
A Skybound volt az egyik első mű, amit Aleksandr Voinovtól olvastam, talán rögtön a Soldiers után gyors egymás utánban a többi második világháborús regényével (ezekről a későbbiekben tervezek átfogó blogbejegyzést írni). Az olvasási sorrendet nem tudnám felidézni, de nem is számít, csak az, hogy elmondhatatlan benyomást tett rám ez a novella. Vannak könyvek, amiket nagyon szeretek, de csak kevés érint meg igazán. De ez… A Skyboundban minden tetszik.
A Skybound becsapós, könnyed olvasmánynak tűnik. Összesen negyven valahány oldal csak, szóval egy este alatt kényelmesen elolvasható. Sőt garantálni tudom, hogy képtelenség lesz letenni, amíg csak van belőle hátra valamennyi is. Én legalábbis így olvastam. Már eléggé belenyúltunk az éjszakába, és abszolút nem érdekelt a másnap. Csak az, hogy tudnom kellett, hogy ér véget a történet a két főszereplő számára.
És mivel egy novelláról beszélünk, már az elején le kell szögeznem, hogy kevés ilyen tökéletesen megkomponált művet olvastam eddig. Nincsen benne egyetlen felesleges szó sem. Minden gondolat, a főszereplők közti minden interakció vezet valahova. A történetvezetés éppen olyan letisztult, mint amilyen a borító maga. Pontszerű, mégis mozgalmas, eseményekkel és érzelmekkel töltött. De egyetlen egyszer sem túl sok, vagy erőltetett.
Azt a pár hetet, amit megismerünk a novellából végig Félix szemén át látjuk. Ő meséli el kettejük történetét. A sajátját és Baldurét, a vadászpilótét, akibe Félix titkon már időtlen idők óta szerelmes. Itt meg kell jegyeznem, hogy kifejezetten tetszett, hogy Baldurból csak egy lenyomatot kapunk, azt amit Félix lát belőle, pont olyannak ismerjük meg, amilyennek Félix látja. Egyetlen pillanatra sem esünk ki ebből, és semmi olyat nem tudunk meg Baldurról, amit Félix nem tud.
Sőt olyan is előfordul, hogy Félix a saját érzelmeit, saját bizonytalanságát vetíti ki Baldurra, és azt hiszi, azok az ő érzései. És ezért először mi is ezt hisszük. Amíg Baldur nem tesz valamit, amivel megcáfolja Félix félelmeit. Már csak ezért is lenyűgözőnek tartom Voinov ezen munkáját, mert nem lehetett egyszerű az egyik karakter szemének szűk ablakán át bemutatni a történéseket.
Az egymás iránti érzéseik rejtette veszélyek végig ott lebegnek Félix és Baldur fölött. És ők ezt is éppen olyan teljes nyugalommal viselik, mint mindent, amit elébük gördít a sors. Elfogadják, hogy Baldurnak minden alkalommal repülnie kell. Ahogy azt is, hogy Félix semmi mást sem tehet érte, minthogy a lehető legnagyobb műgonddal rendben tartja a gépét, és kihúzza Baldurt a füstölő pilótafülkéből, amikor nem épp a legjobban sül el a küldetés.
Mikor olvastam a történetüket, Félix minden érzelmét tökéletesen meg tudtam élni, olyannyira, hogy szinte még az én szívem is az övének a ritmusára vert. Sok könyvet olvastam, de azt biztosan kijelenthetem, hogy Félix messze a legszerethetőbb karakterek közt van, akikel valaha találkoztam.
Őszinte, impulzív, nincs benne semmi erőltetettség, odaadó, és minden érzelme azonnal látszik rajta. Baldur számára legalábbis. Mindenki más számára Félix teljesen láthatatlan. Ez részben annak is köszönhető, hogy a Schwarzemänner (Fekete emberek, vagyis a földi kiszolgáló személyzet) tagja. Róluk pedig nem szoktak tudomást venni, hiszen a pilóták voltak az igazi hősök. Részben viszont azért láthatatlan, mert nem mutatja meg önmagát senkinek. Titkolja, hogy ő nem nőtt ki a gyerekkori hóbortjából, ahogy elmeséli Baldurnak, aki észrevette az olaj, korom és gépzsír alatt.
Félix minden körülmény ellenére eleinte őszinte belenyugvással viseli a sorsát, megelégszik vele, hogy távolról szereti Baldurt. Legmerészebb álmaiban sem gondolná, hogy Baldur maga jön majd el hozzá. Az ő történetük összeforr a háború végnapjaival, Németország kapitulálásával, az addigi világuk és életük pusztulásával. Végignézzük, ahogy a bázissal, reptérrel és a korábban megjavított gépekkel együtt elég minden, amiért addig harcoltak – függetlenül attól, hogy hittek-e benne.
Ahogy olvastam Félix őszinte vallomását, többször összeszorult értük a szívem. Az igazságságtalanság miatt, hogy rejtőzködniük kell, és hogy kényszerből egy vesztes ügy mellett állnak, hiszen senki sem tehet arról ahova születik, és amibe kényszerül. És ugyanígy nem tehetnek arról sem, hogy kibe szeretnek bele. Egyszerűen nem hittem el, hogy ennek a történetnek nem tragédia lesz a vége. Rettegtem Félixért, azért hogy elveszíti Baldurt.
Nem akartam, hogy vele együtt elveszítse azt a tiszta ártatlanságot, ami átragyogott a háború borzalmain, és kétség kívül nem egyszer az vezette haza Baldurt is. Ezért határozottan meglepett a fordulat a történet végén. Nem fogom leírni ide, csak annyit, hogy érdemes külön figyelmet fordítani a szimbólumra a történet végén, és feltenni a kérdést, hogy ki ment meg kit és hogyan.
Szerintem ez a könyv minden szempontból tökéletes. De az Audible-en elérhető hangos könyv mégis képes még hozzátenni az élményhez. Azzal, hogy Matthew Llyod Davies hangot ad a nekik, valósággal életrekelti Félixet és Baldurt. Ha módotok nyílik rá, mindenképp hallgassátok meg. Hihetetlen számomra, amire képes ezzel a rövid novellával. Szinte nem is kell hallani Félix megjegyzéseit, hogy tudjuk, mikor beszél ő, és mikor Baldur. A hangjukból tökéletesen ki lehet hallani azt a két eltérő személyiséget. Leírhatatlan.
(Kiegészítő információ: Matthew Lloyd Davies olvassa fel Voinov Nightingale-jét (Csalogány) is, és az a döbbenetes, hogy bár az egyik szereplő hangja néha kellemetlenül Baldurt idézi, még így is gond nélkül hozza ennek a jóval hosszabb regénynek az összes karakterét is.)
Összefoglalva a véleményemet: szerintem a Skybound mindenkinek kötelező darab, akit érdekel a második világháború. Az m/m vonal nem annyira erős ebben a könyvben, ezért talán a műfajjal ismerkedőknek viszonylag könyedebb olvasmány lesz. Ami nem lesz könnyű, az annak a tehernek a hordozása, ami a vesztes oldalon állók vállát nyomja. Ebből az érzelmi teherből mégis kiemel az a méltóság, amivel Félix és Baldur szembe néz az elkerülhetetlennel.
5 Comments