtek egy szent ember szoborarcává. Aztán, hogy még több nyomatékot adjon önnön nyugalmának, és hogy elhessegesse magától azt, amit nem is látott, összébb húzta magán a földet söprő fekete köpenyt, csakhogy mozdulata túl fázósra sikerült, nem járult hozzá méltósággal a megjelenéséhez.
Pap nem vette észre, hogy az időközben sarokba húzódott nő – mintha csak láthatatlanná készülne válni -, elmosolyodott, szeme mégis jegesen villant. A férfi megtorpant. Valami miatt úgy érezte, jobb ha nem megy tovább. Pillantásával a nőt kereste a szoba másik végében, de furcsamód nem látott el odáig, csak rezdüléseket érzékelt abból az irányból, ahonnan a másik jelenlétét sejtette, még akkor, mikor belépett. Aztán a szoba mintha egyre hosszabbra nyúlt volna, egyre távolabb sodorva-tartva őt attól az elérhetetlen jelenéstől. A teremben az árnyékok minden lépésével hosszabbra nyúltak, a szürkeség fokozatosan feketeséggé mélyült… körülfolyta a bizonytalanság. Van egyáltalán valaki ebben a cellából arénává nőtt börtönben, vagy csak érzékei játszanak vele az egyre erősödő szürkületben?
Akkor hirtelen meglibbent valami, ott ahol az imént még a nő állt. Persze… a függöny az, melyen keresztül a szürkeség komótosan becsorog ide, a fény pedig dolgát végezve, vagy talán feladva távozik. De hová lett a nő? Pap most tényleg megrémült egy pillanatra, nem tűnhetett csak úgy el, lennie kell magyarázatnak arra, hogy miért nem látja sehol a szobában. De hiába keresett nem talált semmi elfogadhatót a lány köddé válására. Fejében azt szajkózták a gondolatok, hogy nem mehetett el mellette, hiszen azt észrevette volna. Nem tűnhetett el korábban sem, hiszen nincs egy perce, hogy ő belépett ide, és addig egy pillanatra sem hagyták őrizetlenül ezt a fontos rabot.
Papot nyomasztotta ez a szoba, ő egy órát sem lenne képes itt eltölteni, nemhogy napokat, mint az ide bezárt rableány. A férfit szörnyen zavarta az unottan lebegő függöny, ha ki tudta volna fejezni magát az egyszerű emberek szavaival, bizonyára azt mondta volna, hogy „a víz veri ettől a helytől”. De mivel erre nem volt képes, csak annyit tehetett, hogy elfordította a fejét, hogy ne lássa az idegtépő nyugalommal meg-meglebbenő függönyt, és ekkor ijedt csak meg igazán. Ez alkalommal nemcsak egy pillanatra. A nő ott állt, mindössze két lépésre tőle, és őt nézte. Ridegen, meredten, mint egy kőszobor. Aztán mintha hirtelen elunta volna a nézelődést, megszólalt.
– Üdvözlöm, Atyám! – Ajkai közül csilingelő patakként folytak elő a szavak, Papot pedig eddig nem ismert, elfojtott érzések rohanták meg. – Kínálnám hellyel, de sajnos magamnak sincs hová leülnöm.
Pap erre hátrahőkölt, majdnem el is esett, és ez csak azért maradt taplon, mert a fal megakadályozta abban, hogy felbukjon. A fal, aminek nekivetette a hátát, mikor hátralépett. Ha másra nem is, de a sarokba szorulás arra jó volt, hogy a férfi ismét végignézzen a döngölt padlójú szobán. Mikor Pap ismét végigfuttatta pillantását a helyiségen, amiben valóban nem volt egyetlen bútor sem, meg kellett állapítania, hogy a cella ebből a szögből sem nyújt más látványt, mint az előbbiből. Vagy mint amit nyújtana az összes lehetséges többiből. Pap elszörnyedve tudatosította magában, hogy a lány fogságát semmi sem tette könnyebbé. És azok a falak… csak azok a lélektelen, málladozó, kegyetlen kőfalak vették körül ezt a szépséget. Pap hirtelen visszafordította fejét a lány felé, valami odaszögezte tekintetét, valami kényszerítette, hogy az utolsó porcikájáig végigmustrálja ezt a nőt.
És Pap rádöbbent, hogy tévedett vele kapcsolatban. Az első pillanatban törékenynek látta, de rá kellett döbbennie, hogy egyáltalán nem az. Töretlen, legyőzhetetlen, akit nem emészt el a tűz, hiszen maga is abból van. Rettegnek tőle, mert nem él mesterséges törvények szerint, de nem is árt senkinek, csupán hatalma van arra, hogy a szemébe nézők rádöbbenjenek mindenre, amit hagytak kicsúszni összeszorított ujjaik közt. Mindenre, amiről azt hitték szorosan markolják, pedig régen elvesztették.
Pap most érezte először a mellette elrohanó évek súlyát, érezte, de nem értette az értékét annak, amit feláldozott a fekete köpenyért. Ő már régen lerázta magáról a világi kicsinységek terhét, az értékesekét magára sem vette. Nem ismerte. És mivel nem tudott róla, nem is akarta megismerni. Tilos volt megismernie, és mivel ismeretlenül világ életében alantasnak tartott minden érzést és vonzalmat, áldozat nélkül örömmel fogadta el a tilalmakat. És most nem tudott mit kezdeni a rá támadó érzésekkel. Azt sem tudta, hogy érez.
– Mi vagy te? – Kérdezte a nőt furcsa önkívületben, de hangszálain nem az ő hangja rezdült, hanem egy másik férfi szólt helyette akkor. Egy bűnös, gyarló ember, aki nem azok szerint a törvények szerint él, mint ő, aki nem ismeri el a magasabb rendű igazságot, hanem hagyja, hogy ösztönei vezessék. Észre sem vette, hogy ő maga az, aki őrülten liheg a nőnek csupán egyetlen öleléséért is… tegye bár átkozottá egész hátralévő életére.
– Nevezz úgy, mint sokan mások, nevezz boszorkánynak – felelt a leány ugyanolyan bódítóan lágy hangon, mint fél pillanattal ezelőtt.
– De én a nevedet akarom tudni – robbant ki Papból minden elfojtott indulattal és vággyal együtt, egy szent emberhez méltatlan hangerővel.
– Óh, nekem nincs nevem – mosolygott élettelenül Boszorkány halott mosollyal, ami része volt a varázsnak, amivel nélkül darabokra töri majd a Pap életét jelentő láthatatlan porcelán maszkot. – Engem mindenki másképp nevez – beszélt tovább, most épp szende hangon -, neveznek gyógyítónak… vagy anyám és apám után nem túl hízelgően fattyúnak. Válassz ezek közül. Vagy válassz bármi mást. Bármelyikre hallgatok majd.
– De én a neveden akarlak szólítani! – erősködött tovább, már jóval halkabban Pap. És Boszorkány hallotta repedni az álarcot, amit amit már meggyengítettek az éledő érzések.
– Annyian akartak már, de én régen eladtam a nevem. És sosem veszem vissza.
– Szóval átkozott vagy.
– Ahogy szerintetek mindenki, aki név nélkül él. Pedig rajtunk nincs hatalma sem barátnak, sem ellenségnek. A név hatalom, hiánya pajzs. „Donec eris felix, multos numerabis amicos tempora si fuerint nubila, solus eris. Míg a szerencse rád mosolyog, sok lesz a barátod, hogyha eged felhős, állsz a viharban magad.”
– Szóval az átok csak megfogant rajtad – rosszindulatú vállrándítás kísérte a kijelentést. Pap máskor oly üres-élettelen hangja kárörvendéssel itatódott át.
Tudtán kívül rettegett a nőtől, már csak azért is elveszejtette volna, mert félt, olyat talál mondani neki a lány, amit nem tudna elviselni. Saját élete keretein belül akart maradni, saját korlátjaival, de mégis megérinteni vágyott ezt a tüneményt. Végighúzni hideg, vágyaktól reszkető ujjait a hófehér, puha, szinte lángoló bőrön, hogy érezhesse a vér lüktetését a bőr alatti erekben. Érezni, megtapasztalni valami olyat, ami kezdetektől fogva tilos volt számára. Miközben ezeket a gondolatokat próbálta elhessegetni magától, a kísértést lerázni tisztának hitt testéről, kizárni szeplőtelen lelkéből, a lány szavai és lélegzetvétele csikorogva hatoltak el tudatáig, mintha őt magát is meg akarnák átkozni. Mintha az a néhány szó az ő feloldhatatlan végzete lenne.
Pap megrázkódott, szép metszésű, fiatal arcán a gondolatok leolvashatókká váltak, szemébe kiült a döbbenet, finom vonású szája szeglete többször is alig láthatóan megrándult. A lány leplezetlen mosoly mögé rejtett kíváncsisággal figyelte. Pap tarkójáig érő, szorosan hátrafésült, ébenfekete hajába túrt, próbált elfordulni, tett is erre egy eleve kudarcra ítélt mozdulatot. Végül pedig mégis ott maradt ostobán bámulva a varázslatos szépségű boszorkányt.
– Gyűlöllek! – Préselte ki összeszorított ajkai közt, minden újabb hangot újabb erőfeszítés árán fogai közt szűrve. – Gyűlöllek, némber…
– Tudom – mosolygott vissza rá a lány -, gyűlölsz, mert legyőztelek. Szép vagyok, mert annak látsz. Te adtad magad a kezembe.
– Nem, nem győztél le! – Tiltakozott erőtlenül Pap, miközben lelki szemei előtt szinte látta, ahogy hamvain táncot járnak. Mégsem engedhette meg magának, hogy ne feleljen a vádakra. Itt neki kellene vádolnia, és micsoda szemfényvesztés! most mégis őt vádolják. Mikor újból megszólalt, maga is érezte, hogy felelete legalább olyan erőtlen, mint az iménti tiltakozása. –Te leszel, akit legyőznek. Te leszel, aki legyőzetik, mikor meg kell vetnie a lábát az Úr ítélőszéke előtt!
– És vajh’ melyen Úré előtt? – Kérdezte Boszorkány tiszteletet mímelő hangon, majd hirtelen Pap szemébe nézett. Ezt eddig még soha nem tette meg egyetlen vallatójával sem. Pedig az Úr látja lelkét, rengetegen próbálták már kicsikarni titkait, csakhogy eddig még senki sem találta meg a módját, hogy bármit is felfedjen magából. A lány szeme fényesen villant a sötétben, mint egy támadni készülő macskáé, hangja viszont változatlanul nyugodt maradt. – Nem szolgálok olyan urat, aki hagyja, hogy százak pusztuljanak el gyarló emberek parancsára… akik épp annyira bűnösök csak, mint a bíráik. Hogy jön bárki ahhoz, hogy olyan törvények által megítéljen meg, amiket nem az Úr adott az embereknek? Én azt az Urat szolgálom, aki felemeli azokat, akiknek a vérét a ti uratok ontatja ki.
Pap felemelte a kezét, hogy megüsse a leányt, hogy belé fojtsa a gyalázkodást, tiszta életű, tiszta hitű emberek szidalmazását. Azokét, akiknek a kezéből még ezek után is megkaphatná bűnei bocsánatát. Csakhogy keze lehanyatlott, még mielőtt Boszorkány felé lendítette volna. Mozdítani sem bírta utána. Maga sem hitte volna, hogy ennyire megbéníthatja a szépség.
– Hallgass! – Súgta rekedt-erőtlen. – Legalább a Pokol fenyegetésében hunyászkodj meg!
Boszorkány felnevetett. Olyan kedélyesen, olyan vidáman, oly lágyan, mintha csak valami baráti élcelődés késztette volna erre. Formás, keskeny válla ritmusosan fel-le járt a nevetés ütemére, újabb kínok kiállására kényszerítve Papot. Aztán hirtelen megszakadt a kacaj, mintha elvágták volna, a kecses váll sem mozdult többet. Minden megfagyott ismét a fél-szürke szobában. Akár egy jéghegy belsejéből érkezhettek volna a lány szavai, mikor ismét megszólalt.
– Melyik pokol előtt hunyászkodjak meg? – Hangja most éles ellentétben állt iménti kacajával, és ahogy ezek az éles hangok belemartak Pap dobhártyájába a férfi még azt is kétségbe vonta, hogy az imént tényleg hallotta nevetni, hogy valóban képes volt a másik olyan tündéri hangok hallatására. – Mutass nekem egy poklot! – Követelte most. – Nem… ne is „egyet” mutass! Azt akarom látni, amely előtt te meghunyászkodsz! Azt az egyet tárd fel előttem!
Pap szóhoz sem jutott, megbénította a döbbenet és a csiszolatlan erő, valamint a lány nyers-fagyos valója. Boszorkány a kezdetektől nem adta meg a neki kijáró tiszteletet. Máson könyörtelenül számon kérte volna ezen arcátlanságot, de most… a lány egyenrangúvá tette magával. Más körülmények közt a férfi méltósága nem engedte volna meg, nem tűrte volna el, hogy egy eretnek ilyen hangot üssön meg vele szemben.
Itt csak neki lett volna joga bűntetni, megalázni, nem pedig egy ilyen némbernek. Hallgatta a vádakat, a sértéseket, melyek közül egynek sem lett volna szabad elérnie rég-kihűlt-szívéig. Legalábbis ezt hitte. Abban bízott, elég kemény ahhoz, hogy ezek a szavak visszapattanjanak a gúzsba kötött érzései köré vont falakról. És bár igaz, egy sem talált célba, nyomot hagytak a falon, amiket azokbóol az álszentségekből épített, amiket Pap mindig szolgált, de sosem volt képes látni. Vak volt ő a legnagyobb bűnök felismeréséhez vagy az apró mozzanatok tisztán érzékeléséhez. Sejthette, de nem láthatta, amint mindezek a furmányosságok hálót fontak köré.
Soha nem mert-akart-tudott kérdéseket feltenni, kétségbe vonni az „igaz emberek” szavát, hitüket, imígyen tehát saját hitét még kevésbé kérdőjelezte meg. Soha nem nevelték rá, hogy önálló döntéseket hozzon, hogy önállóan akarjon, így másra sem volt szüksége, mint engedelmeskedni, engedelmességet kicsikarni.
– Felelj nekem, Atyám! – Pusztította el Boszorkány vijjogó követelése a pillanatnyi csendet. – Hol lelem meg a te poklodat?
– Itt – mutatott körbe Pap a málladozó falú, repedezett plafonú, aprócska, szürke cella-lyukon – az ajtó kapuja, és te épp a közepén állsz.
– És te, Atyám? – Váltott udvarias-ironikus hangnemre Boszorkány, Pap egy pillanatig el is hitte, hogy megfelelt neki a válasz, sőt még az a remény is felcsillant előtte, miszerint kiérdemelte, hogy a leány mutasson némi tiszteletet irányában. – Te hol állsz? – Tévedett.
Bár szelíden firtatta a kérdést, a leány csak játszott vele. Pap el sem hitte, hogy ugyanazzal a lénnyel beszél, akivel eddig is. Pap úgy bámult rá, mintha abban a pillanatban váltott volna alakot, mintha most nem is a szelíd szépség lenne, hanem egy tűzokádó, tarajos-karmos-agyaras szörnyeteg nézne vissza rá, aki hiába vette fel a szűzies külsőt.
Lassan Pap is tanult, mert hát elértette az iménti kérdésben rejtőző gúnyt, ahogy az iróniát is, hogy Boszorkány a Pokol szó alatt inkább a földi létet érti, mint azt, ami a halála után les majd rá. Igyekezett hát mindezt szem előtt tartva megfelelni, és visszavágni egyúttal, hogy megmutassa ellenfelének, van benne is legalább annyi bátorság és erő, mint ebben az erősnek tűnő, de minden bizonnyal törékeny lánykában, és hogy ezek mellett még van legalább olyan bölcs is, mint amilyennek a lány hiszi magát.
– Azt hiszem, én közelebb az ajtóhoz – mondta minden érzelem és meggyőződés nélkül a hangjában. Kissé még magát is meglepte, hogy éppen most mennyire hiteltelenül csengenek szavai.
Ő csak választ akart adni, mindennemű érzelem nélkül, miért ily üresek most dörgedelmes szózatai? Bűnbánatot kellene szülniük a bűnösben, nem bizonytalanságot önnön lelkében. Ekkor hirtelen elszakadt benne valami, és megváltozott hangszínnel folytatta:
– Közelebb az ajtóhoz, amin te is ugyanúgy kisétálhatnál, ahogy én is ki fogok. De egy valamit jól gondolj meg. Én örökre ki fogok lépni innen, ha most nem hallgatsz végig.
Boszorkány megérzett valamit ebben az utolsó mondatban, valami olyasmit, amiről Pap nem is sejtette, hogy ott van. Talán őszinte aggodalom-féle lehetett, egy olyan ember éledező érzései, aki eladta az életét annak a hatalomnak, amit mindennél igazabbnak hitt, amit feltétel nélkül szolgálni akart utolsó leheteltéig, és eddig is szolgált. Ez a mondat, mint valami varázsszó megváltoztatta a lányt is, róla is lehullott az álarc, most csak egy bakfis volt, olyan, mint bármelyik. Most nem lázadt, nem kísértett senkit, nem volt többé gyűlölt fekély, vagy ellenség, melyet kegyetlenül kell eltaposni. Csak egy lány volt, semmi több.
– Miért mondja ezt? – Kérdezte most gyermekien őszintén.
Pap pedig alig akart hinni a szemének, mert most csak egy aprótermetű lányka állt előtte, egy még szinte gyermek, aki félt, és remegett a hidegtől. Ez lenne az a rettegett boszorkány, akinek a rendszer vak dühében és gyávaságában a vérére szomjazik? Ő lenne az, akitől annyi igaz ember retteg? De Papnak nem volt ideje ezen rágódni, mert a lány szinte lélegzetvétel nélkül beszélt tovább.
– Hogy mondhatja, hogy csak úgy átléphetem azt a küszöböt? Mikor ide kerültem, akkor sem magam léptem át rajta, hanem két megtermett porkoláb dobott be ebbe a ketrecbe, erre a ravatalra – ekkor megpróbálta feljebb húzni vállán a ruhát, hogy elrejtse a zúzódásokat, de elkésett a mozdulat, mert Pap észrevette a csúnya, sötét véraláfutásokat. – Mintha nem tudná, hogy amíg maga előtt kinyílnak az ajtók, és lepattannak a lakatok, megoldódnak a bilincsek, addig előttem kulcsra záródik, és csuklómra szorul mind…
– Csakhogy én parancsolok azoknak a kulcsoknak és béklyóknak. Bevallom, régóta figyellek, és úgy hiszem, kissé talán ismerlek is már, ezért közben jártam az érdekedben. Kegyet kaptál, lányom. Mindössze a bűneidet kell elismerned a Szentatya előtt. Ezeket – nyújtott át egy összetekert pergament a lánynak, titkon remélte, hogy ezzel megmentheti a kárhozatra ítélt Boszorkányt.
Boszorkány egy szó nélkül vette kézbe, és kezdte olvasni a cirádás betűkkel írt vádakat. De ahogy haladt sorról sorra, úgy sápadt el egyre inkább, úgy nőtt egyre hatalmasabbra benne az indulat, úgy lett ismét az, ami Pap érkezésekor is volt. Fékevesztett vadállat, erdei boszorkány… óriás, aki minden vád fölé magasodik, és szinte elveszejteni sem lehet, míg darabokra nem szaggatják a még nagyobb vadak. Mikor az olvasást befejezte, és ismét megszólalt rezzenetlen nyugalommal, kimért szavai hangosabban tiltakoztak a vádak ellen, mint bármely keserű sikoly, felháborodott felhördülés vagy igazságot követelő üvöltés.
– És te ezt elhiszed rólam? – Kérdezte csendesen, szinte lágyan, ajka is alig mozdult közben, mégis ez az egy kérdés megölt minden bizalmat és csöppnyi tiszteletet, amit eddig a férfi iránt érzett. Felelősségre vonó tekintete szinte halálra sújtotta Papot, miközben próbálta kivenni a lány feléje nyújtott kezéből a vádiratot, csakhogy karja nem mozdult, csupán remegett. – Tényleg azt akarod, hogy elismerjem ezeket a hazugságokat? Azt mondtad régóta figyelsz, azt hittem ennél azért többet láttál rólam…
Majd minden további magyarázat nélkül összegyűrte, és Pap lábai elé ejtette a vádakat harsogó papírlapot. A férfi pedig nem értette, hogy mire ez a hirtelen pálfordulás, hiszen elképzelni sem tudott nagyobb ostobaságot, hogy egy ekkora ajándékot valaki így elutasítson. Valaki, aki a létét kapná vissza mindössze egy bűnbánó bólintással. Pap nem értette, bárki más örült volna, hogy vallomásával elkerülheti a kínzásokat. Rengeteget járt közben feljebbvalóinál, hogy ezt a kegyet kieszközölje, épp emiatt felfogni sem tudta, hogy fordulhatott egy pillanat alatt minden ennyire a visszájára. Bizonytalanul lehajolt hát a végzésért, reszkető kézzel emelte fel, majd olvasott bele, és az ott foglaltaktól ő is elsápadt.
– Én… én… – kezdte volna, de szavai nem szolgálták most úgy, mint máskor szokták. – Én nem tudtam erről. Nekem tilos volt ebbe az iratba pillantanom…
– Nem érdekel! – Fojtotta belé a szót Boszorkány indulatosan sziszegve. – Így is eleget hagytam, hogy szavaiddal mérgezz. Menj végre el, és ne gyere többet vissza!
– De holnap… tudod, mi vár rád holnap, ha ezt nem teszed meg… Én láttam már elégszer. Elbuksz majd. Elbuksz az ítéleten, ahogy nálad igazabbak is buktak már el.
– Szóval tudsz róla! Tudod, hogy az ítélet hazugság, egy jól megkomponált színjáték… mégis tűröd.
– Mit tehetnék? Az Úr rendelte így…
„Nem az Úr – gondolta Boszorkány -, hanem valaki, aki annak képzeli magát. És én még azt hittem, te más vagy, hogy téged nem vakít el egy ilyen átlátszó szemfényvesztés. Hogy egy nap majd rányitod azokat a sötét pillantású szemeidet a világra, és feleszmélsz végre…”
De fennhangon nem szólt egyetlen szót sem. Pap végül elunva a bántó csendet, a lánynak szegezte a kérdést:
– Nem fogadod el az életet, ugye? Pedig csak egy karnyújtásnyira van tőled… csak egyszer kellene hazudnod érte…
– Hogy mersz engem hazugságra csábítani? – Támadt neki Boszorkány Papnak. – Éppen te, aki már kevesebb vétségért is gyújtottál meg máglyát mások alatt? Hogy mersz engem kísérteni, te… te ál-szentember? És ezek után még el mered hinni magadról, hogy különb vagy, mint mi, szerintetek bűnösök?!
És ekkor hatalmas reccsenéssel kettétört a porcelán, és lehullt a férfiról az álarc. Talán még Pap szíve is belehasadt. Többé már ő sem volt az, aki pár perce belépett ide, már csak fekete köpenye emlékeztetett rangjára, korábban volt hatalmára. Már ő is csak egy hétköznapi férfi, akinek fájtak az érzések, melyek súlya alatt annyival egyszerűbb lett volna kettétörni, mint tovább élni velük… Pap térdre rogyott, megalázva, porba sújtottan nézett fel Boszorkányra.
– Tényleg ennyire nem félsz a haláltól? – Szemei vörösen égtek a soha ki nem sírt könnyektől. – Mert én félek tőle. Láttam már elégszer, nem dicsőséges, nincs benne semmi magasztos… nem vesz körül dicsfény és mártír-glória… csak a mocsok. Én minden egyes máglyán ott látom magamat is, én vagyok a bűnös és a hóhér, egyiküknél sem vagyok különb.
– Nálam bűntelenebbek is haltak már meg, te mondtad, kevesebbért is – zengte Boszorkány személytelenül, üres tekintettel meredve, a még mindig földön térdelő Papra, mintha nem is neki felelne. Hangja valahonnan a világ túlsó végéről érkezett.
– De mi a te igazi bűnöd? – Nézett vissza rá Pap, nem volt ereje felemelkedni a földről, ott térdelt még mindig magába roskadva, méltósága megfakult szilánkjai közt.
– Az én bűnöm? – Merengett Boszorkány. – Az, hogy majdnem hittem neked. Majdnem elhittem, hogy az igazságot keresed, a szabadulást az áligazak bűvköréből… Majdnem elhittem, hogy vannak jó érzéseid, hogy tényleg magamért akarsz megmenteni… és fáj, hogy rá kellett döbbennem, hogy hagytad, hogy a szépségem félrevezessen. Gyáva vagy, aki a papi köntöst nem erényeire, csupán bűneire öltözte fel. Most én mondok ítéletet fölötted, mert látom már, a lelked is olyan száraz, mint a szemed, nemcsak álkönnyeket nem vagy képes sírni, de belül sem engem siratsz… csupán magadat. Mert belül üres vagy és régen halott… De jól jegyzed meg: hiába vártad tőlem, hogy életre keltselek!
***
Pap megborzongott. Gyötrő látomások. Nem az első, nem az utolsó. És az az utolsó átok még mindig idegpályáin lüktetett, a másnapi máglya lángjai még mindig szembogarán égtek, füstje még mindig torkát marta, szíve még mindig Boszorkány miatt sajgott. Ennek ellenére biztos léptekkel indult meg az ízlésesen bútorozott, félhomályos szobában az ablaknál álló nőalak felé. Majd hirtelen megtorpant, eltűnt mozdulataiból a határozottság.
– Nem vagyok szent ember – mondta halkan.
– Tudom – felelt Boszorkány a sarokból -, ha az lennél, nem lennél most itt. De te, bár nem nézel szembe bűneiddel, legalább számot vetsz velük.
Pap odalépett az ablakhoz, átfogta a nő derekát, de mintha egy jégszobrot ölelt volna. Ő nem boszorkány, és a látomásban a tüzes lány sem ez a nő volt… Elhúzódott tőle, és kibámult az ablakon, a széles ablakkereten át erőszakosan tülekedett tudatába az alant hömpölygő kivilágított, világ végéig érő város.
Hundred Moors 