Sky is over – The mirage

Ahogy korábban már itt írtam, van egy regényem, ami te-elbeszélésként íródott. Igyekeztem ebből egy olyan fejezetet kiválasztani, ami önmagában is értelmezhető.

Remélem, tetszik majd nektek.

Sky is over – The mirage

Ott feküdtél egy hatalmas épület tetején halottakkal körülvéve, és az éggel beborítva, a saját véredben. Nem ez volt az első alkalom, hogy halálos veszélybe küldött, és sejtetted, ha túléled, nem is ez lesz az utolsó. És persze az sem most először fordult elő, hogy így elbántak veled, miközben az ő nevében jártál el – jelen állapotodban pedig nem érezted a büszkeséget amiatt, hogy te mennyire bántál el velük.

Szóval akkor örültél, hogy egyáltalán emelkedik és süllyed a mellkasod, hogy jár a levegő a tüdődben, hogy még ver a szíved. Sejtetted, hogy közelebb vagy a halálhoz, mint szeretnél lenni. Máskor ezerszer bármilyen halált szívesen haltál volna érte, de mikor ennyire fél lábbal a túloldalra kerültél, akkor érezted csak, hogy ha választhatsz nem csak érte nem, de úgy alapjáraton senkiért sem szeretnél meghalni.

Esetleg talán értük, azért a kettőért, akikre nem is emlékeztél. És ekkor olyan hévvel tért vissza elmédbe az a két arc, mint nem sokszor ezelőtt. Velük akartál lenni, nem egyedül haldokolni, vérezve egy felhőkarcoló tetején. Ahol bármikor rád lelhetnek olyanok, akik nem tudnak varázsolni, és kegyetlenek, vagy azok a mágusok, akiktől félni, tartani kell.

De most megszabadultál néhánytól az utóbbiak közül. Örömmel tetted, ha a világ tényleg annyira félelmetes, és a lakói valóban szörnyetegek, ahogy Ő állítja. És mi oka lenne mást állítani, mint a valóság? Következésképp tehát, azzal, amit tettél, tulajdonképpen jót tettél, értük, azért a fontos kettőért is. Nemcsak Neki, de sokkal inkább nekik kell, hogy biztonságosabb legyen ez a világ.

Mindenesetre a küldetést elvégezted, és miattuk a lelkiismereted mégis tiszta. Ő nem szorult védelemre, de azok, akikre nem emlékeztél, igen. Ez igazolta volna tetteidet? Vagy talán az, hogy így Neki ennyivel is kevesebb ellensége maradt, és büszke lesz rád? És eszedbe jutott vajon csak egyszer is, hogy neked hála, ennyivel közelebb került a céljaihoz, hogy ennyivel kevesebben vannak, akik megállíthatnák?

Persze a céljairól nem tudtad, hogy mik, arról sosem igyekezett beszámolni neked oly hévvel, mint ellenségeiről. Azt sem mondta el soha, miért harcolsz, harcoltok érte ennyien, ennyire elszántan, csak azt hogy kik ellen, de abban biztos voltál, hogy ezek az Ő misztikus céljai a te céljaid, mindannyiótok közös céljai is voltak.

Tudtad, a küldetés alatt megtettél mindent, ami csak módodban és hatalmadban állt. Szóval, akár dönthettél volna úgy is, hogy ott feladod, és meghalsz. De az az átkozott makacs ösztön nem hagyott elmenni. Még akkor sem, mikor visszacsöppentél saját sajgó, fájó, kínlódó valóságodba. Bármennyire is fájt élni még egy kicsit, nem tudtál lemondani erről a fájdalomról és reményről. Vártad, hogy valaki megmentsen, hogy Ő eljöjjön érted, és meggyógyítson, bizonyosságot adva arról, hogy minden, amit tettél és elszenvedtél, megérte a küzdelmet, fájdalmat, áldozatokat. Vagy ha Ő mégsem jönne, vártad azt, hogy visszatérjen az erőd, hogy legalább kiáltani, üvölteni tudj, mert annyira fájt.

Fájt minden levegővétel, minden seb, amit az ellenségeitektől szereztél. Fájt a méltóságod is, hogy mozdulni sem vagy képes. Nemcsak a tagjaid nem engedelmeskedtek, és tagadták meg a mozgást, bárhogy kényszerítetted is őket, de még a szemed sem mozgott. Szinte még pislogni sem voltál képes, csak meredtél fel az égre, ahol nyugodtan úsztak a felhők, néha árnyékot vetettek rád, és hűvösen betakartak, elfedtek a meleg elől.

Neked pedig, ahogy fennakadt szemekkel a magasságba meredtél, egy ostoba sláger egy sora járt csak a fejedben. Gondolatban csak ennyit dúdoltál, magad sem számoltad hányszor: “Even though we can’t afford, the sky is over.” Nem volt semmi értelme, mert mit jelent itt egyáltalán, hogy “can’t afford”? Homályos tudatoddal úgy tűnt, a világon mindent értesz, csak ezt a két szót nem. Mégis, ahogy az a végtelen kékség a szemedben égett, ez a pár szó töltötte ki minden gondolatod, mintha nem is létezne semmi más.

Megnyugtatott ez az egy sor, elfelejtette veled a kínokat és a várakozást, az erőtlenséget és ürességet, amit már erőd sem igazán maradt érezni, megélni. Csak az a pár szó, az idegpályáidon, az a pár szó a nyelveden, és az ajkaidon, ahogy semmivé lettek minden kifújt lélegzeteddel.

– Even though we can’t afford the sky is over – súgtad el már milliomodjára, és észre sem vetted, hogy még az is pokolian fáj, ahogy a szavakat formálod. A sok egyéb fájdalom elnyomta ezt az egyet.

– … the sky is over us – hallottad hirtelen magad mellet, ahogy valaki vékony-magas gyerekhangon befejezi melletted azt a sort.

A hang irányába fordultál, érezted, ahogy véred a homlokodról a szemedbe folyik, nem láttál semmit, csak barnás-pirosat. Tudtad, hogy most gyorsabban kellene pislognod, hogy kitisztuljon a látásod, de abban sem voltál biztos abban a pillanatban, hogy egyáltalán pislogni tudsz-e.

Ahogy még jobban oldalra döntötted a fejed, érezted, hogy az alvadó vér idegtépő lassúsággal, nyálkásan csorog ki a szemed sarkánál. Annyira undorító érzés volt, hogy erőt vett rajtad a késztetés, ki kell törölnöd onnan. Ahogy agyadból kifutott egyik kezedbe a parancs, ami talán egy centire sem emelkedett el a betonról, máris összerándultál a fájdalomtól, kezed visszahullott, szemed tágra nyílt – legalább a vér kifolyt belőle -, és ha lett volna erőd, talán még ordítasz is. De nem volt, inkább úgy maradtál oldalra döntött fejjel, kipattant szemekkel, félig nyitott szájjal, az sem érdekelt, hogy ebbe a szögbe csavarodva ijesztő hangon sípol a tüdőd. Talán nem is hallottad.

Lassan kitisztult a látásod, újból hozzászokott szemed a fényhez, végre azt is megláttad, hogy ki fejezte be a dalocskádat. Egy fekete hajú, zöld szemű, tizenkét-tizenhárom éves forma nyúlánk bakfist láttál magad mellett, és ahogy nézted összezavarodtál kicsit. Talán idősebb néhány évvel, mint aminek eredetileg saccoltad? Nem lehet megmondani ezeknek a kamaszoknak a korát…

Figyelted azt a számodra legkevésbé sem nőies alakot. Az a zöld szempár, amivel ő mustrált téged, a halálból is vissza tudott volna hozni. Most azokba a zöld szemekbe meredtél, mint az imént az égre, elvesztél bennük. Csak nézted, ahogy ott ült melletted a lábait felhúzva, szakadt tornacipőben, könnyű ruhában, szélfútta hajjal.

Hihetetlen jelenség volt, és te nem tudtad eldönteni, hogy valóban látod, vagy csak képzeled-e. Szürreális volt az egész, mit keresne egy kislány egy toronyház tetején halottak közt, az egyetlen haldokló mellett? De mégis ott volt, tudtad, ha kinyújtanád a kezed, meg tudnád érinteni, és a bőre tapintása valóságosabb lenne, mint bármi, amit eddig tapasztaltál. Csak nézted, és ő is nézett téged. Figyelted, ahogy szóra nyílik a szája, ahogy ajkai mozognak, miközben hozzád beszél, de nem hallottál semmit abból, amit mond.

– Es-ce que tu es ma Merveille, petite fille, es-tu, non? Te lennél a Csodám, kicsi lány, vagy mégsem? – Kérdezted tőle.

Mondott erre valamit? Nem emlékeztél, csak arra, hogy mosolygott rád, közelebb húzódott hozzád, melléd guggolt, lábait maga alá húzta, átkarolta vékony kezével, kicsit talán hintázott is a mozdulathoz. És nézett rád, néha kisöpört egy-egy rakoncátlan tincset az arcából.

Nem tudtad volna megmondani, hogy mennyi idő telt el ott a tetőn, de annak mindenesetre örültél, hogy ez alatt az idő alatt nem voltál egyedül. Néha beszélt hozzád, amiből nem értettél sokat, annyira csengett a füled. Néha mintha elaludtál volna óvó-nyugtató, figyelő tekintete védelme alatt.

– Ne t’endors pas! Ne aludj el! – Ébresztett fel ilyenkor. Majd egyik alkalommal, mikor látta, hogy tekinteted rá emeled szavai hallatára, és több józan öntudat csillan benne, mint korábban, megnyugtatni igyekezett. – Tu seras bien, tout sera bien. Ils viennent te prendre. N’ose pas de mourir, parce qu’Il t’aime, et va te sauver. Rendben leszel, minden rendben lesz. Eljönnek érted. Ne merj elaludni, mert szeret, és megment majd téged.

Vajon tényleg ezeket mondta? Vagy csak a saját gondolataidat, hitedet hallottad tőle, mintha csak az övé lenne? Vajon tényleg tudta? Tényleg biztos volt abban, amit mondott? Vagy reményt és fényt csepegtetett egy haldoklónak? De ha csak a te tudatod kivetülése volt, akkor valószínűleg azt szajkózta csak, amiben te hittél körmöd szakadtáig.

És te csak meredtél azokba a zöld szemekbe. Nézted lobogó fekete haját, ahogy néha összefogja, és teker rajta egyet-egyet, hogy a szél ne játszhasson vele. És ismét érezted, hogy elálmosodsz. Szemed le-lecsukódott, csakhogy riadtan pattanjon fel a következő pillanatban, mert mi lesz, ha már nincs ott, mire legközelebb kinyitod a szemed? Abban a pillanatban kettesben maradnál a haldoklással, azt pedig nem tudtad volna elviselni. Sosem voltál elég bátor a magányhoz.

Közben érezted azt is, hogy rohamosan fogy az időd, sejtetted, hogy lassan kénytelen leszel megbékélni a ténnyel, hogy most nem fog megmenteni, most az egyszer magadra hagy. Borzalmas érzés volt, egyedül egy délibábbal, ami most valóságosabb volt, mint bármi, ami addig körülvett.

– Meghalok – mondtad a lánykának.

– Nem fogsz – mosolygott rád, miközben feltápászkodott mellőled -, közel a segítség, már nem kell sokat várnod.

– Nem bírom már – sóhajtottad -, minden annyira fáj… miért nem segítesz te? Neked is hatalmadban áll.

– Nem tehetem – nézett le rád még mindig bátorítóan mosolyogva -, én csak azért vagyok itt, hogy elmondjam, érted jön, mert minden úgy történik, ahogyan történnie kell.

– Nem akarok így meghalni – nem tudtad, hogy könnyek, vagy vér folyik-e a szemedből, de a tüdőd fájt, az orrod folyt, szánalmasnak érzeted magad.

Nem hittél neki, nem merted elhinni, amit mondott. Nem hitted el, hogy megmenekülhetsz még. És ahogy átbukott rajtad az önsajnálat, láttad, ahogy kissé föléd hajol, és feléd nyújtja a kezét. Felemelted a sajátod, próbáltad saját érdes tenyeredet az ő apró-puha kezébe csúsztatni, de ujjaid csak a puszta levegőt érték. Szemed ismét tágra nyílt, ahogy tekinteted körbefuttattad utána. Nem volt sehol, semmi sem maradt utána, csak egy fényes fekete hajszálat fújt le kezedről a szellő. Követted azt, amíg el nem tűnt tekinteted elől.

Ragyogott a tér a délutáni napfényben, minden valóságosabb volt akkor, mintha addig képzelődtél volna. Az üres-kék eget vizslatva, beletörődtél lassan az elfogadhatatlanba, hogy innentől kezdve bármelyik lélegzetvételed lehet akár az utolsó is.

– Do you know, my life is ending, as we go the dots connecting… – sóhajtottad az űrbe, ami ezentúl körülvesz majd, mintegy búcsúként a világnak.

Észre sem vetted, hogy még mindig a felemelve tartod a kezed, mintha csak kapaszkodni próbálnál valakibe. Magad is meglepődtél, mikor erős ujjak kulcsolódtak a tieidre, már ettől az érintéstől jobban érezted magad.

– A te életed nem ért még véget, barátom – segített fel fektedből, és emelt fel magához -, közel sem.

Te pedig a saját bőrödön érezted hatalmát. Mintha a saját életéből adott volna, sebeid bezáródtak, nem folyt el több véred, erőd valamennyire visszatért. A szemedbe nézett, és tudtad, lát mindent, ami veled történt, hogy látja, hogy nem hittél benne, mindent látott, csak a lányt nem. Őt elrejtetted előle, mert csak a tiéd. Őt senki sem veheti el tőled, még a Megváltód sem.

Egy dologban viszont mindkettejüknek igazuk volt. Valóban nem ért véget az életed azon a napon.