Wizards in Winter

Gondoltam ideje lenne megosztani egy saját irományt is. A novelláim közül egy rövidebbet választottam ki. Annyit kell tudni erről, hogy minden novellám ugyanabban a világban játszódik, csak eltérő időpontokban. Mindegyik értelmezhető/élvezhető önmagában is, de valamilyen apróságban mind kötődnek egymáshoz. Ez segít ezeket elhelyezni a világ történelmében. Remélem, tetszeni fog majd nektek.

A képet kedvcsinálónak választottam hozzá. 🙂

Wizards in Winter

Volt egyszer valamikor nagyon régen, mikor még nem borították végeérhetetlen acéllemezek az eget, egy a világ végéig érő hómező. Ott ahol egész évben süvített a szél, minden nap fagyott, és a hómezőt nem fedte más, csak a csillagos ég. Azt rebesgették, hogy ennek a kopár pusztának a túlsó végén van egy hatalmas birodalom, ahol minden jégből épült, mégis melegek az otthonok, lakói boldogok, és sehol máshol nem látott gazdagságban élnek.

A síkság legkülönbözőbb pontjain jégszobrok vigyázták a rendet. Mágusok voltak, akiket nem csábított a meleg, a város zaja és az emberi társaság. Évezredek óta vigyázták a birodalom határát, és csak akkor keltek életre, ha szükség volt náluk. Fagyott szemeikkel pásztázták a pusztákat, de csak az uralkodó hívó szavára rázták le magukról a jeget.

Sokan, sokszor próbálták már meghódítani ezt a mesebeli országot, melyet soha senki, aki nem onnan való volt, nem látott még a saját szemével. Mégis milliomnyi hadúr vágyott uralni e vidéket, vágyott a dicsőségre, hogy meghódíthat egy ily megközelíthetetlen országot. Ezek a botorok nem törődtek az intelmekkel, melyek legyőzhetetlen seregekről suttogtak, csak a gazdagságban hittek, a figyelmeztetésekben nem.

Akkoriban is hasonló események zajlottak. Felemelkedett egy új királyság, melynek vezetői szintén hallották a legendákat eme fagyos, kopár, ámbár kincsekben annál gazdagabb országról. El is határozták hát, hogy a vas és acél hatalmával fogják leigázni ezt a sosem látott területet. Fel is állították messze földön rettegett hadseregüket – vasba burkolt katonákat, és égig érő gépeket állítottak csatarendbe -, hogy maguk alá gyűrjék a havat, és áttörjék a jeget.

Szerencsére Hó ország urának a világon minden fele voltak kémei, akik időben jelentették neki a veszélyt. Így az Úr még időben életre tudta hívni a mágusokat. Egy fagyos éjjelen meg is jelentek nála kihűlt tróntermében, elé járultak, és térdet hajtottak a Hóföld ura előtt.

– Mit kívánsz tőlünk ily órán, Nagyságos Úr? – kérdezte az Első Mágus.

– Ostromlók érkeznek a melegebb földekről – felelt a férfi -, botor módon azt hiszik, a Határ puszta majd bejárást enged nekik.

– Mivel jönnek ellened, Uram?

– Mindennel, amijük van, amit építettek, amit feltaláltak. Vassal, fémekkel, hadviselésre tervezett gépezetekkel. Fagymadaraim azt is üzenték, hogy nem szénnel és tűzzel fűtik őket, hanem valami mással, mintha a villámlást zárták volna gépekbe. Nyugtalanítanak ezek a hírek…

– Egy percet se félj, Édes Úr – nézett szemébe fagyott szemeivel az Első Mágus. – A meleget nem tudják magukkal hozni messzi hazájukból. A mennydörgés pedig mit sem ér ott ahol süvölt a szél, ahol minden kihűl, az élő pedig szoborrá merevedik.

– Félek, kevesen lesztek most ellenük.

– Ne aggódj, Uram, seregedet mi fegyverezzük most fel. Hívasd ide Első Harcosodat és válogatott katonáidat. Válassza ki az Első a kilencszáz legérdemesebbet. Küldd őket a kastély kapuja elé, ahol megkapják tőlünk a fegyverzetet.

Az Úr mindent úgy cselekedett tehát, ahogyan azt meghagyták neki. Fél óra sem telt bele, és már a jelölt helyen sorakozott a kilencszáz méltó katona az Első Harcos vezetésével. Az Úr végig nézett soraikon, és bár a hallott pletykák alapján kevesellette számukat, aggodalmának nem adott hangot, bízott a mágusokban.

Az Első Mágus kivezette Urát a térre a kastély elé, majd a többi mágus élére állt. Intett a többieknek, akik egyetlen kecses mozdulattal páncélt, pajzsot és kardokat varázsoltak hóból, jégből, majd belezárták a metsző téli szelet, hogy művük még erősebb legyen. Mikor elkészültek, kiosztották a fegyvereket a választott katonáknak.

– Parancsold meg embereidnek, Felség – szólalt meg az Első Mágus, mikor látta a kétkedést a harcosok arcán -, hogy vessenek le mindent, mit kovácsaid készítettek nekik. Nem bölcs ötlet fémet küldeni a fém ellen. Ma éjjel mindenki megfagy majd, aki nem a mi öltözékünket viseli.

– Hallottátok! – mordult embereire az Úr.

– Hallottátok! – visszhangozta az király szavát az Első Harcos. – Ma éjjel, vagy ameddig a csata tart, minden, amit az Első Mágus parancsol, úgy követitek, mintha én parancsoltam volna!

Erre senki sem szólt, csak némán bólintottak, miközben magukra öltötték a jég páncélzatot.

– Ne féljetek – bíztatta őket az Első Mágus -, meglátjátok, ma éjjel ez a jég jobban melegít és óv majd titeket, mint bármi egyéb óvhatna. A villámok ereje semmi sem lesz a ti fegyvereitekhez képest. Jól szorítsátok a kardokat is, amit azokkal megcsaptok, ami megfagyott, gyémánt porrá hullik majd a pengék hatalmától. Ha nem féltek, reggelre csak érintetlen hó borítja majd a mezőt, ellenségeinkből hírmondó sem marad majd. Hanem, Uram – fordult most a királyhoz -, mondd meg népednek, hogy jól zárkózzanak be ma éjjelre, zárják el a jószágokat is, senki és semmi ne legyen az utcákon. Fűtsenek be jól minden házban, mert ma éjjel a fagy a tűz mellett is csontig hatol majd. De mindenki megmenekül, aki falaidon belül tartózkodik, és mindenki elvész, ki nem hallgat most szavadra.

Ezzel az Első Mágus kiadta a parancsot az indulásra. A had pedig megindult a magas hóban. Messzire vonultak, távol a kastélytól. Pillanatot sem pihentek, míg fel nem jöttek a csillagok, és a milliószínű tündérfény be nem ragyogta az eget. Akkor az Első Mágus előre küldte a katonákat, akiknek varázslói védő falakat emeltek hóból és jégből, hogy azok mögött várják meg az ellenség érkezését. Míg parancsot nem kaptak, azok mögül sem kimozdulniuk, sem kilesniük nem volt szabad.

Ezek után az Első Mágus szétküldte varázslóit a mező minden szegletébe. Majd mikor felhangzott a messzeségből a gépek csörtető robaja, egyetlen intéssel kiadta a parancsot. Abban a pillanatban meghasadt az Égbolt, az összes téli szél a mágusok segítségére érkezett, zene harsant a magasságban, rohamra indult minden hópehely, minden jégkristály. A mágusok fagyott-kék szeme rebbenés nélkül pásztázta a messzeséget, jeges bőrükön csillogott az éjszaka, az elemek a ruhájukat tépték, miközben ők kecses tánccal az irányították a szeleket.

A szelek felkorbácsolták, majd hatalmas hullámokká dagasztották a havat, melyek örvényleni kezdtek a gépek körül, nem hagyva őket előbbre jutni. Közben a hideg egyre tépőbb lett, becsorgott az ellenség bőre alá, csontjaikat jéggé merevítette, leheletüket a nyelvükre fagyasztotta. Szemükbe dermedtek a könnyek, oly fagyosan bámultak, mint a Mágusok, kár, hogy ők már nem láttak semmit.

Hiába fohászkodtak, könyörögtek, sírtak meleg után, kéréseik nem hatolták át a szeleken, havon, nem jutottak isteneik fülébe. Fájdalmas fohászaik kavicsokként hullottak vissza rájuk. Fegyvereik, gépeik erőtlenek voltak, nem tudták, honnan éri őket a támadás. Csodálkozva mesélték a bárdok még évek múlva is, hogy azon az éjszakán egyetlen lövés sem dördült. Az ellenség vakon és süketen botorkált a hóban, míg szobrokká nem fagytak a pusztaságban.

Órákig zúgott a szél, sírtak a távoli jéghegedűk, a Mágusok pedig táncoltak a fergetegben. Halálos és könyörtelen bál volt ez a tiszta ég alatt. De az elemek senkinek sem ártottak, azok közül, akiket a Mágusok megjelöltek. Körbejárták őket ugyan, próbára tették hitüket és hűségüket, de nem költöztek a csontjaikba, nem szorították ki testükből az életet. Sőt védelmükbe vették a harcosokat, akiknek oly melegük még sosem volt az éjszakákban, mint akkor.

Hosszúnak, sőt végtelennek tűnt a könyörtelen mulatság, sikolyok, sírás, rettegő üvöltések és az összehúzódó fém fültépő recsegése kísérte a táncot. Majd mikor már mindenki azt hitte, sosem lesz vége, az ellenség sorai pedig mozdulatlanságba merevedtek, elállt a szél, elült a hó, elhalt a túlvilági zene. A hatalmas acél szerkezetek összedőltek, óriási darabok szakadtak le belőlük, egész tizedeket temetve maguk alá. Mire teljesen kitisztult az éj, a mezőn nem volt más mozgás.

Mikor pedig minden abba maradt, az Első Mágus elkiáltotta magát:

– Ki a fedezékek mögül! Pusztítsatok el mindenkit, aki ellenetek tőrt! Egyet se kíméljetek. Addig cselekedjetek, míg lobog az égen a tündérfény, utána gyengül a varázs.

Ezzel a mágusok hátrébb húzódtak, hogy a kilencszáz választott lendülhessen támadásba jeget roppantó csatakiáltással. Neki is rontottak az ellenséges seregnek, nem kíméltek sem gépet, sem embert. Minden és mindenki, amit, és akit a jégpengék értek, hóvá és jegyes gyémántporrá hullottak, éppen, mint ahogy az Első Mágus jósolta nekik.

Minden erejüket latba vetve harcoltak a mozdultan-néma seregek ellen, és mire a tündérfény fakulni kezdett, már egy szál sem maradt közülük. Mire elérkezett a sötét reggel, ismét sima hó borította a mezőt, nem is volt más élő a hóban a Mágusokon és a választottakon kívül. A csata véget ért, az Első Mágus pedig az Első Harcos elé járult.

– Menjetek, és mondjátok el Urunknak, hogy mit végeztünk az éjjel itt. Mondjátok el neki, hogy nyugodt lehet, évekig béke honol majd ezeken a mezőkön. Ideje hát nekünk is visszatérni mozdulatlanul őrizni a pusztát. Induljatok hát ti is, hideg lesz a reggel. Mikor beléptek a kastélyba, a páncél leolvad majd testetekről, a kard elpárolog szorításotokban. A hideg pedig orvul megrohan majd titeket, de ne féljetek a győzelmi tűz elűzi csontjaitokból a fagyot.

Szétvált tehát a két sereg, hogy a katonák visszatérjenek a kastélyba, és a mágusok is mező őrzésére. Búcsút vettek egymástól, ahogy illett, majd a katonák távolodni kezdtek. A mágusok figyelték őket, míg el nem nyelte a sereget a láthatár, aztán ők is megindultak tovább aludni szobor álmukat.

Mire teljesen eltűnt a tündérfény, és kissé ki is világosodott, a sápadt nap erőtlenül pislákolt az égen, a mágusok ismét mozdulatlanságba dermedtek. Üres pillantásaikkal azóta is a mezőt pásztázzák, és utat mutatnak a hóban elveszetteknek.